2013. június 28-30. @ Csehország, Spálené Poříčí
Mondhatni Csehországnak szenteltem az idei fesztivál szezonom jelentős részét, hisz a május végi túra után, alig egy hónapon belül ismét Plzeň felé vettem az irányt, ezúttal az immáron tizenegyedik(!) alkalommal megrendezésre került Basinfirefest apropóján. Itthon vélhetően kevesen hallották már e nevet, az igazat megvallva, magam is csak a májusban általam véleményezett In This Moment európai turnéjának kapcsán fedeztem fel magamnak a Plzeň városától durván 30 km-re fekvő, Spálené Poříčí falujában teret kapó fesztivált, aztán nagyjából ezzel egy időben mellbe is vágott a felismerés, hogy (látszólag) milyen nagy volumenű rendezvényt hoztak össze a helyi szervezők a cseh headbangereknek.
Testközelből aztán ez az érzés tompult valamelyest, ami a körülményeket illeti, noha a fellépők listája kétségkívül önmagáét beszélt. Az viszont abszolút hidegzuhanyként ért, hogy az ITM a fesztivált megelőző hetekben, családi okokra hivatkozva lemondta a turné hátralévő részét, ami a szervezőknek nyilván nem róható fel hibaként – az már sokkal inkább, hogy a hírt követően semmi hasonló zenében utazó bandával nem tudták (vagy nem akarták?) kárpótolni a kaliforniai ötösfogat rajongóit. Nem éppen a legjobb ómennel kezdődött hát számomra a móka, bár a történtek ellenére, természetesen bőven akadt még látnivaló.
Csütörtökön, a 0. napon megérkezve, az előrejelzések cáfolataként, az égiek ez alkalommal kegyesek voltak hozzánk. Mondanom sem kell, mennyivel nyugodtabban és kényelmesebben lehetett intézni a szükséges előkészületeket anélkül, hogy a sárban kellett volna dagonyázni minden egyes lépéskor. A nagyon vidékies, szinte már elszigetelt környezet egyébként rendkívül ideális választásnak bizonyult, mind a fellépések, mind pedig a kempingezés szempontjából, még látvány tekintetében is kimondottan üdítő panoráma fogadta az embert a sátorból kifelé bámészkodva – kár, hogy a városból való gördülékeny megközelítés biztosításával az ésszerű szervezés helyett csak úgy ímmel-ámmal foglalkoztak az illetékesek. Amúgy meglepően sok párhuzamot véltem felfedezni a Basinfire és a Rockmaraton egész struktúrája között (délutáni tehetségkutató, hazai zenekarok térhódítása, szerződéses busz, hogy csak egyet-kettőt említsek), az meg már tényleg csak a véletlen fricskája, hogy (2-3 nap híján) gyakorlatilag egy időben zajlott a két esemény. A helyszín és a személyes tapasztalat okán – bizonyára érthető módon – akarva-akaratlanul mégis inkább a Metalfest-hez húz most az összehasonlítási ösztön, úgyhogy ennek fényében lássuk, miben volt több (és miben kevesebb) ez a három nap a Pragakoncert májusi alakításánál.
1. NAP:
Egy gyors, kötelező körbeszaglászás után a pénteket egy futólag megtekintett semmiséggel kezdtem a Menhir társaságában – nem összetévesztendő a germán pogányokkal –, de a jelenséget még csak nem is nagyon nevezném igazi koncertnek, hisz a látogatók zöme még csak aznap, a déli órákban érkezett a kültéri zónákba, a korán beköltözők meg legfeljebb csak háttérzajként azonosíthatták a muzsikát az első pohár sörök elfogyasztása közben.
Időközben adva a stílszerűségre, két Jägermeister-rel a kezemben (ajándék füzérrel a nyakamban) átballagtam a Jägermeister színpadhoz – merthogy a Metalfest-tel ellentétben, itt bizony kaptunk egy alternatív opciót is a kínálatot illetően, aminek rettentően örültem, nem csak mert így a jó helyek elfoglalása is lényegesen könnyebbé vált és ezáltal komfortosabban tudtam flangálni az egyes fakultatív standok között, hanem mert (pár kivételtől eltekintve) tényleg nem volt muszáj végignézni a totálisan stílus- és ízlésidegen zenekarok vernyákolását. A mászkálásomat ráadásul határozottan siker koronázta, az éppen kezdő Shadow Area ugyanis bombameglepetéssel robbantott a deszkákon!
A strážnicei arcok elég tökös metalcore-ral rázták fel az állóvizet mindjárt így a buli rajtvonalában, de ezen puszta tényen túlmenően, több olyan eleme is volt az előadásnak, amiért a srácok mindenképpen külön figyelmet érdemelnek a délutáni warm-up bandák kategóriájában. Mindenek előtt említeném azt a sugárzó örömöt és lelkesedést, ami szinte szó szerint a tagok arcára volt írva a játékidő teljes egészében. A számtalan összemosolygás, paskolgatás és végtelenül szenvedélyes megnyilvánulások láttán az embernek tényleg átjött az a gyermeki őszinteség és élvezet, amivel szívüket-lelküket belerakták ebbe a performba. De szakmai szemmel nézve is megvolt a zene értéke, nem csak egy túlspilázott ugra-bugra volt a menü, hanem komolyan sütött a meló és az igényesség a dalokból. Különösen a The Guide c. szerzeményt emelném ki, de általánosságban is elmondhatom, hogy döbbenetesen eltalálták például azt a típusú gitárjátékot, amivel rendre kilóra meg tudnak van az ezt alkalmazó csapatok. A vokál terén is üdítő jelenség volt Oto Urban és Pavel Svačina szerepmegosztása, a két énekesnek köszönhetően sokkal agresszívabban hatottak a témák és az esetek többségében párhuzamosan felhangzó acsarkodásnak hála, a dallamos betétek is messze elkerülték a nyálgép kategóriát, arról nem is beszélve, hogy a show nagy részét is ők ketten csinálták. Az angol nyelvűséget is nagy pozitívumként értékeltem, és mivel a fenti igyekezet a közönségre is átragadt, tényleg nem nagyon van mibe belekötnöm a mutatványuk kapcsán. Lehet jövő előttük, hallgatásra mindenkinek ajánlom a frissen megjelent Signpost EP-t a Shadow Area bandcamp oldalán, azt a 3 vaskos eurót meg senki ne sajnálja támogatásra, ha bejövős a zene!
A kellemes csalódás után, a nagyvadak érdekében a nap hátralevő részére elbúcsúztam a Jäger-oldaltól és tartottam egy szűk egy órás breaket az ijesztő hangokkal operáló Werglúv Pjos fellépése alatt. A Dark Gamballe elektronikus alkotóira viszont már reflexből felfigyeltem, indusztriállal folytattam hát a „reggeli” bemelegítést, és noha kezdetben még meglehetősen illúzióromboló volt a kommersz összhatás (ami egyébként a kora délutáni programok majd’ mindegyikéről általánosságban is elmondható volt), főleg a nóták elején vissza-visszatérő elektronika mégsem hagyott elsétálni a színpad körzetéből, így megdöbbenve tapasztaltam, hogy ambivalens érzésekkel ugyan, de végignéztem a produkciót. Élőben, lazításnak elképzelhető, hogy működhet a banda a stílusra fogékonyak számára, de a klasszikus értelemben vett metal kiherélésével és a konstans cseh dalszövegekkel mindenki számoljon, aki netalántán próbára adná a fejét.
A Malignant Tumour látatlanban egész bizalomgerjesztőnek tűnt, a backdrop-ból ítélve minimum egy nagyon vastag death metal őrlésre számítottam (volna), de sajnos már az első riffek felhangzása előtt kiütköztek nyilvánvaló hiányosságaim a cseh underground színtér ismeretét illetően. Nem volt ez más, mint ezredligás old-school thrash, ami klasszikus esete volt annak, mikor tényleg csak a stílus keménymagja, vagy a bácsik karrierjét aktívan követők – van ilyen? – lelhették némi örömüket a látottakban. Részemről a 45 perces múltidézés egyetlen értékelhető pontját Martin Vyorálek tekintélyes szakálla jelentette, egyébiránt már inkább az Absolut Deafers stílusát próbáltam nagyjából belőni a folytatás okán.
Alighanem rettentően fiatal formációról van szó, legalábbis ami a jelenlegi felállást illeti. Alapozom mindezt arra, hogy egyrészt a csapat egyetlen kiadványa egy 2011-es live album, másfelől pedig valóban, testközelből is erősen érződött rajtuk az útkeresés és a szeszélyes csapongás az egyes stílusok között. A fő irányt kétségtelenül a dallamosság jelenti, több helyen érintve a power és az alternatív zenék ösvényét, de volt a sztorinak egy enyhe futurisztikus utóíze is, legfőképpen a látvány és a nyomokban beszűrődő rövid, indusztriál/narrációs elemek miatt. A hozzáállás egyébként szimpatikus, becsülendő törekvés, hogy a sci-fi kosztümöknek hála nem csak egy sima, natúr színpadképet kaptunk, továbbá Jan „Joker” Jašek-nek is vállalható hangja van (nagy ritkán megvillantott hörgés terén is), a frontemberi szerep ráadásul határozottan jól áll neki, a folyamatos gesztikulálással ügyesen vonzza a figyelmet és a kommunikációval sem voltak problémák – nagy ötlet volt leakasztani a nyakából a basszust és session zenészt hívniuk az aktuális fellépésre! Egy pár év múlva – mondjuk legalább egy igényes EP kiadása után – szívesen csekkolnám újból a bandát, hogy mit sikerült fejlődni az elmúlt idő alatt, mert láthatóan van bennük potenciál. Kérdés, hogy mennyire tudnak majd saját hangzásvilágot kialakítani, valamint sikerül-e megtalálni az ideális célközönséget a muzsikájukhoz.
Fél hét magasságában már nem csak a szellő, de lassacskán az izgalom is megcsapott, hisz számomra mindjárt az első nap egyben a legerősebbnek is bizonyult, és már alig egy óra választott el az első, ténylegesen kedvelt formációval való találkozástól. Előtte viszont még ismét próbára tett az élet, a Metalfest-es Citron után egy újabb helyi nagyöreg rock(?) zenekar, az Olympic képében. Azért zárójelben megjegyezném, hogy testvérek közt is 13 év van a két együttes alapítása között, és azért – hihetetlen, hogy ezt leírom, de – a Citron inkább metal volt, mint amit itt hallhatunk gyötrelmes, egy kerek óra keretein belül.
Ha valahol igazán találó lehet a „bácsizás”, akkor ez az a pont. Nem akarom megint elkezdeni a korosodó aktív zenészek nyilvános molesztálását, de vajon mikor jönnek már rá – nem a szervezők vagy a közönség, hanem ők, saját maguk –, hogy nem valók már ide? Szép dolog az örömzenélés, de aki Petr Janda személyében nem a tornácon bendzsózó nagypapát látta, az hazudik. Ezt az egész „szívből előadást” mellesleg erősen beárnyékolta egy közelmúltbeli tragédia, mert állítólag a csapat korábbi dobosa koncert után leesett a lépcsőn és belehalt sérüléseibe, és történt mindez több évtizednyi közös zenélés után… Ehhez képest, mi itt csak egy fiatalabb helyettest láttunk a bőrök mögött, és semmi utalást vagy adj isten egy mondatos kitérőt az egykori bajtársra. A célközönség persze minden percet zabált, de szóval nem tudom… Nekem még mindig sántít ez az egész szívós közszereplés.
Közel 5 év telt el azóta, hogy rutintalan headbangerként, a Collateral Defect album bűvöletében láttam a Graveworm-öt az Avalon klubban játszani. Időközben jött ugye két friss anyag, melyek közül a 2009-es Diabolical Figures-öt magam is (mai fejjel visszagondolva, kicsit talán túlértékelve) véleményeztem oldalunk hasábjain, valamint több fronton is történtek változások, azok közül is Sabine Mair billentyűs tavalyi kiválása jelentett nagyobb érvágást, akinek helye azóta is üresen tátong, így a zene szimfónikus oldalát – jelen állás szerint – végleg elkaszálni készül a csapat.
Ebből adódóan a setlist is inkább a gyors, puritánabb darálásokra fókuszált, ami már önmagában megpecsételte a buli hangulatát, pozitív és negatív értelemben is egyaránt. A díszek miatt picsogók igazán nem panaszkodhattak, mert ez alkalommal tényleg nagyon látványosan kidomborodott a zenekar valódi brutális énje. Stefan Fiori számomra továbbra is a Graveworm húzóembere, élmény volt nézni, ahogy dalokon belül többször is a létező legtermészetesebb módon váltogatta döbbenetesen mélyről jövő death- és zsigerien zseniális black orgánumát, illetve hogy a kevés beszéd és a nem túl odaadó közönség ellenére is játszi könnyedséggel húzta fel a hidat „fent és lent” között. A legutóbbi lemez mellett nagy meglepetésre a (N)Utopia album kapott még jelentősebb szerepet, amiről az I – The Machine, a Hateful Design és a címadó is elhangzott, a heroikus mészárlás egyetlen hátulütőjeként viszont kicsit ellelketlenedett a műsor, és fentebb tárgyalt okok végett, még csak hiába is vártam volna, hogy esetleg egy Suicide Code vagy Circus Of The Damned kaliberű érzelembomba majd enyhít a bánatomon. A fílingből a Fragments…-es Awake próbált visszahozni valamit, nem sok sikerrel, az emlegetett Collateral Defect teljes mellőzését meg szinte már személyes sértésként értékeltem, legalább a picsánrúgós Bloodwork-nek bérelt helye kellett volna, hogy legyen a programban.
Pokolian nehéz út áll a taljánok előtt, ha közel 15 évnyi szimfónikus black metal után billentyűk nélkül akarják tovább fűzni a szálakat. Stefan hangja egymagában kevés lesz az új anyaghoz, pusztán a riffekkel elvinni a zenei alapot meg garantáltan nem lesz sétagalopp. A kíméletlen dob- és vokál-központú megszólalás mindenesetre megmentette a mostani performot, de egész más arcát mutatta a Graveworm, mint amiért annak idején beleszerettem a dalaikba.
Az Alpha Tiger bő 50 perces buzulását megint a hátam közepére sem kívántam. Az ízléstelen – bár legalább kidolgozott – színpadkép helyett inkább a naplementében gyönyörködtem, ám a show kezdetekor már nem volt választásom, maradtak a vélhetően alsógatyáig tigris-mintába öltözött suhancok panoráma gyanánt. Eleinte még voltak halvány reményeim aziránt, hogy fiatal koruk révén valamivel modernebb köntösben tolják majd a srácok a powert, de pont, hogy ennek ellenkezője történt. Stephan Dietrich klasszikus „vedd ki a tököm a satuból” típusú hangjával másodpercek alatt az őrületbe kergetett, ezen felül egész habitusából adódóan új szintre emelte az unszimpátiá fogalmát, úgyhogy a legjobb énemet elővéve sem tudnék pozitív gondolatot megfogalmazni a látottak kapcsán. Totálisan arctalan zene egy csak imidzsben kilógó ötöstől. Rettentően untam.
A felejthető intermezzo után viszont a fesztivál (egyik) csúcspontja következett, az pedig különös elégedettséggel töltött el, hogy ezúttal a szervezők is hasonlóképpen vélekedtek a Within Temptation-ről, hisz a flyereken is elsősorban a hollandok nevével igyekeztek promotálni a rendezvényt. Alighanem egyedül a Basinfire-rel egy időben megredezett Graspop-nak köszönhettük, hogy az utolsó nap fénypontja helyett, a WT már mindjárt az első napon terítékre került – nem mintha nagyon bántam volna, mert talán soha nem tapasztalt extázisban vártam Sharon-ék műsorát az elmúlt évek változásainak fényében. Menetrendszerű vallomásaimhoz hozzátartozik, hogy életem legelső metal lemezeként a The Silent Force-szot vettem birtokomba, ezen felül szintén első koncertem is a Within Temptation nevéhez fűződik, így gyakorlatilag végtelen hosszúságú okaim vannak rá, hogy tökéletes elfogultsággal beszéljek a hatosról. A felejthetetlen emlékek újraélésén túl azonban más célkitűzéssel is készültem, hisz a nagy port kavart The Unforgiving album óta még nem jártak nálunk a szimfónikus metal nagymesterei, ezalatt ráadásul Stephen van Haestregt távozása mellett Robert Westerholt is kihátrált az élő fellépésekből.
A soundcheck alatt még elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezen a relatíve kicsi színpadon bármilyen összetettebb látványvilágot sikerül majd megvalósítani, a felépített dobogó irreálisan magasnak tűnt a kordon mögül szemlélve, a zsúfoltság érzése mégis alábbhagyott, mikor immáron teljes sötétségben elindult a Why Not Me teljes(!) intrója a háttérben rögzített szélesvásznú kivetítőn. Az Unforgiving bónusz DVD-s tulajdonosainak bizonyára nem okozott meglepetést a kisfilm, felvezetésnek pedig olyan fokozott érzelmi löketet adott a Shot In The Dark előtt, hogy az atmoszféra már az első sorok felhangzását megelőzően a csillagokig emelte az ember lelkét.
A tagok feltűnése után az „ezt nem hiszem el” mellett az első benyomásom az volt, hogy mennyire halkan szól a zene. Nem tudtam eldönteni, hogy a későbbiekben ez változott-e vagy csak hozzászokott a fülem, az előadás mindenesetre esélyt sem hagyott a külső tényezők további megfigyelésére. Hátul a vásznon futó vizuális kánaán végigkísérte a show minden percét, de nekem, mint tősgyökeres fannak már az is természetfeletti mámort jelentett, hogy egyenként végigmérhettem gyerekkorom hőseit és láthattam, ahogy a visszafogott Jeroen a kezdetek óta még mindig hűségesen gyűri a basszust, ahogy Ruud és Sharon újból és újból eljátszák a fogócskát a riffek között és Martijn elszánt tekintettel hozza a dalok lelkét az énekkel karöltve. A dobok mögött még kétségtelenül szoknom kellett a fekete lobonc hiányát, mint ahogy Robert távolléte is borzasztóan furcsa volt, de már csak ezért is kivételes figyelmet szenteltem Mike és Stefan jelenlétének, és elégedetten mondhatom, mindkettőjüket boldogan keblemre öleltem volt a kora esti dedikáláson.
Ahogy történt az a Graveworm esetében, úgy a megszokotthoz képest itt is egészen más szellemiségben láthattuk az évek alatt több stílusban is színpadra vitt varázslatot, az olaszokkal ellentétben viszont minden újonnan jött slágeresség dacára sikerült megőrizni a zenekar igazi esszenciáját. Mindegy, hogy az Our Farewell, a Memories, az All I Need vagy éppen a Fire And Ice tölti be a kötelező ballada szerepét, az eredmény mindig hamisítatlan Within Temptation csoda, a legszebb az egészben mégis az, hogy Sharon hangja, illetve ámblokk az egész kifejezés módjának üzenete mennyire könnyen és természetesen igazodik az éppen aktuális lelkiállapothoz – kilenc ujjam nélkül is meg tudnám számolni, hányan képesek erre az egész zeneiparban. Az új-éra masszív egyeduralma alatt komoly izgalmat jelentett még, hogy mely örökéletű szerzemények kerülnek majd beolvasztásra a 2013-as programba, ilyen szempontból egyedül az Our Solem Hour lehetett picit váratlanabb húzás, egyébiránt nagyon megbízhatóan érkeztek a kötelező slágerek. Az Ice Queen–Sinéad–What Have You Done sorrend mondjuk ránézésre elég abszurd kombó lehetett, de egy újabb beiktatott kisfilm itt is segédkezett az áthangolódáshoz. Kétségtelenül a Sinéad volt egyébként a legnagyobb kakukktojás, a lábdobbal keveredő diszkóbetét elég bizarr hangzást eredményezett, a hangulat viszont itt is tarolt – kimondottan örültem a bátor ötletnek. Ugyanezt elmondhattam a Lana Del Rey után átdolgozott Summertime Sadness-ről is, kíváncsi is voltam, hogy mernek-e majd legalább egy nótát húzni az idei feldolgozásalbumról (és ha igen, melyiket), de térdemre borulok, amiért ezt a kihívást is hibátlanul teljesítette a társaság. A metalhoz visszakapó Iron után egyszerűen nem akartam elhinni, hogy máris lepergett a 75 perces játékidő, képtelen voltam betelni a látvánnyal és a nosztalgia okozta gyönyörű emlékekkel.
Még ezen sorok írása közben is lúdbőrzik a karom, ahogy visszaemlékszem a látottakra. A speciális, személyes kötődés biztosan sokat nyom a latban, hogy ennyire rendhagyó élményként éltem meg a koncertet, de aki nem látja az értéket ebben a zenében, az elveszett ember. Megannyi sikeres év után, a Within Temptation ragyogása semmit nem veszített régi pompájából, mindössze a tálalás más, de baromi nagy dolognak tartom azt, hogy több, mint 15 év zenélés után is rendszeresen képesek megújulni mind zenei, mind pedig előadás téren, méghozzá egy aránylag szűk mezsgyével behatárolt alstílusban. Már most a torkomban dobog a szívem a jövő évi világkörüli turnéra gondolván!
Setlist: 1. Why Not Me; 2. Shot In The Dark; 3. In The Middle Of The Night; 4. Faster; 5. Fire And Ice; 6. Stand My Ground; 7. Our Solemn Hour; 8. Ice Queen; 9. Sinéad; 10. What Have You Done; 11. Angels; 12. Summertime Sadness; 13. Iron; 14. Mother Earth.
Noha a főműsoridő mindent vitt, nincs az az isten, amiért kihagytam volna a napot záró Dark Tranquillity műsorát, főleg, hogy a melegében kijött Construct albummal sem tudott hibázni a csapat, és bár szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az új szerzemények is pazarul illenek majd az összképbe, a DT minden körülmények között alapvetés kell, hogy legyen Göteborg szerelmeseinek számára.
Míg azon töprengtem, hogy a keverőpultos arcnak vajon mikor sikerül végre középre beállítania a zenekar logóját az időközben lebutított kivetítőre, gyakorlatilag teljes egészében kicserélődött a körülöttem álló nézősereg, a tömeg viszont megmaradt – méltatlan is lett volna, ha nem így történik, mire felhangzik a Terminus. Bizony, nem elírás, a setlisten (továbbá Martin Henriksson frizuráján) is történt némi reKONSTRUKció az elmúlt évek során. Kell-e mondani, a profizmus viszont a régi, mint ahogy a hangulat is, ami élből kizárta annak lehetőségét, hogy bárkit is csalódás érjen az elkövetkező bő egy órában. Azt mondjuk nem lehetett nem észrevenni, hogy a svédek alighanem játszottak már jobb közönség előtt is (vagy csak én néztem túl sokat a 2009-es DVD-t, nem tudom) , ám ezt mindössze száraz tényként jegyzem meg, mert odaföntről a legenyhébb formában sem éreztették velünk az urak, hogy lehetnénk ennél jobbak is. Apropó urak! Most is elevenen él előttem a kép, ahogy az Endtime Hearts előtt az ingujját gondosan feltűrő, mindig finom és elegáns Mikael Stanne sokadjára bizonyította, hogy a frontemberek frontembere. Nem azért, mert végig ezer fokon tüzelte az egybegyülteket, hanem pont, hogy a „kevesebb néha több” alapon sikerült megtalálnia a közös hangot mindenkivel, mindazon túl, hogy egyedi mozgáskultúrájával és pótolhatatlan karakterével egyértelműen a DT legnagyobb ikonja.
A teljes számlistából kicsit spoilerezve, feltétlenül szeretném kiemelni az olyan dalok okozta katarzist, mint a poszt-apokaliptikus Iridium refrénje, vagy (ha playbackről is, de) a Nell Sigland hangjával megtámogatott, számomra leírhatatlan örömet okozó The Mundane And The Magic varázslata. A tiszta énekes elemekkel tarkított dalok is végtelenül kellemesen hatottak, ezek egyrészt nyilván értékelendő változatosságot szolgáltattak a programban, másfelől nekem továbbra is szimpatikus, hogy Mikael ennyire fesztelenül bevállalja a tényleges éneklést (az új albumon is, ld. Uniformity), miáltal a Misery’s Crown és a ThereIn is gyakorlatilag stabil koncert-nótakká avanzsáltak az idő múlásával. Utóbbinál bár elkélt egy kis úttörő hajlam (mely szerepet büszkén magamra vállaltam), de hamar felbátorodva csoportosan zengett az „o-ó-zás”, egyszóval minden mértéktartás ellenére is hálás közönség volt a plzeňi. Göteborg újfent hozta a kötelezőt, a már nagyon várt The Fatalist zárása után pedig végképp nyugodtan tértem nyugovóra e tökéletes este bűvöletében.
Setlist: 1. Terminus (Where Death Is Most Alive); 2. Zero Distance; 3. The Science Of Noise; 4. Endtime Hearts; 5. The Wonders At Your Feet; 6. Lost To Apathy; 7. Misery’s Crown; 8. Lethe; 9. The Mundane And The Magic; 10. Iridium; 11. Monochromatic Stains; 12. ThereIn; 13. Uniformity; 14. Final Resistance; 15. The Fatalist.
2. NAP:
Másnap délelőtt a sátorban böngészve a programfüzetet, hamar elkönyveltem magamban, hogy a szombat nem kimondottan az én napom lesz. Első blikkre egyedül az Unearth hozott lázba, illetve lelki megnyugtatásom végett még próbáltam bemesélni magamnak, hogy a Hail Of Bullets sem lesz teljesen közömbös a számomra. Aztán szerencsére, értek kisebb meglepetések.
A reggeli henyélés után, egy óra körül kapcsolódtam be a programba, amikoris a Fast Food Orchestra és a Cocotte Minute szolgáltatott alternatívát valami elfoglaltságra. A hülyébbnél hülyébb nevek közül végül utóbbit választottam a nu metal > ska egyenlet felállítása után, úgyhogy újfent kezembe vettem némi agancsos kólát és átbaktattam a Jäger oldalra. Bevallom, különösebben beható leírást ha keresztre feszítenek se tudnék adni a tapasztaltakról, azt viszont elmondhatom, hogy a túloldal totálisan műfajidegen betolakodójának köszönhetően a srácok könnyen elnyerték a látogatók – ha nem is szimpátiáját, de – figyelmét, és nyújtottak némi mentőövet a menetrendben. Az énekes palinak amúgy egyáltalán nincs rossz hangja, az ugrálós betétek is működnek élőben, ezerszer rosszabb nu metalokat is hallottunk már. Röviden summázva, gonoszan azt mondhatnám: egy gagyira degradált Cadaveres-t hallhattunk, minimális fémes utóízzel.
Gyors térfélváltással átcsörtettem a nagyszínpadhoz, ahol elsősorban a bűvös számkombinációnak köszönhetően szavaztam bizalmat a Henych 666-nak. Ezzel nagyon nem lehet mellélőni – gondoltam, de egy enyhe pofáraesés azért így is bepuszilt, mert a vélt old-school black metaltól igencsak távol állt a muzsika. Mint utóbb kiderült, Vlasta Henych saját névre keresztelt projectje sokkal közelebb áll a thrash metalhoz (az mondjuk nem tiszta, hogy 50 fölött miért alapít valaki zenekart), de az öreg mentségére szóljon, hogy vállalható műsorról van szó, bár egy darab single birtokában kizárt dolognak tartom, hogy zömében saját szerzeményekből állt volna a setlist – pusztán logikai alapon, alighanem a szintén thrasher Törr dalait hallhattuk, ahol hősünk projectjét megelőzően 24 évet húzott le basszussal a nyakában. Mindezt csak a teljesség kedvéért, testközelből végülis édesmindegy volt a tartalom eredete, a kora délutáni állóvizet így is sikerült felráznia a prágai bagázsnak. Henych hangja mondjuk nem az én ízlésem, így a zene többi alkotóját jobban értékeltem, de objektíven összegezve a látottakat, rendben volt a produkció.
Következett a Modesty & Pride, méghozzá egész pofás death/thrash metallal, pedig bizonyos Jitka Válková vendégszerepének feltüntetésével sokmindent kinéztem volna a srácokból, de ezt biztosan nem. A döbbenetet tovább fokozta, hogy a hölgy állítólag a „miss Csehország” szépségverseny 2010-es győztese, szóval lövésem sincs, hogy honnan szalajtották éppen őt a banda tagjai, mindenesetre azon ritka pillanatoknak voltam tanúja, mikor női ének nélkül számomra jobban működött az összhatás. Kész katasztrófa volt egyébként az egész fellépés struktúrája. A játékidő utolsó negyedében váratlanul jött egy törés, hogy na most akkor feleim, fogadjátok szeretettel… és bamm, itt akkor kézen fogva tarkón lőttük önmagunkat az elmúlt 20 perc teljes jellemével együtt. Szóval azért egy dolog a változatosság, de valami ívet mégiscsak kellene adni a dolognak, mert a Cannibal Corpse pólós csávó mondjuk lehet harakirit követ el, amint a durva alapok hirtelen kompromisszumokkal teli prog zenévé transzformálnak, az open-minded felfogásból meg nem marad más, csak a megtizedelt nézőtér. Kár volt ezért az amatőr szarvashibáért, mert nem indultunk csorba pengével és megvoltak a zenekar momentumai, de abszolút meg tudtam érteni azokat, akik már csak elvből is elugrottak sörért és lemondó félmosollyal hagyták ott a műsor hátralevő részét.
Lehet, hogy az idétlen név volt a nap koncepciója, legalábbis a Hand Grenade és Miloš Dodo Doležal láttán rögtön erre asszociáltam. A két név bár fejenként 45-45 percet olvasztott magába, de mivel egyikük sem tudott semmi különösebb említésre méltó momentumot felmutatni, így utólagos engedelmetekkel egy-egy mondattal elintézném a véleménynyilvánítást. A kézigránát makett-metalcore-ja robbanás helyett még füstöt is alig eresztett gyermekdalaival, a Dodo (dzsízösz…) meg szerintem „monnyon le”.
Összeszorított fogakkal annyit el kell ismernem, hogy az alighanem csak session státuszban tevékenykedő basszer valóban mestere hangszerének, az ő szólói és kiállásai valamelyest megmentették a haza becsületét. Ilyen tehetséggel viszont érdemes volna valami rendes zenekar után néznie és nem egy reménytelen vén faszi árnyékában „kamatoztatni” tudását.
A Hardcore Superstar annyi fórból indult a szememben, hogy ad 1, a Nuclear Blast nem szerződtet akárkit, ad 2, van stílusuk, ja és ez a szakáll téma dobos fronton kapásból Frost-ra emlékeztetett – igaz, mindezzel nagyjából ki is merítettem a pozitívumok rövid listáját. Amúgy biztos vagyok benne, hogy Jocke Berg és Stephan Dietrich felettébb jó barátok lennének, mert dettó ugyanaz az idegesítő magatartás köszönt vissza itt is, mint a tegnapi Alpha Tiger folyamán – úgy tűnik, ez dallamos berkeken belül szakmai ártalom. Jocke mondjuk valamivel kommunikatívabb volt, mint német kollégája, bár a szókincsére erősen ráfért volna némi változatosság. Marha nagy improvizációs készségről tett tanúbizonyságot, hogy a műsor első felében minden dal között csak a „how are you feeling” és a „scream for me” frázisokra futotta (azt is mindig elmondta kétszer, biztos, ami biztos), aztán idővel annyira megjött a beszélőkéje, hogy a temérdek szervezőknek célzott „thank you”-val szerintem simán benyalták magukat a jövő évi felhozatalba.
Aki esetleg nem lenne képben a címkéjüket illetően, annak elmondanám, hogy afféle modern glam/hard rock keverékről van szó, tipikusan ilyen trendi kis- és nagylányoknak célzott szövegekkel szex és drogok témakörben (mily egyedi!). Mondom mindezt azért, hogy érezzétek fájdalmam, amint az első sor közepén állva 200 decibel női sikoly töltötte meg a teret. E rajongást aztán ki is használta a társaság, bár itt helyben égjek hamuvá, ha nem előre betervezett show-elem volt a „hívjunk fel két embert a színpadra” akció. Természetesen csak csajok mehettek – franc, pedig annyira vágytam rá, haha – , a sors fintoraként Jocke aztán (nagy keservesen) kapott két Lucy-t, mert persze, az addig nagyon csápoló népség a felkérésre varázsütésre elgyámoltalanodott. Azt már viszont tényleg csak minden rosszindulat nélkül teszem hozzá, hogy a reszkető, mikrofonba hebegő-habogó lánykák látványa és a „csöppet” egyoldalú beszélgetés odafönt nézőként mennyire szórakoztató volt, úgyhogy maga a zene bármennyire is semmitmondó volt számomra, hangulatot azt csináltak.
A Pretty Maids-hez képest még akár a napi portéka üde színfoltjaként is hivatkozhattam volna rájuk, mert amit a dánok műveltek, az részemről tényleg értékelhetetlen volt, pedig mekkora feneket kerítettek nekik a szervezők! Kezdem amúgy kapizsgálni a hype mögötti következetességet: minél régebb óta tolod az ipart, annál nagyobb sztár vagy, a minőség meg mellékes. „Zseniális” üzletpolitika… Egyebet most nem fűznék hozzá, aki erről szeretne olvasni, az nálam továbbra is rossz helyen keresgél.
A Van Canto azonban már egy érdekes jelenségnek bizonyult, mely bár közel sem jelenti azt, hogy maradéktalanul elnyerte volna a tetszésemet az acapella csapat ténykedése, de mindenesetre volt bennük fantázia! A mai zeneiparban már tényleg óriási kunszt a létjogosultság, márpedig ez náluk nem lehet kétséges, és hiába operáltak több ponton is feldolgozásokkal, az öt énekes, plusz dob szolgáltatta hangzásvilág révén teljesen más aspektusból közelítették meg a dalokat, mint eredeti előadóik. Heavy/power gyökereikből adódóan, ha nem tévedek, volt Nightwish, Sabaton és Iron Maiden cover is, természetesen saját szerzeményeikkel kiegészítve, melyek azzal együtt, hogy valóban elismerésre méltó alkotói szellemről árulkodnak, egyúttal hamar meg is fáradnak a színező eszközök híján. Inga Scharf-ra még szerintem lehetne egy kicsit többet építeni, mind a zene, mind pedig a koreográfia kapcsán, esetleg egy szintist bevenni a buliba és mindjárt több adu lenne a kezükben, mert érzésem szerint, ez a produkció, jelenlegi formájában még nem érett meg 55 perc játékidőre egy nívós fesztivál előestjén.
A türelmem ellenben már bőven megérett valami nekem való alakításra. Mint fentebb említettem, fűztem kósza reményeket a holland Hail Of Bullets fellépéséhez, az egész napos zsákbamacskák után már piszkosul hiányzott valami jól ismert, megbízható, durva cucc, így az alkalmat megragadva igyekeztem nagyobb rajongásban részesíteni a hordát, mint tettem volna azt alapesetben, más körülmények között.
Szerencsére Martin van Drunen a vokálnál gondoskodott róla, hogy ez így legyen, hangszíne ugyanis pont azon ritka death torkok közé tartozik (példának erejéért lásd még a Disbelief-es Karsten „Jagger” Jäger-t) , melyekért tényleg tudok lelkesedni, de köze nincs a softosabb, inkább a műfaj alstílusaiban használt dallamosabb tónusokhoz. A játékidő egyébként nem szolgált különösebb meglepetéssel, egy pontot leszámítva: a hangzást. Sajnos a nagyszínpadról általánosságban elmondható volt, hogy a megszólalás messze elmaradt a várakozásoktól, az esetek túlnyomó többségében a gitárokat teljesen feláldozták a dob és ének oltárán, a Hail Of Bullets mégis egyike volt azon kevés egy-két bandának, akiknél tényleg ütős volt a sound. A zene így teljes arzenáljával pusztíthatott, kár, hogy a tagok és a közönség közti hidegháború hosszú távon sem oldódott. Kicsit az volt a benyomásom, mintha a zenészek meg sem próbáltak volna kilépni a középszerűség medréből és megelégedtek annyival, hogy korrektül eltolják a szettet az erre fogékonyaknak, de lehett volna ez ennél sokkal több is, hisz mint említettem, az egyéb körülmények ideálisak lettek volna egy igazi, második világháborús hangulathoz.
Bevallom, az Unearth előtti átszereléskor kicsit irigykedtem a kisszínpad előtt, odaát tombolókra, mivel míg itt, a hollandok műsora után nevetségesen kiürült a placc, addig a túloldalt pirós elemekkel is tarkítva, szemmel láthatóan igen jó hangulatban tekert a black metal-os Root. Az érzés persze nem volt túl időtálló, hisz amint kiszúrtam Buz McGrath-et odafönt sürgölődni, rögtön helyreállt a világ rendje. A tavalyi Wacken-es buli óta teljesen a varázsa alatt égek az ürge játékának, nincs ezen mit titkolni: számomra igazi etalon, egyúttal a legnagyobb császár a posztján.
Szeretném büszkén mesélni, hogy mekkora össznépi zúzás indult be a Watch It Burn első riffjei alatt, de a számában és passzió terén is csalódást keltő közönség gyökereiben szabotálta az alaphangulatot. Még ha kétségtelenül nem is volt a legfrankóbb ötlet fél tizenkettes időpontra passzintani a srácokat, azért rettentően ciki dolognak tartom, hogy egy Unearth-kaliberű, Európában ráadásul feltűnően sokat turnézó bandának ennyire ne legyen presztízse, és akkor azon „mellékes” tényről még egy szó sem esett, hogy napjaink talán legjobb metalcore csapatáról beszélünk a személyükben. Az ilyen jelenségeken azért mindig nehezemre esik túltenni magam, különösen annak fényében, hogy mondjuk egy Pretty Maids, alig pár órával ezelőtt még milyen ovációt volt képes kiváltani az egybegyűltekből…
Az előadást persze ettől még nem minősítette a civil temetés, izomból jöttek a horzsoló témák, Trevor továbbá igen látványos plusz karizmára tett szert frissen legyalult fejű ábrázatával. A hang viszont megmaradt agresszívnak, Buz meg ugyanolyan lököttnek, amiért emberileg is bírom a palit. Ha lehetne, külön prémiumot ajánlanék neki a Motörhead-es Lemmy alkoholfüggőségének 10 pontos kifigurázásért, de aki nem veszi a poént, annak legyen elég egy cím: Arise The War Cry. Vártam, hogy mikor jönnek (/jönnek-e egyáltalán) majd az olyan villantósabb nóták, mint a We Are Not Anonymous vagy netántán a The Fallen, de sajnos(?) szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ehelyett inkább egy mosholós szettet raktak össze a legények– hiba volt. Ütni mindenesetre ütött a buli, valami alibi circe-pit csak-csak kialakult a háttérben, akit meg nem pudingból kevert ki a jóisten, az a tagokkal együtt keményen odatette magát. A My Will Be Done még finom volt a végére, így mégegyszer megcsodálhattam a mester zsigeri tehetségét, aztán amilyen lassan jött, olyan gyorsan (de alaposan) betonozta szét a hallójáratokat a massachusettsi ötösfogat.
A Sinister-t még fontolgattam egy darabig, de végül arra az elhatározásra jutottam, hogy nem hagyok nyitott ajtót egy fajsúlyosabb kiábrándulásnak, a sátor felé vettem hát az irányt, hogy megkezdjem a rehabilitációt az utolsó nap eseményei előtt.
3. NAP:
Szívem sajdult bele, hogy Daniel Krob korai nagyszínpados fellépését nemes egyszerűséggel átaludtam, pedig már annyira vágytam rá, hogy a júniusi Metalfest-es nagy találkozásunk után újfent bebizonyíthassa, hogy amúgy rohadtul nem érdekel senkit, amit csinál. Sajnos arról nincsen információm, hogy megint sikerült-e valamilyen módon leamortizálniuk a felszerelést, de az az igazság, hogy már így is jóval többet tudok a fater bemutatójáról, mint amennyit valaha is szerettem volna…
Ébredés után már nagyon ment a reggeli rutin: kaja, pia, kisszínpad. A The Streetfighters műsorából még éppencsak elkaptam pár foszlányt, a fordított keresztes backgroundot mindenesetre igen imponálónak találtam, egy kis ébresztő hardcore meg végülis sosem árt az egészségnek, úgyhogy részemről oké volt a dolog. Jobb alternatíva híján még maradtam a fővárosi The Spankers szűk egy órás lazulására – ezt is megéltük, hogy ska koncertet néztem (vagy legalábbis hallgattam) végig –, persze komolyabb értéket nem láttam a zenében, bűnömet enyhíti, hogy szerintem maguk a tagok sem. Nem akart ez többnek látszani, mint ami, Sisa Fehérová hangja nekem meg bőven elég volt ahhoz, hogy a füvön henyélve aktívan süttesem a hasam a háttérzene mellé. Rá egyébként még akár érdemes is lehetne odafigyelnie a női éneket kedvelőknek, igaz, több, mint valószínű, hogy a műfaji gátak még csírájában elfojtanák az esetleges lelkesedés leghalványabb tüneteit is. Relaxáláshoz azonban tökéletes.
A fesztiválon töltött idő alatt elkezdtem azt játszani, hogy vajon Arakain vagy Dymytry pólós látogatóból tudok-e többet megszámolni. Szomorú módon, a végeredményre már nem emlékszem, azt viszont egészen biztosan állíthatom, hogy messze e két cseh zenekar vitte a prímet a határon belüli felhozatalból, már ami a népszerűséget illeti. A napirend úgy hozta, hogy végül az Arakain műsorát sikerült személyesen is megtekintenem, bár az igazat megvallva, a Dymytry Alien vs. Predator ihlette imidzse jobban megmozgatta a fantáziámat. A helyieknek érezhetően nagy dilemmát okozott a két perform közti időbeli átfedés, több helyütt is komoly konzultációk folytak a térfélválasztásról – ilyen szempontból a szervezőség lehetett volna kicsit nagyobb tekintettel a rajongókra, a két hazai aduász egyidőben szerepeltetése is egyike volt azon bosszantó kispályás húzásoknak, melyek számomra egészen érthetetlenek voltak annak tudatában, hogy más téren meg milyen körültekintő precizitással emelték a rendezvény egyébként egyáltalán nem gyenge színvonalát.
Konkrétan a produkcióról már nehezebb beszélnem, mert hiába volt egy határozottnak vélt megérzésem afelől, hogy a banda valami jóféle dallamos death metal-ban utazik, esély helyett megint csak a pofon jött a power-es megközelítésű thrash metal képében. Az egész mondjuk nagyon ízlésesen volt tálalva, nem volt baj a kölcsönös odaadással és a demonstráció szertartásos jellege is komoly hozzáállásra utalt, ami mindenképpen pozitívum, csak kár, hogy zeneileg ettől még nem lett jobb az összhatás. A szimpátiát indokként felhasználva, bő 30 év munka után nem sajnáltam tőlük a sikert, de biztos vagyok benne, hogy a Dymytry társaságában jóval otthonosabban éreztem volna magam (a „neonarcis” feliratos merch-ekért meg külön pacsi a designerüknek).
Azzal együtt, hogy mindent egybevetve az volt a benyomásom, hogy a délutáni underground zenekarok terén – nyilván a két színpadnak köszönhetően is – jobban teljesít a Basinfire a Metalfest-nél, azért itt is akadtak szörnyen elkeserítő fellépők. A Vypsaná Fixa punk satnyaságát még csak kritikára se méltatom, a Doga-ról viszont becsületből és lelkem könnyítésének érdekében beszámolnék pár mondatban.
Néha komolyan szánalmat érzek azok iránt, akik még érett felnőttként is abban a primitív hitben élnek, hogy egy zene attól lesz kemény és menő – illetve még rosszabb: metal –, hogy „rommá vagyok tetoválva, alokoholt iszok, kitolok egy mocit a színpadra és annyira vagány vagyok, hogy még egy melltartót is kiakasztok mellé”. Annyira már nem akarok görény lenni, hogy leírjam, Roman Izaiáš frontember szerintem az anyukájától lopta a bemutatott fehérneműt, de… Annyira béna volt az egész mű, mesterkélt, megjátszott menő csávózás, hogy az valami félelmetes, ráadásul magukon a zenészeken túl, az együttes (alighanem) managere is csillagos ötösre vizsgázott kreténségből, mikor valamelyik szám alatt vagy két bontatlan csomag wc papírt egyesével behajigált a tömegbe. Azért ennyire dedósak ne legyünk már, könyörgöm!!! Szégyen és gyalázat, amit hard rock címszó alatt művelt ez a vicc banda. Aki erre a stílusra bukik, az gyors hátraarccal kezdje el inkább tanulmányozni a Godsmack diszkográfiát, majd Sully Erna alázását látva/hallva megtanulhatja mindenki, hogy mindennemű nyálverés nélkül, hogy néz ki egy IGAZI fasza gyerek. Roman-nak meg részvétem a „Doga” feliratos tetoválásáért, ami a levonuláskor megejtett segg-villantás mellett egy életen át bizonyítványként szolgál majd totális infantilitására. Szívből gratulálok az elmúlt 20 év teljesítményéhez!
Szerencsére a folytatásra már zömében minőségi zenék maradtak, ennek ellenére hidegzuhanyként ért a programváltozás, hogy technikai okokra hivatkozva megcserélték a Raunchy és a Coal Chamber játékidejét, így hiába vártam már nagyon a hosszú évek óta érlelt első Raunchy koncertemet, a napi katarzis még néhány órát váratott magára.
Megintcsak azt kell mondjam, egész egyszerűen ciki, hogy eredetileg a fesztivál fénypontjának szánt Coal Chamber kezdése előtt pár perccel, még csak nem is létezett első sor, olyan szinten pangás uralkodott a küzdőtéren. El nem tudtam képzelni, hogy hogy lesz ebből nagy, közös ugrálás és ideális hangulat a nu metal nagy visszatérőinek tiszteletére, de hál’istennek, nem maradt minden ennyire lapos az éles próbák idejére.
Habár nem kimondottan kedvelem a stílust, Dez Fafara miatt mindenképpen kíváncsi voltam, hogy mit alakít majd a CC, és legnagyobb meglepetésemre egyszercsak (méghozzá elég hamar) azon kaptam magam, hogy ez nálam működik. Aki ismeri a csapatot bizonyára tudja, hogy még nu metalos berkeken belül is minimalistának számító panelekből áll a sztori, a srácok viszont vállalták ezt, senki nem csinált titkot abból, hogy klasszikus értelemben vett egyszerű, primitív agymenésről van szó. A műsor legnagyobb értékét tulajdonképpen abban láttam, hogy végtelenül felszabadult volt mindenki, szinte a tagok arcába volt vésve, hogy abszolút semmilyen elvárásnak nem akarnak, és nem is kell megfelelniük. Ők csak tolták a kis pattogós dallamokat és boldogak voltak ezzel. Nem esik jól leírni, de mintha Deznek is jobban állna ez a közeg, mint a DevilDriver durvulása. Laza volt, láthatóan otthonosan mozgott, kényelmesen érezte magát a szerepében, a tréfásan megeresztett „how are you feelin’, California?” utáni lezser félmosoly is határozottan arra utalt, hogy jót tesz neki a nosztalgia, ami igazából érthető is, lévén a Coal Chamber-ben kezdődött el igazán keményzenei karrierje. Szerettem még az olyan feelinges felkonfokat, mint az „ezt a dalt még 1994-ben írtuk egy lepukkant Los Angeles-i próbateremben” és társai, szóval minőségében bármennyire is keveset ígér a zene látatlanban, ezek az apró nüanszok simán eladják a show-t.
Merthogy a show kifejezés igencsak találó, elsősorban Miguel Rascón-nak köszönhetően, aki kétségtelenül a tökéletes idióta ebbe a formációba. Tekintete, mint az életunt kőszikla, ugyanakkor a figyelemfelkeltéshez nagyon ért. Amit művelt azzal a szerencsétlen gitárral a hangfalak élén „pengetve” az tényleg párját ritkítja, de poén volt az is, ahogy a technikusukat szinte stabil taggá avanzsálták azáltal, hogy már csak szándékosan is fel-felrúgdosták a mikrofon és egyéb állványokat. A végén aztán már mindenki pusztított mindent és mindenkit, egyfolytában ment az adok-kapok, szanaszét repülték az egymáshoz vágott dobverők és törölközők stb., egyszóval teljes káosz uralkodott a deszkákon, viszont épp ettől érezték annyira jól magukat. Lehet valaki bármekkora profi, a jókedv az az alkotó, amit nem lehet rutinnal pótolni. Amennyire láttam a kolléga Hegyaljás beszámolójában, az itthoni közönség is meg volt elégedve a látottakkal, és valóban, nekem is baromira bejött ez a fesztelenség meg a bunkó riffelés. Az egész fesztivál egyik legjobb alakítása volt.
A Soilwork számomra meghalt a 2010-es The Panic Broadcast lemezzel, mégis, gyerekkorom egyik nagy kedvencéről van szó, ezért mindenképpen szerettem volna bizalmat szavazni a svédeknek, hátha azóta a frissen kihozott The Living Infinite-tel visszaszerzett valamit a férfiasságából a zenekar.
A válasz talán igen, azonban első benyomásom ennek dacára mindjárt arra irányult, hogy a nagy Björn „Speed” Strid mennyit veszített a karizmájából az utóbbi öt-hat év alatt. A kar izma persze nem apadt el, de a viccet félretéve, komolyan visszasírtam azt az időt, mikor 16 évesen még ámulva követtem minden mozdulatát a 2008-as Rockmaratonon. Dirk Verbeuren-ről viszont még ma is elmondhatom ugyanezt. Annyira ízesen és precízen játszik, hogy hosszú percekre is könnyűszerrel képes kisajátítani az ember figyelmét, ennél pedig már csak hallgatni jobb, főleg ilyen dob-centrikus formában, mint amire – mint korábban említettem – oly nagyon rágyúrtak a nagyszínpadon. Itt egyébként nem volt rossz az összhatás, a Hail Of Bullets mellé be lehetett húzni a Soilwork nevét is a korrektül megszólaló bandák csoportjába. Az új szerzemények szerintem vállalhatóan vizsgáztak élőben – nyilván az album ismeretében az élmény is még fokozódhat –, ugyanakkor azt erősen fájlaltam, hogy a zseniális Sworn To A Great Divide anyagról mindössze csak az Exile hangzott fel. Az Unearth-höz hasonlóan itt is inkább a tempósabb nótáké volt a főszerep, Björn konstans módon buzdított is mindenkit a circle pit-re, amitől végül idelent is egész jó légkör alakult ki.
Valamit mintha visszahozott volna régi fénykorából a Soilwork, noha még messze nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez ismét egy megbízható, tartós állapotot takar. A hazánkat is érintő őszi turné perdöntő bizonyíték lehet, meglátjuk, melyik arcával érkezik majd hozzánk klub bulira a csapat.
Pici blackout volt nálam az Exumer, noha annyi rémlett, hogy old-school thrash-t fogunk szemlélni közel egy órában. Alapjáraton adtam volna egy sanszot a németeknek, hogy megvegyenek maguknak, de Mem Von Stein azonnal elkaszálta a rokonszenvemet a folyamatos „fuck modern metal, fuck this new shit” megnyilvánulásaival. Saját emberi, értelmi és legfőképpen zenészi fogyatékosságáról tett tanúbizonyságot ez a folyamatos ócsárlás. Közel három évtized alatt valaki elmondhatta volna ennek a borzasztóan true, kapitális seggfejnek, hogy a zenei nagyság az alázattal kezdődik, úgyhogy hiába hadovál hagyományőrzésről és fröcsköli a „fuck”-okat minden második szavában, az egész mögött csak egy meg nem értett és/vagy tehetségtelen zenész hiteltelensége tükröződik. Mem után szabadon, ezen az alapon akkor én is feljogosítva érzem magam arra, hogy hűvös eleganciával leszarozzam az Exumer munkásságát.
A történtek fényében talán soha nem látott büszkeséggel feszítettem az Amaranthe pólómban, míg – immáron tényleg – a Raunchy műsorára készültem. Korábbi véleményemmel ellentétben, ekkorra már kezdtem azt hinni, hogy tulajdonképpen jót tett ez a csere a Coal Chamber-rel, elvégre milyen zene volna képes tökéletesebb soundtrack-et szolgáltatni a fesztivál záró bulijához, mint a seggrázás fogalmát új szintre emelő dán modern metalosok?
Kicsit bántam, hogy Kasper Thomsen vezényletével nem láthattam a csapatot, ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy – ha pusztán csak ideiglenesen is, pár koncert erejéig becsatlakozó – Lasse Sivertsen milyen remekül helyettesítette Kasper tálentumát. Egy fokkal mintha durvábban is hatottak volna a döngölős témák, azért pedig szinte remegtem, hogy legalább egy kósza mondat erejéig üzenjen valamit Mem Von-nak. Meg is tette, a „2013-at írunk” szolid, tárgyilagos replikája nem igazán hagyott semmi további vitatni valót maga után.
Ha nem tudnám, hogy a srácoknak eredetileg az Exumer előtt kellett volna játszania, azt hinném, hogy a nyitó Nght Prty elé bevágott pop dal szándékos provokációként funkcionál, így viszont csak simán megmosolygta az ember. Ezúttal sem szólt rosszul a cucc, bár még egy kis plusz elektronikát szívesen vettem volna, de semmiképpen sem volt ok a panaszra. Nem tudom, hogy a közízlés váratlan javulása vagy az utolsó koncert mivolta volt-e az oka, de lassacskán egész szép számmal összegyűltünk a kordon mögött, és ugyan kellett némi bíztatás a hangulat fokozásához, végre nem volt döglött hal stádiumban a megduzzadt tömeg. Lasse vezéregyénisége jól egyben tartotta a darabokat, tényleg sikerült átragasztani a jelenlévőkre az „utolsó esély a keringőre” c. motivációt. A dalok közül kettőt szeretnék okvetlenül kiemelni: a The Curse Of Bravery-re nagyon be lehetett indulni ott középtájon, az ugrálós Phantoms pedig gyakorlatilag a banda legnagyobb slágereként hibátlan befejezése volt a partinak. Személy szerint, én egy kicsit több nótára számítottam az A Discord Electric-ről (mindössze kettő volt), de amennyit vártam erre a koncertre, majdhogynem teljesen mindegy volt, hogy miből állítják össze a programot.
Pénteken a Within Temptation a 2013-as Basinfirefest legtökéletesebb műsorát, a szombati Unearth a legkeményebbet, a vasárnapi Raunchy pedig a legintenzívebbet mutatta be nekünk, a személyes nagy kedvencek tehát hozták a kötelezőt, de nagy, pozitív meglepetésnek könyveltem el pl. a Shadow Area és a Coal Chamber produkcióját is.
A hazajutást még véletlenül sem könnyítették meg a szervezők, az utolsó, hivatalos fesztivál-buszt éjjel két órakor indították, amit mondanom sem kell, esélyem sem volt elérni, de ez csak az egyik égbekiáltó bakija volt az ebben kompetenseknek. Az aksi-töltés lehetőségét megint nem tudták normálisan – sőt, igazából sehogyan sem – biztosítani, a fényképezési lehetőségemet egyedül a hivatalos merch stand eladóinak előzékenységének köszönhettem, illetve elég bosszantó volt az is, hogy láthatólag senki nem számolt annak eshetőségével, hogy a fesztiválra esetleg külföldről is érkeznek látogatók. Minden felirat, információ, tájékoztató csak és kizárólag csehül volt feltüntetve, mi több, beszédben sem sokat értettek az angolból, ami azért úgy gondolom, bizonyos szinten alapkövetelmény kéne, hogy legyen egy olyan rendezvény esetében, ahová Within Temptation, Dark Tranquillity, Soilwork stb. státuszú bandák kapnak meghívást. A legidegesítőbb az egészben az, hogy az összes felsorolt gyermekbetegség különösebben nagy erőfeszítés nélkül megoldható lett volna egy pici plusz figyelem ráfordításával, mert egyébiránt az alapvető, fontosabb követelményeket simán hozta a szervezés.
Hogy mindent összegezve jobb volt-e a Metalfest-nél, nem tudnám eldönteni. Az viszont világos, hogy a nevesebb európai fesztiválok között a Basinfire-re is érdemes lesz a jövőben odafigyelni!