2024. július 23. @ Szlovákia, Kassa – Multi Hall
Pár héttel ezelőtt, valamelyik koncert szünetében éppen a sörömre vártam a Colosseum pultjánál, amikor figyelmes lettem az eseményfalon egy plakátra, ami a Behemoth közelgő kassai koncertjét hirdette, olyan zenekarokkal karöltve, mint a Gaerea és a Testament. Bizony, jól olvasod, először én se hittem a szememnek, hogy az Unleashes O Father O Satan O Svmmer Tour erre is megfordul, de a pillanatnyi kételyt legyőzve azután gyorsan lőttem róla egy fotót, majd rohantam is mutogatni a haveroknak. Az elhatározás akkor és ott megtörtént: július 23-án ismét jövünk!
Helyesen felmérve a rendezvény súlyát, a szervezőség a helyszínt áthelyezte az óvárosból a Kassa szélén található Hala Hadzanarska (Multi Hall) sportlétesítménybe. Ha a megközelíthetőséget és a parkolást nézzük a változtatás számunkra nagyon előnyös volt. A határtól mindössze 20–25 percre rövidült utunk, továbbá nem kellett átvergődni az egész városon a csúcs végén, és a körülbelül 10 m-re lévő parkoló is ingyenes volt, ami önmagában komoly spórolás a piac környékének 5–10 eurós tarifáihoz képest.
Amikor odaértünk a bejáratnál már javában zajlott a sörcsapolás és a beszélgetés. Hogy hogy nem, a tömegben több magyar hangra is felfigyeltem, és ahogy haladtunk a bejárat felé, több ismerőssel találkoztunk. Amint kiderült, többen jöttek Pestről, Miskolcról, Nyíregyházáról, és egy apa a lányával Kisvárdáról. Úgy alakult, hogy az este nagyobb részében velük mozogtunk.
Már említettem, hogy a Multi Hall nekünk nagyon előnyös volt, de azért megvannak a maga hibái. Sajnos az épület légkondicionálása vagy nem megoldott, vagy csak simán nem működött, mert legalább 3–4 fokkal melegebb volt bent, mint kint, pedig az előtérben se volt 26 foknál hűvösebb. A levegő cseréjét, ahogy láttam, egyedül a hatalmas bejárati ajtó biztosította, ekként az este végén az intenzív izzadságszag keveredve a különböző parfümillatokkal meglehetősen sajátos oxigénvegyületet alkotott. A két mosdó bár teljesen rendben volt, de a hozzávetőleg 1000–1300 koncertező igényeinek kiszolgálására kevésnek bizonyult, és tíz óra tájban majdnem teljesen meg is adta magát.
Amennyire arc alapján ezt meg tudtam ítélni, a szervezők nagyobb részben a Colosseum munkatársai közül kerültek ki, akik szokás szerint aranyosak, kedvesek, jófejek voltak. Bárki kért tőlük segítséget, azonnal ugrottak, és igyekeztek mindenben segíteni. A hangosítás a megszokott kiváló minőséget produkálta (nagyon profin bemérték a helyet), és a fények is tűrhetőek voltak, bár retinám néha majd kiégett az egyik pódiumlámpától. A Multi Hallnak nincs külön bár részlege, így az alkoholárusítás is rájuk maradt. A klubból ismert csajok a bejárat előtt felállított pultnál lelkesen igyekeztek mindenki szomját vízzel, kólával, sörrel, esetleg röviditalokkal enyhíteni, ami időnként gigászi feladat lehetett, mert volt olyan pillanat, amikor százak álltak a három sor valamelyikében.
Mielőtt rátérek a koncertekre, még egy gondolat a mörcsről. Az est mindhárom fellépője kipakolt a csarnok egyik félreeső sarkában, de a legnagyobb választék érthető mód a Behemoth dolgaiból volt, talán mondani se kell, az ismert árakon. A Gaerea fellépése miatt az asztaloknál csak a Behemoth és a Testament termékek közül lehetett választani.
A nézősereg elé először a portugál Gaerea lépett, a megszokott színpadképpel. Az újhullámos bm formációkra jellemzően mindannyian fekete, ezüst színű szimbólumokkal díszített kendővel takarták el arcukat. Ezen felül a fekete ing alatt minden szabad bőrfelületüket fekete festékkel kenték be, ami elég kísérteties megjelenést biztosított számukra. Ennek a csapatnak viszont nem csak a kinézete fenyegető, hanem kiszámíthatatlan, egyúttal monolitikus és dallamos zenéjükből is csak úgy árad a gyász, a rosszindulat és a megvetés. A Gaerea albumról albumra gyorsabb, nehezebb, sötétebb, egyúttal intenzívebb és katartikusabb produkciókkal rukkol elő. Mivel korábban még nem nyílt lehetőségem részt venni a koncertjeiken, ezért kíváncsian vártam, vajon élőben is jellemző-e zenéjükre a sokoldalú, fejlett dobmunka, a dallamos, keringőző ritmusvilág, továbbá a kiszámíthatatlan váltások eredményeként születő post-black, illetve progresszív gitárnyüszítés, és általában a lélegző, különleges hangzás, avagy esetleg egyszerűbb kalapáló pergő ütésekre épülő kissé önkényes játékkal szembesítenek. Az eddigi munkásságuk esszenciáját tartalmazó előadás szerencsére abszolúte pozitív benyomást tett rám. Produkciójuk végig hiperagresszív és élesen lebilincselő volt. A rejtélyes kvintett élőben is erősen támaszkodik a kavicsos, zsigerileg nyers black metal hullámzásra, amelyekhez metsző death metal tempókat és teljesen lenyűgöző dallamos közjátékokat adnak. Diogo Mota rettentően hangos dobmunkája a hallgatóságot gyakran egy végzetes, lassú ködbe burkolta, mielőtt a szaggatott gitárriffek és lendületes blastbeatek forgatagában rettentő erővel újra és újra kitört. A guruló rúgások, a pergő, valamint a negyedek és nyolcadok cseréje, mintha külön életet élne a kompozíción belül. A vezetési ritmusok gyakran elkanyarodtak, ez pedig némileg pszichedelikus színezetűvé varázsolta az arpeggio-ra gyakorta támaszkodó gitárszekciót, ami itt-ott tartalmazott némi keleti árnyalatot is. Ugyanekkor az egyszerű dallamosabb, keringőző ritmusok a textúrát érzelmekkel töltötték fel. Guilherme Henriques rendkívül sokoldalú énekhangja élőben is gyötrelmes és kifejező. Néhol parancsoló, másutt inkább révedő. Előadása a dalok erejére támaszkodott, ám mozdulatai szinte gúnyt űztek a zene ösztönös zúzásával, különösen az ingadozó, drámai részekben. Bevallom, engem egy idő után már ingerültté tett, de tisztában vagyok vele, hogy ez is a show része volt. Összességében ambiciózus, jól átgondolt teljesítménynek lehettünk részesei, amelybe a zenészek szívüket–lelküket beletették. A vége felé, egyenesen sajnáltam szegényeket, hiszen a csarnok fülledtségében levegő után kapkodva jobbra-balra forgatták magukon a kendőt.
Setlist:
Hope Shatters
Mantle
Salve
Deluge
World Ablaze
Urge
Absent
Mirage
Laude
Az átszerelés után a Testament következett. Egy perc, talán annyit sem gondolkodva a repertoáron, a ’87-es Legacy, valamint a ’88-as New Order lemezek örök kedvenceit terítették a nagyközönség elé. Egyszerű, a kelet-európai thrash-nosztalgiára rárepülő ajánlatukat – az egybegyűltek legnagyobb örömére – kellően lazára, jópofára és picit prolira véve, irgalmatlanul zúzós formában tálalták. Hírnevéhez hűen a Testament ismét több csillagos headbanging orgiát biztosított számunkra, a legfantasztikusabb riffekkel és a legízletesebb gitárszólókkal. Az este folyamán tizenkét számon keresztül egymás után osztották a hamisítatlan thrash örömöket, amit furcsa mód, a jelen lévő, túlnyomó részben black metalosok nem pusztán jól viseltek, hanem rettenetes pogóval és óriási circle pittekkel jutalmaztak. Korukat meghazudtolva, amcsi barátaink órája a sebesség és az energia teljes dicsősége, kenyere, és egyben különlegessége volt. Aki már látta őket élőben tudja, hogy itt minden száguld, a gitármű szétrepeszti a dobhártyád, a dobok az egyszerű taka taka ütemet vadállatként verik a háttérben, az énekes pedig nihilizmusát kiáltja a felhevült lelkiállapotban szórakozó, hovatovább őrjöngő tömegbe. A hosszabb hangszeres részek és egyszerű stílus ezúttal is kiemelte Chuck Billy reszelő hangját, aki e mellett nagyszerűen kommunikált a közönéggel. Kiállása és általában a dalok előadása magukon hordozta az amerikai fémzene nyitottabb hangulatát. Szemlélve műsorukat nyugodtan állítható, hogy mindig vannak és lesznek olyan metálosok, akik erre a hagyományos, kompromisszummentes hangzásra vágynak, és az ötös, ahogy a múltban, úgy a jövőben ezt garantáltan teljesíteni fogja. Nyílt, őszinte, már-már a sátáni speed metal istenkáromló határait feszegető adrenalinbomba csapásaik közül nekem a New Order, a Raging Waters, továbbá a Do or Die, illetve A Day of Reckoning tetszett a legjobban. Alex Skolnick és Eric Peterson a felsorolásban említett első két dalban úgy virtuózkodott, hogy sokan tátott szájjal, elismerően bólogattak. Kemény, kompromisszumok nélküli thrash támadással és a számok riff fogai között őrölt dallamokkal felvértezve látszott, hogy olyanokat is megvettek kilóra vagy dekára, akik amúgy nem szoktak gyakorta hasra esni egy kis gitárnyeferegtetéstől. A Do or Die -ban hasonló hatásfokot ért el Steve DiGiorgio csapkodó basszusvonala, amit a régi iskola magányos huszárjain kívül, manapság sajnos túl kevesen képviselnek ennyire őszintén. Vokálban a Day of Reckoning-ból hozta ki Chuck a legtöbbet. Hiába telt el harminchat év, ezt a hangot nem mosta el az eső, s nem koptatta ki a nap. Úgy éreztem, jobb volt, mintha felvételről szólna. Szóval ezt a csodálatosan lehengerlő műsort merésznek találtam, tele karakterrel és meglepetésekkel. A Testamentben formát öltött ösztönös vadság nem korfüggő, hiszen mindenkinek tetszett, lehetett akár tizenöt, akár hatvanöt éves. Hölgyeim és uraim, íme a kitaposott ösvény szépsége!
Setlist:
Eerie Inhabitants
The New Order
Trial by Fire
Raging Waters
The Haunting
The Preacher
Do or Die
First Strike Is Deadly
A Day of Reckoning
Disciples of the Watch
Over the Wall
Into the Pit
Miután a Testament végzett és levonult a színpadról, várni kellett, ugyanis a roadjuk szokatlan módon teljesen indulásra kész állapotra pakolt össze, ami így időigényes volt. A Gaerea ekkorra már elhagyta a várost (a műsoruk után 15 perccel a mörcs már sehol nem volt, így nem tudom mikor adtak el bármit is). A Behemoth kezdése ennek ellenére talán, ha 1–2 percet csúszott, ám ez az egybegyűlteknek óráknak tűnt. Végre azután – egy kis fényjáték kíséretében – felharsant az Intro, majd nagy csinnadratta közepette a Once Upon A Pale Horse-al kezdetét vette a krisztusi korba lépő pokoli fenevad rituáléja. Az Opvs Contra Natvram-ról Nergalék nem játszottak többet, helyette elindultak visszafelé sötét diszkográfiájukban. A hangosítás az előző két zenekarhoz hasonlóan náluk is profi volt, talán a vokál volt picit jobban kiemelve a kelleténél. Rendkívül ötletesnek találtam, hogy több felvezetőt alkalmaztak, így amellett, hogy megkönnyítették az adott tételek beazonosítását és nem folyt össze a produkció, nekik egyaránt jutott némi idejük szusszanni valamicskét a színfalak mögött. Ezáltal nőtt az előadás élvezhetősége, hiszen nézőként nem azt látod, hogy a démonnak maszkírozott idoljaid köpködnek, vakaródzanak vagy magukat felfrissítve isszák a gagyi sört, vizet etc. Az Ora Pro Nobis Lucifer és a Conquer All a folytatásban azután robbantotta a teátrumot, s kapásból százak kezdtek pogóba. Körülöttük egy hajszál, annyit nem lehetett leejteni. A hangulatot tetézte Nergal, aki frontemberi feladatainak megfelelve állandóan biztatta a rettenetesen megszaporodott tömeget. További hangulatfokozóként bőven használtak show-elemeket, például az Ora Pro Nobis… végén a háttérben hatalmas tűz lángolt. Az Ov Fire… nagy közönségkedvenc volt Kassán is, de nekem mindig a zseniális dobtémája miatt emlékezetes, ez most sem volt másként. Szinte remegett a föld Jon Rice ütései alatt! A kis múltidézésben alig ismertem meg a Cursed Angel Ov Doom-ot, ami hosszú évek után csupán idén került be újra a Behemoth setlistbe. Vicces volt, ahogy Nergal azt kérte, nyújtsa fel a kezét, aki élt már akkor, amikor ez a nóta született. Úgy láttam maga is meglepődött rajta, milyen kevesen jelentkeztünk… Találóan nem nyomták el modern showelemekkel (füst, tűz, fényjáték stb.), hanem a színpad szélein kialakított emelvényre mentek a társai, míg Nergal középen maradva pengetett, illetőleg a minimális fekete-fehérre állították a világítást. A hatás ekképpen rettentő nyersnek és fenyegetőnek mutatkozott. A soron következő ős-Behemoth, a Christians to the Lions alatt a minimál világítás maradt, helyette a füsttel operáltak kicsit. Talán mondani sem kell, ez szintúgy nem mai darab, inkább a 2010-es évek derekán játszották többet. A Demigod, mostanában úgyszintén ritkábban tűnt fel koncerteken, emiatt a közönség majd meg őrült. Ahogy felnéztem a VIP-nek helyet adó lelátóra, az ott tartózkodó 100–200 ember majd lelökte egymást örömében! Hihetetlen élmény lehetett onnan követni a bulit, bár szerintem sok mindenből kimaradtak. Remek akkordjaival a Deathless Sun hiába nagy slágere az utóbbi két évnek, reakciók és nehézség tekintetében meg sem közelítette az előbb említett hőskor blokkjait. A bandavokál a szóló, és a cinjáték azért szerintem nagyon ütött! Azt hiszem be fog érni idővel, ahogy a sorban jövő Blow Your Trumpets Gabriel-t is ma már szinte mindenki imádja, miközben anno nem találtam olyan Behemothost, aki elismerően szólt volna róla. A Bartzabel-t én továbbra is kreatív, de erőtlen szerzeménynek tartom, emiatt örültem, hogy ebbe a levezető szakaszba került. Az este másik elképesztő Behemoth suhintása volt a No Sympathy for Fools, a Zos Kia Cultus (Here and Beyond) lemezükről, melyet még soha nem követhettem élőben. Lesújtónak találtam, hogy a legtöbben, értelemszerűen a mai húszas korosztály tagjai, fel sem fogták, milyen ritka meglepetéssel kedveskedett a démoni galeri. Zárásként a jól ismert két dal érkezett, a szokásos magas hatásfokkal.
Setlist:
Intro
Once Upon A Pale Horse
Intro
Ora Pro Nobis Lucifer
Conquer All
Intro
Ov Fire and the Void
Cursed Angel of Doom
Intro
Christians to the Lions
Demigod
Intro
The Deathless Sun
Blow Your Trumpets Gabriel
Bartzabel
Intro
No Sympathy for Fools
Intro
Chant for Eschaton 2000
O Father O Satan O Sun!
Annak ellenére, hogy nem valamelyik ismert nagy fesztivál vagy főváros sokezres közönsége előtt léptek fel, úgy gondolom mindhárom zenekar jól érezte magát és kitett magáért, mert elégedetlenkedő nézővel vagy részeggel (ami a közöny egyik fő kifejezője számomra) nem lehetett találkozni. Tisztelet és köszönet a Colosseum Club szervezőinek, hogy tető alá hozták az év egyik legjobb buliját.
Az összes kép jobb minőségben megtekinthető a Kronos Mortus Facebook albumában!
