2024. szeptember 17. @ Budapest, Barba Negra
Rossz koncertről jót vagy semmit. A magam részéről ezt a mondást úgy ahogy van baromságnak tartom, mivel hogyan javulhatnának dolgok másképpen, ha nincs semmilyen visszacsatolás? Ugyanakkor sokáig vacilláltam, hogyan fejezzem ki a bennem dúló érzéseket, mígnem baráti unszolásra végre rászántam magam az élmények megörökítésére. Lássuk mi is történt…
Ördögapánk, a MÁV és még a BKV is úgy akarta, hogy kapunyitásra odaérjünk. A beléptetésnél és a pultnál is minden rendben, gördülékenyen ment, mi több, a whisky jó hideg, és a sör is pont megfelelően habos volt. Miután a büfében még kajálni is sikerült, szinte már adva volt, hogy a zenekarok körül legyen valami gubanc. Így is lett. Sajnálatos módon a nagy esőzések miatt a bécsi brutal death metal négyes, a Monument of Misanthropy lemondani kényszerült a bulit. Sajnáltam a dolgot, mert George „Misanthrope” Wilfinger zenei munkásságát és énekesi teljesítményét is nagyra tartom, nem beszélve a csapat lendületes dalairól. Sopánkodtunk kicsit, de néhány perc múlva az így nyert szabadidőt, ami lehetőséget adott egy kis iszogatásra és vásárlásra a mörcs pultnál, igyekeztünk konstruktívan kihasználni. Bár a mörcs árai magyar viszonylatban nézve nem voltak túlzottan elszállva, azonban a közönség vásárlási kedvén és a sok zenekaros pólón, felvarrón, kitűzőn így is látszott a múltkori Mayhem-szeánsz túlköltekezése.
A legkisebb pakkal az iráni/norvég tagságú Confess készült. Mindössze egy-két póló és utolsó Cd-jük, a Revenge at All Costs volt terítéken. Tőlük felkészültebben érkezett az amerikai rémálom, a Malevolent Creation. Pólók, cd-k, dedikált cuccok, minden, ami kell. A legnagyobb kirakodóvásárt értelemszerűen a sógorok, a headliner Belphegor csinálta. Ők szinte az összes cd-jük, néhány bakelit, felvarrók, továbbá félelmetes témájú pólók és pulóverek széles választékával kedveskedtek a rajongóknak. Már-már hagyományszerű nálunk, hogy a feleségemmel minden bulijukon veszünk valamilyen polgárpukkasztó pólót – természetesen ez most sem maradhatott el.
Az indulás pontos volt. Először a Confess szállta meg a Blue Stage színpadát. Ha valaki rájuk keres a neten, hamar meg fogja állaptani, hogy a történetük – azaz milyen okból kerültek Teheránból Norvégiába – sokkal érdekesebb, mint maga a zenéjük. Persze az sem rossz, sőt! Engem személy szerint betonba döngöltek az erős groove-ra pakolt thrash menetek és a horzsoló death-riffek. Pró: különösen tetszett, hogy élőben mintha a zenéjüknek lenne egy kis blackened oldala, ami a felvételeken egyáltalán nem jön át. Kontra: sajnos alig-alig volt érzékelhető a vokál erős hardcore húzása, ami a Revenge at All Costs némely szerzeményein nagyon átjön. Kiállásukkal bebizonyították a Barba 100–120 fős nézőközönségének, hogy a Confess bizony mélyen érdekelt az extrém undergroundban. Amellett a csapat tele van vérbeli showmanekkel. Például az egyik gitáros merészen lejött a színpadról, és a circle pit közepén ölte a húrokat hosszú percekig. Repertoárjukat a már említett 2022-es albumuk számai mellett egy-két régebbi szerzemény alkotta. Aminek külön örültem, hogy korai zsengéiktől és nu metalos elhajlásaiktól szerencsére megkíméltek minket.
Kis átszerelést követően kezdtek mészárlásukba floridai őskedvenceim, a Malevolent Creation. Ekkorra a nézősereg létszáma kicsit megugrott, de a 200 főt talán így sem érte el. Pedig, ha van zenekar, ami hozza a Cannibal Corpse hentelését, azok bizony Fort Lauderdale veterán kis ördögei. Ugyanakkor, amit ők művelnek az nem holmi parafrázis vagy emuláció, hanem véres és rozsdás death metaljuk saját jogon való kiterjesztése és hegemóniája. Nem is értem az embereket. Ez tipikusan az a banda, amelynek, ha adnak egy esélyt, soha többé nem ereszt! Én például azt szeretem bennük, hogy zenéjük – a műfajból adódó – látszólagos káoszában könnyű megtalálni a törvényes kontrollt és a fegyelmet. Nincs túl hosszú blast beat roham, nem hat végtelennek a fűrészelő riffelés és nem akarja széthasítani a fejed a szólózás. Összességében mégis olyan rohadt kemény old school brutalitás az egész, ami párját ritkítja.
Phil Fasciana brigádja a kilencvenes évek második fele óta a kétezres évek közepéig viszonylag gyakori vendége volt a hazai színpadoknak, majd egy hosszú szünet – és persze a gyakran ártalmas kismillió tagcsere – után 2015-ben és 2022-ben sodorta őket az élet ismét kis hazánkba. Anno a 2022-es bulira eljutottam, és az valami fergeteges volt. Igaz ott talán fele annyian voltunk, de a családias hangulatot jelzi, hogy az akkori énekes, Ryan Taylor a nála lévő Jackbácsit simán odanyújtotta bárkinek az első sorba, aki kérte. A hangulat érthető módon ettől most bőven elmaradt, hiszen a srácok sokkal inkább „nagyzenekarként” működtek a színpadon, de panaszra szerintem senkinek nem lehetett oka. A lejátszott 13 számból például négy is az Eternal lemezről csendült föl, amiért én egyszerűen megveszek. (Sajnálatosan a hóvirágszívű pc világunk széplelkei több streaming felületről is leszedették, így ma már szinte csak cd-n lehet hallgatni.) Úgy láttam, hogy mások is nagyon elégedettek voltak a nem mindennapi kínálattal és a bemutatott teljesítménnyel. A Coronation of Our Domain, a Multiple Stab Wounds és az Eve of the Apocalypse-re tényleg szép pogót sikerült virítani, ami láthatóan jólesett a zenészeknek. A csapatból ezúttal Ron Parmer dobolása fogott meg, aki most is egy dobgép lendületével püfölte a cineket és a bőrt. A hangzással, ahogy a Confess esetében, úgy itt sem volt semmi komoly probléma. Úgy gondolom a Malevolent Creation tagsága játékukkal újra megmutatták, hogy bizony továbbra is horzsolnak, szúrnak, marnak és agresszivitásuk mámorában, ha kell a beled kitapossák.
Setlist:
Alliance or War
Dominated Resurgency
Coronation of Our Domain
Multiple Stab Wounds
Homicidal Rant
Infernal Desire
Living in Fear
Kill Zone
Blood Brothers
Manic Demise
Eve of the Apocalypse
Aki élt és mozgott, ekkorra teljesen átlényegülve várta a Belphegor színrelépését. Osztrák barátaink az elmúlt években nagyon sokat fejlesztettek a színpadképükön, így ma már a Batushkához vagy a Behemothoz hasonló komoly díszlettel dolgoznak, amit jó sokáig pakolgattak jobbról balra, balról jobbra, míg végre minden a helyére került. A díszlet tehát pompás volt, és a fényeket is szépen eltalálták, nem is ezzel volt a gond, hanem a hangosítással. Ahogy a The Procession beindult lényegében a basszusgitáron, a lábdobokon és a cineken kívül semmit nem lehetett kivenni a produkcióból. Helmuth meg is lepődött kicsit, amikor a szám végén nem a várt ovációt kapták. Szegény nem értette mi lehet a probléma, hiszen látszott, hogy a monitorban nekik minden a helyén van. A Baphomet a Devil’s Son és a Sanctus Diaboli Confidimus alatt még helyezkedtünk mindenfelé a majdnem teltházas küzdőtéren, de hiába. Ugyanígy nem segített a speciális, koncertekre való füldugók ki-be helyezgetése sem. Egyszerűen pocsékul szólt mindenütt a teremben. Kis naivan azt hittük, hogy a majd a folytatásban valaki csak eszéhez kap a pultnál és rendbe szedi ezt az egészet valahogy, ám erre nem került sor. Komolyabb helyeken szerintem ilyenkor megállítanák a bulit, és kezdenek valamit a helyzettel, nem így nálunk. Értitek, simán lement úgy a teljes koncert, hogy a gitárokból csak akkor hallottál valamit, ha épp nem ment a lábdob. Az, hogy a vokál se volt éppen jól belőve, már inkább meg se említem. Gyerekek, de most komolyan, aki nem ért ehhez a szakmához, az ne csinálja. Én világ életemben nem tudtam verseket tanulni, ezért sem mentem színésznek. Soha nem tudtam rajzolni és festeni sem, ezért nem vagyok festőművész. Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki valamiben nem szuperál, csak akkor ne csinálja. Több ismerősöm panaszkodott, hogy nem azért fizették ki a jegyet, hogy egy végtelenített dübögést halljanak. Ha erre vágytak volna, elmennek egy diszkóba valahol a bulinegyedben. Ahogy így utólag nézem a setlistet, egész ügyesen bírtuk ezt a szenvedést, mert valamikor a Lucifer Incestus után hagytuk csak ott a francba. Ja, mielőtt bárki azt hinné, hogy legalább a számok felismerhetők voltak, elárulom, csak onnan tudtuk mikor miről van szó, hogy sok Belphegor koncerten vagyunk már túl, ezért gyakran a koreográfiából kitaláltuk, most mit is kellene hallanunk. A megszokott lidérces dráma tehát megvolt, viszont a lendületből, a vérszomjból és a pokoli riffekből szinte semmi nem jött át.
Miután kiültünk a kajálda elé a többi renegáthoz, akik még eddig se bírták, feltűnt, hogy az illetékesek valahogy úgy rakták össze a dolgokat, hogy kint egy fokkal jobban átjöttek a dolgok, már ha épp valaki a mosdóba menet nyitva hagyta a Blue Stage valamelyik ajtaját. Mivel nagyra tartjuk a Belphegort, ezért nem hagytuk ott a rendezvényt, de már most kijelentem, hogy számomra ez volt az év legnagyobb koncertcsalódása. Pedig tényleg faszán indult!
Setlist:
The Procession
Baphomet
The Devil’s Son
Sanctus Diaboli Confidimus
Belphegor – Hell’s Ambassador
Stigma Diabolicum
Pactum in Aeternum
Lucifer Incestus
Virtus Asinaria – Prayer
The Devils
Der Lichtbringer
Totentanz – Dance Macabre
+
Gasmask Terror
