2008. május 02. @ Budapest, Avalon Klub
FELLÉPŐK: Sear Bliss, Epidemic, Teurgia, Damned Spirits’ Dance
Az Avalon klubban megrendezésre került tavaszi black metal fesztivál már a nevek alapján is remek estének ígérkezett, így hát még egy kisebb láz sem gátolhatott meg abban, hogy Újpalota felé vegyem az irányt. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy az Epidemic névrövidítése vajon magával vont-e valamiféle radikális változást, hogy a DSD vajon hol tarthat jelenleg, hisz még élőben sosem sikerült őket elcsípnem – de erről majd később -, de érdekelt az is, hogy a Teurgia milyen zenét játszik, mert az ő munkásságuk valahogy elkerülte az eddigi figyelmemet, viszont egyre több jót hallok a csapat felől. Nem utolsó sorban pedig zárásként a Sear Bliss zenekar szerepelt, akiknek neve garancia a színvonalas, igényes koncertre, ráadásul az új albumot még nem volt szerencsém élőben hallani. Éppen kezdésre értem oda, ám a beléptetési és elhelyezkedési ceremónia miatt az első két számra kevéssé tudtam összpontosítani, helyette inkább körbenéztem kicsit, és a nézők számában kellemesen csalódtam, úgy látszik, nem én voltam az egyetlen, aki vágyott egy efféle egész estés energikus rítusra.
Már az első csapatnál, a melodikus black metalban utazó Teurgiánál szépen megtelt a színpad előtti tér. Mint már említettem, a zenekart nem volt alkalmam megismerni korábban sem koncerten, sem hangzóanyagon, így minden előzetes elvárás nélkül tekinthettem bele zenei világukba. Már kiállásukban is szimpatikus együttes képét mutatták, az énekes/gitáros Somogyi Ádám olykor mosolyogva, de a lényeg, hogy láthatóan végig élvezettel játszott, és ez utóbbi elmondható a zenekar többi tagjára is. Energikusak voltak, bejárták a színpadot, és egy kis idő után sikerült jobban meg is mozgatni a közönséget, a végén már szép számmal akadtak, akik csatlakoztak az elöl lévőkhöz. Zenéjük a hallottak alapján valóban kellemes, melodikus black metal, amelyet jó érzés hallgatni, a dallamok jól eltaláltak, csupán hiányoltam az igazán gyors témákat. Ez még önmagában nem is jelentene akkora problémát, mert szeretem a középtempós, atmoszférikus dolgokat, csak kissé meglepett a pergősebb tételek ritkasága, hiszen az az, ami szerintem igazán változatossá teszi ezt a műfajt – és persze nem utolsó sorban az ember egy ilyen koncerten is hasonlóan dinamikus dalokat vár. Ennek ellenére sem volt hiányérzetem, több okból. Az egyik, hogy megtaláltam azt a helyet, ahonnan minden kivehetően, arányosan szól, így a dallamok egyáltalán nem vesztek el (bár a hangzás azért ekkor még messze nem volt kifogástalan, sok helyen például a basszusgitár sokkal erősebben szólt, és ugyanitt a gitárok meglehetősen kásásak voltak). A másik, hogy – mint már említettem – a csapat rendkívül energikusan mozgott a színpadon, és ez szépen lassan átragadt az emberekre is. Összességében a zenekar felkeltette az érdeklődésem, az esti produkciójuk alapján kíváncsi lettem a debütáló albumukra, felvezető zenekarként pedig kiválóan teljesítettek, hiszen a közönséget sikeresen feltüzelték, és sikeresen megteremtették azt a hangulatot, amely egy ilyen jól sikerült estének elengedhetetlen jellemzője.
Ezek után következett az Epidemic, az a csapat, aki eddig még koncerten sosem okozott csalódást. Igaz, már nem „Christian Epidemic”-ként, hanem új, rövidített névvel – amelynek okát még most sem teljesen értem – de valóban töretlen lendülettel vetették bele magukat death/black metaljuk tolmácsolásába. A megújulás ellenére – a közönség nagy örömére – a nyitódalt mindjárt legelső albumukról, az Isteni Orgiáról választották, így nem csoda, hogy A Fájdalom Koronája első hangjainak felcsendülése után a nézőtéren kívül már nem sok ember tartózkodott. Úgy látszik, elég sokan akartak saját szemükkel meggyőződni arról, hogy ez a csapat még mindig kifogástalan, energiával telt, és professzionális a színpadon, és ennek bizonyításához nem is kellett sok idő a zenekar részéről, hiszen már a szám közepétől kezdve hatalmas mozgolódás volt elöl, és ez kitartott egészen a koncert végéig. Ami nem is csoda, hiszen nagyon erős programmal álltak elő, legnagyobb örömömre egyáltalán nem a legújabb album képezte koncertjük gerincét. Persze nem mintha a Könnyek Könyve nem tetszene, sőt! Csupán a régebbi számokat jobban kedvelem, hiszen több emlék köt hozzájuk. Így az Isteni Orgia felidézése mellett lejátszották mindkét dalt a Gyász EP-ről, egy „Eltörölt Világ”-blokkot introval – melyből sajnos egyik személyes kedvencem, a Felszentelés kimaradt, de így sem panaszkodhatom, hiszen volt helyette többek közt a másik két kedvenc Silentium, és A Próféta, melyek közül utóbbinak különösen örültem, hiszen már rég hallhattam élőben. Egy ilyen remekül összerakott koncertprogramot persze elő is kell tudni adni, de azt hiszem, nem kell mondanom, hogy az Epidemic még sosem adott ilyen téren elégedetlenségre okot. Nos, most sem okoztak csalódást, sőt, talán a legenergikusabb koncertjük volt, amit az utóbbi pár évben láttam! A hangzás is kisegítette őket, az egész este folyamán ők szóltak a legjobban és legerőteljesebben, mindenki játéka tisztán hallatszott, és ez még inkább sokat dobott az összképen. A koncert után az fogalmazódott meg bennem, hogy ha a dinamizmust vesszük alapul, akkor a megújulás a csapatnál teljes sikerként könyvelhető el.
Ezek után következett az az együttes, akiknek a fellépését a leginkább vártam talán, annak ellenére, hogy zeneileg kissé kilógtak a sorból, ők pedig a Damned Spirits’ Dance voltak. (Bár mostanában őket is elérte a névrövidítési trend, így sok helyen csak DSD-ként szerepelnek, a koncerten kivetített képen azonban a teljes nevük volt látható.) Ugyan ők is black metal alapú muzsikát játszanak, de a hangsúly az „alap”-on van, mivel már a The Growing Spirit EP is inkább csak black hatású, ámde jóval rétegzettebb, színes és érdekes dalokat tartalmazott, nem csoda, hogy gyakran megfordul a lejátszómban az az anyag. Ám nem csupán ez váltotta ki belőlem a fokozott érdeklődést, hanem egy, a zenekarral kapcsolatos nem túl pozitív dolog is, mégpedig az, hogy régebben akárhányszor megnéztem volna őket – kivétel ez alól az első, 2002-ben adott Rocktogonos koncert még Damned néven, de az nem mérvadó -, valahogy ilyen-olyan okok miatt az utolsó pillanatban kénytelenek voltak (?) lemondani az adott koncertet – ez nem egyszeri alkalommal történt meg -, így gonosz módon arra is kíváncsi voltam, vajon most megtörik-e ez a rossz széria. De mikor láttam, hogy készülődnek a színpadra, minden múltbeli csalódottságom elszállt, és alig vártam, hogy végre élőben is hallhassam a kedvenceket, és azokat a számokat, amik esetleg azóta íródtak. Rögtön egy dallal nyitottak, amely a közelgő albumukon szerepel, és mit mondjak: letaglózott. Remek szám, sokkal érettebb, összetettebb, mint amit eddig hallottam tőlük, úgyhogy kíváncsian vártam, hogy lesz-e folytatása, hallok-e még az új albumról valamit. Nos, természetesen a kötelező régebbi dalokon – amelyeket szintén nagyszerű élmény volt végre élőben hallani -, előadtak egy szintén új számot, amelynél csak kerestem az állam, annyira eltalált mind a stíluskeverés, mind a refrén. Képzeljünk el valami olyat, hogy valami blues/funk-szerű alap indul, majd jön egy ska-s ritmusú rész, amelyet természetesen felvált az elmaradhatatlan black metal darálás, és végül egy olyan refrén, amely gitárok nélkül bármelyik diszkóban lemehetett volna a 80-as évek végén/90-es évek elején! Egyszerűen kiváló! (Lehetséges, hogy a témák sorrendjét vagy stílus-meghatározását nem találtam volna el, hiszen akkor hallottam először ezt a dalt, és inkább csak élveztem, mint odafigyeltem.) Amint láttam, nem csak én gondoltam így, hiszen egy-két lány szolid táncolásba kezdett a dal refrénjénél, amit mindig öröm látni az ilyen stílus esetén (legutóbb a Melechesh koncertjén volt alkalmam észrevenni hasonlót).
Érdekes, hogy ez iránt a csapat iránt volt talán a legkevesebb érdeklődés, bár szignifikáns különbséget azért nem lehetett érzékelni a létszámban. A csapat minden tagja jól teljesített, a néhány ember által bírált tiszta vokáltémák is remekül mentek, talán az első egy-két hangnál volt egy kis bizonytalanság, de ez nem feltétlenül Sinox hibája volt. Amikor ugyanis közelebb mentem a színpadhoz, akkor érzékeltem, hogy ugyan arányos a hangzás, de annyira túlvezérelt és hangos, hogy nem sok épkézláb témát lehetett kivenni belőle (viszont hátul már csak az arány maradt meg, így ott élvezhetően szóltak). A színpadképre sem lehetett panasz, Sacrunon (a szintetizátoroson) kalap és bőrkabátka, az énekesen bő- és hosszúujjú ing, és persze végig élvezet és lelkesedés az arcokon. Remek koncert volt, és nemcsak hogy minden bosszúságot elfeledtettek velem a múlttal kapcsolatban, de újra nyugodt szívvel a kedvenceim közé tudom sorolni őket, és már tűkön ülve várom mind az újabb koncertet, mind a debütáló albumot.
Ezek után zárásként az est másik nagy csillaga, a Sear Bliss következett, akiknek legutóbbi albuma talán a zenekar legkiforrottabb, legerősebb munkája – bár nekem valószínűleg a Forsaken Symphony marad az örök kedvenc hangulata miatt. Az intro alatt a nézőtérre szépen lassan visszaszivárogtak azok is, akik a DSD koncertjének megtekintése helyett inkább a társasági szomjoltást választották. Amint megtelt a színpad előtti tér, egyből bele is kezdtek a Blood On The Milky Waybe a közönség legnagyobb örömére és megelégedésére, akik ezt sok mozgással és fejrázással hálálták meg. Ami rögtön szembetűnt ekkor, az az, hogy ez a dinamizmus a színpadon is érzékelhető volt. Ezáltal a kezdeti félelmem rögtön elmúlt, ugyanis sok Sear Bliss koncertet láttam már, és nem mindenhol jött át az, hogy teljes erőbedobással játszanának, és az biztos, hogy ha ez most is így lett volna, az az előző zenekarok tekintetében határozottan kitűnt volna.
Szerencsére azonban nem így történt, még így éjfél körül is óriási elánnal vetették bele magukat a zenélésbe, sokat headbangeltek, mozogtak, talán csak Nagy András énekes/basszusgitáros volt egy kicsit visszafogottabb, de azért ő is igyekezett csatlakozni ilyen szempontból a többiekhez. A setlist remek volt, annak ellenére, hogy értelemszerűen az új anyag képezte a koncertprogram gerincét, helyet kapott közöttük például a Hauntingról a Tunnels of Vision vagy éppen első demojukról (!), a The Pagan Winterről az Ancient című szám, ami láthatóan sok veterán fanatikus szívét megdobogtatta, de természetesen elhangzott az elmaradhatatlan „slágernóta”, a Two Worlds Collide” is. A csapatot jól támogatta az addigra újra jól belőtt hangzás, minden téma kivehető volt, az atmoszférikus részek pedig valóban áthatották az egész teret, így például – az amúgy is remek – „A Deathly Illusion” egy kisebbfajta katarzist okozott, de szinte minden hangulatos téma megborzongtatott valamennyire. Nem tudom, hogy adtak-e ráadást, mert sajnos az utolsó szám alatt már el kellett indulnom hazafelé, de az biztos, hogy a Sear Bliss újfent kellemes élményt okozott, és bebizonyították számomra – mivel én még a „The Arcane Odyssey”-t nem hallottam élőben -, hogy az új album is ugyanolyan áthatóan szólal meg színpadon mint a lemezen.
Az este után eszembe jutott, hogy az utóbbi időben főként csak külföldi zenekarok koncertjeit látogattam, mondván, hogy őket nem láthatom minden nap, pedig íme, itt van négy magyar csapat, akik közül kettőhöz már sokadjára volt szerencsém, kettőhöz csak most először, és mégis az egész este nagyszerű élmény volt, mind a négy csapatban olyat éreztem, amilyet magyar csapatokban ritkán lát az ember. Annyi bizonyos, hogy ez után a metal fesztivál után még nagyobb lesz bennem a hajlandóság elmenni a hasonló estekre, mert az utóbbi időben gyakori volt, hogy egy-egy estén hiába léptek fel számomra vonzó nevek, valahogy az egész produkció sótlan volt vagy a szervezés hibájából, vagy a zenekar enerváltságának köszönhetően. De itt erről egy pillanatig sem lehetett szó, hiszen remek estét varázsoltak mind a zenekarok, mind a koncertszervezők; tökéletes választás volt ez a fesztivál mind azoknak, akik csak ki akarták tombolni magukat, mind azoknak, akik a tavaszi madárcsicsergés közepette is vágytak egy kis atmoszferikus sötétségre.
