Bleeding Through, This Or The Apocalypse, Hand Of Mercy, The Southern Oracle – Koncertbeszámoló

2013. április 13. @ Budapest, Blue Hell

FAREWELL EUROPE 2013

Farewell szerdán, farewell szombaton… Az ember szíve belesajdul ebbe a sok búcsúzkodásba. Ezúttal mondjuk jóval fajsúlyosabb volt az elválás ténye, hisz mint tudjuk, nem véletlenül kapta a turné éppen ezt a nevet, a Bleeding Through ugyanis 14 év korszakalkotó metalcore után végleg elvérzik a színtérről – saját elhatározástól vezérelve, természetesen. Egy BT event alapesetben is kötelező látnivaló, de ha hozzácsapjuk a szomorú valóságot, hogy életünkben utoljára láthattuk a srácokat együtt zenélni, akkor azt hiszem, mindenkinek, akinek egy módja volt rá, kötelező esemény kellett, hogy legyen a szombat esti buli.

A stílusra való tekintettel a Blue Hell ez alkalommal tényleg igazi poklot ígért, ráadásul mikor a Yukba lépve megláttam, hogy az emelvény elől a hordókat, kukákat, de még az ember férfiasságának vérellátását elszorító láncot is kipaterolták, végtelen széles mosolyra húzódott a szám, olyannyira, hogy már az sem tudott érdekelni, hogy 2009-ben egy hasonló program még a Dürer nagyszínpadán bizonyíthatott. Nagyszerű volt látni, hogy a szervezőség zseniálisan felismerte a lehetőséget, hogy a mindenféle biszbasz eltüntetésével még legalább száz fokkal feljebb tekerje az este hangulatát – baromi nagy szükség volna erre a rugalmasságra más koncerteken is, hogy a fellépők teljesítményén túlmenően tényleg a lehetséges maximumot tudjuk kihozni egy-egy összejövetelből. Rajongóként nem tudom/tudjuk eléggé megköszönni, hogy ezzel is hozzájárultak a látottak színvonalához!

A villamoson zötykölődve 2:2-t meccseltem le fejben azt illetően, hogy kihez mekkora reményeket fűzök, és bár lehet meglepő, de bizalmam egyik pillérét épp a tudomásom szerint a Slaughter At The Engagement Party romjain alakult The Southern Oracle képezte. A szegedi bagázzsal anno akkor hozott össze a sors, mikor a tavalyi HangSúly szavazáson elkezdtem szimpatizálni a Hellwakening debüttel, végül aztán két kategóriában is rájuk voksoltam, már csak az élő tapasztalat hiányzott, úgyhogy határozottan örültem a jelenlétüknek.

Horribilis tömeg nem várta a produkciót a harctéren, még a megjövendölt szélmalomharc is elmaradni látszott, Barna a mikrofon birtokában próbált is némileg hatni a jelenlévőkre, hogy ugyan próbáljuk már meg egy kicsit jól érezni magunkat. Egészen egyet is tudtam érteni ezzel a direkt kommunikációval, más kérdés, hogy magyar embernek ez sajnos édeskevés motiváció ahhoz, hogy bármi hozzáállásbeli változás következzen be, persze, még mindig jobb kezelése volt ez a csöppet kínos szituációnak, mint a halk „köszik” és gátlásos, erőltetett „mozduljunk meg” felkiáltások. Vártam, sőt, biztosra vettem, hogy előbb-utóbb közénk lépnek majd a zenészek, hogy ha másképp nem is, legalább az arcodba üvöltve kiváltsanak valami reakciót, de ez végül elmaradt, mint ahogy a valamirevaló érdeklődés is. Az említett helybéli újítások ellenére, az volt a benyomásom, hogy őket mintha egy kicsit a tér hiánya is megfogta volna (bár, mint utaltam rá, ezt egy picit több leleményességgel le lehetett volna küzdeni), és mivel láthatóan a közönség túlnyomó részénél sem arattak osztatlan sikert, játékidejük végéhez közeledve már kezdtem azt a csalódás-szagú szemléletet érezni, hogy „megpróbáltuk, nem kellett, akkor leszarom”. Nem fogok hazudni, én is többre számítottam. Vannak kétségeim afelől, hogy adnék-e a bandának még egy esélyt élőben, lemezen mindenesetre bejön a cucc, szóval nagy baj azért nincs.

Következett a „nem ismerlek – mutasd mit tudsz” szakasz, kezdve az ausztrál Hand Of Mercy ötösfogatával. Ausztrália, gondoltam, nagy gáz nem lehet – megérzésem ezúttal mégis cserben hagyott. Hiába szeretném nektek nagyon elmondani, hogy mi történt, az a helyzet, hogy velük kapcsán gyakorlatilag nincs miről beszámolni. Egyszerű sabloncore döngött a színpadról, ráadásul valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, rettentő furcsa szerzeteknek tűntek a srácok, következésképpen – ezúton  is elnézést ezért – de még csak a szimpátia sem lehetett kulcs az élvezetekhez. A breakek és ritmusok előtt és között állandóan ment az ide-oda rugózás és pantomimozás (ami egyébként a The Southern Oracle-nél is marhára idegesített), Scott Bird konferálásaiból szinte az ég világon semmit nem lehetett érteni, mindösszesen egyszer, annyit sikerült elkapnom, hogy állítólag (értsd erősen idézőjelesen), nálunk érezték a legjobban magukat az egész turné folyamán, ami ha tényleg igaz, hát, nem lehetett túl sikeres útjuk… Kapaszkodókat, vagy gyakorlatilag bármit, amire emlékeznék, egyáltalán nem találtam, de persze, ezzel ők mit sem törődtek, a pultnál állók halk böfögését is nagyon szépen megköszönték, vagy ahogy Scott mondaná: „hey guys, thank you very much, thanks a lot, hey, thank you, this song is called sfghklasd …”. A summázott minőség tehát maradt az abszolút nullán, nekem pedig kezdtek aggasztóan komoly félelmeim támadni a folytatás milyenségét illetően…

A lehető legjobbkor jött azonban az a mérhetetlen adrenlinbomba, amivel a This Or The Apocalypse a szó szoros értelmében berobbant az éterbe. Egyszer és mindenkorra magunk mögött hagytuk a pöcsölést, Rick Armellino mindjárt azzal nyitott, hogy céltudatos lendülettel leugrott a nézőtér közepére és semmi perc alatt olyan hangulatot csinált, mintha mindenkinek az élete múlna azon, hogy megmozdul-e végre vagy sem. Ettől kezdve a fotósok rémálma volt mindaz, ami következett – természetesen bókként értendően, hisz a háttérben működő katlan harcosait folyamatosan hergelte a színvonalas, de annál durvább muzsika. A teljes őrületben az egész társaságnak komoly szerepe volt, mindvégig példátlanul közvetlen és barátságos magatartásukat látva szinte reflexszé vált az össznépi zúzás, jóérzésű ember nem maradt mozdulatlanul. Szenzációs érzékkel és gyorsasággal teljes mellszélességgel maguk mellé állították az egybegyűlteket, a szüntelen mozgás közepette az üres sávok fel sem tűntek, két dal közt pedig még egy nagycsaládos, összeborulós közös képet is alkottunk az utókornak, hogy végképp elégessünk minden megmaradt határt zenész és rajongó között. (Érdemes csekkolni a TOTA facebook oldalán – többet mond minden szónál!) A tér teljes valójában megszűnt létezni, tényleg egy igazi, nagy családnak érezhettük magunkat, akik szinte egy vérként, egy közösségként, egymásba kapaszkodva tisztelték meg a zenekart, valóban lenyűgöző odaadással és lelkesedéssel.

Lévén szinte semmit nem tudtam róluk korábban, külön bónuszként ért az öröm, hogy nem csak az előadás intenzitásában, de zeneileg is magas nívójú performot mutatott be a banda, az meg eleve önmagáért kell, hogy beszéljen, hogy úgy izzadtam csuromvizes ronggyá magam, hogy egyetlen árva számot sem ismertem tőlük a találkozást megelőzően. Örömteli áhítat, fáradhatatlan, non-stop pörgés és valós érzelmek jellemezték a showt – őrület, hogy mit hoztak ki ezek az arcok a nekik megadatott körülményekből! Annyira keményen dolgoztam azon a poénon, hogy „inkább jöjjön az apokalipszis, mint ez a csapat”, de pofátlan módon meghiúsítva a tréfát, valami mocskosul brutálisan kemény bulit tolt a lancasteri brigád. Megkockáztatom, életem egyik legemlékezetesebb közel 50 perce volt. Elkezdődött az este…

Néminemű szerepcserével és döcögősen indulva bár, de csak megkaptam tehát a prediktált vérpezsdítést a főműsoridő előtt, innentől meg az már nem lehetett kétség tárgya, hogy a Bleeding Through emberfeletti detonációval fog majd a tömegbe pörkölni. A kellően fürge és gördülékeny átszerelésnek hála, sikerült elkerülni a türelmetlen bekiabálásokat és még melegében meglovagolni a frissen megteremtett extázist, nem is nagyon volt szükség semmilyen hozzáállásbeli áthangolásra, a Love Lost In A Hail Of Gunfire pár másodperces, jól ismert nyitó sorai bőven elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy mindjárt a legelső hangoktól kezdve eszméletlen atmoszféra telepedjen le a teremben. A teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy bármekkora királyok is Brandan-ék, sokat köszönhettek a This Or The Apocalypse-es legényeknek a kedvcsinálásért, egy ily mértékben felspanolt közönség előtt már gyerekjáték volt a passzió legfelső fokára taszajtani a tömeget.

A kegyetlen aprítások közepette egyszer-egyszer azért megakadt a szemem a csapaton, és annyira furcsa volt látni, észrevenni, hogy bizony már mindenkin meglátszik a kor és az első ráncok (bár Marta azért még mindig 10-15 évet simán letagadhatna), de senki ne értsen félre, ezt csak afféle szimpatikus emberségként jegyeztem meg, semmi szakmai. A tökéletes hangszerkezelés, a lendületesség és úgy ámblokk, a perzselő tűz mindezek ellenére most is ezer fokon ég a srácokban, a hitelességről már nem is beszélve, amiért tényleg nem lehet őket eléggé tisztelni.

Az hamar kiderült, hogy nagy általánosságban a régebbi, még a Declaration lemezt megelőző éra klasszikusai jelentik majd az este abszolút fénypontját, különösen az olyan dalok, mint a Rise, a For Love And Failing, a Tragedy Of Empty Streets vagy a slágeresebb Kill To Believe, melyek minden sorára hatalmas közös éneklések mentek, számomra mégis épp a vízválasztó Declaration három nótája (címadó + Orange County Blondie And Blue) jelentette a maximális katarzist, azon belül is kiváltképp a definiálhatatlan élményt nyújtó Sister Charlatan. Óriási meglepetésnek számított, hogy ez bekerült a programba, hisz legjobb tudomásom szerint, a pesti alkalom volt az első az aktuális turnén, ahol felhangzott az epikus „I no longer admire you” refrén. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem csak nekem okozott újdimenziós élményt a dal testközelből átélve, mégis, nagy általánosságban az volt a benyomásom, hogy a Declaration és a legutóbbi The Great Fire anyagok durvább, tempósabb szerzeményeit valamivel kisebb lelkesedéssel fogadta a publikum, pedig például a Faith In Fire kiállása („I will burn you down!”) vagy a Goodbye To Death iszonyatos tekerése is ideális alkalmat szolgáltatott az eszement betonozásra. Valahol viszont érthetőek is voltak a reakciók, mert a breakek és fogósabb refrének okán, élőben csakugyan jobban működtek a múlt bombái, az újak pedig inkább az egyéni ízlés függvényében hatottak/hathattak mélyebben vagy felszínesen.

Hangzásban is nagyon tökösen dörgött a cucc (már amennyi tudott érdekelni ekkora grandiózus momentumok hevében), egyébként meg szerintem az se számított volna, ha erősítő nélkül kiállnak jammelni, akkor is mindenki zabálta volna az egészet. A mikrofonnal adódott egy kisebb technikai malőr valahol a szett közepén, meg is sürgették az illetékeseket, hogy villámgyorsan hárítsák el a problémát (ami aztán nagy ováció közepette rövidesen meg is történt), de még ez a kis közjáték is bőven belefért – legalább volt két szabad percünk jobboldalra emelni a tekintetünket, hogy gyönyörködjünk picit Marta kisasszony páratlan „aurájában”. 🙂

A folyamatos színpadközeli tolongás és hegymászás elvétve egy-egy stagediving(-szerű) próbálkozást is hozott (már a TOTA-nél is egyébként), Brandant meg szinte leszedtük a deszkákról, annyira felemelő érzés volt velük együtt, közösen átélni ezt a performanszot. Minden hang és mozdulat szívből jött odafentről, mindennemű affektálástól 100%-ig mentes volt a teljes műsoridő. Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a Bleeding Through minden idők legőszintébb és leghálásabb bandáinak egyike, mindezt pedig az On Wings Of Lead zárása után, emberként is egyenként bizonyították a fanokkal pacsizva és fotózkodva a színpadon – merthogy annál tovább esélyük sem volt jutni a kiváló magyar hallgatóságtól.

Baromi jó érzés végre azt mondani, hogy a hazai közönség méltó volt az esemény színvonalához, noha azt mindig is tudtuk, hogy ez a stílus évek óta sokkal intimebb viszonyt ápol a magyar közízléssel, mint mondjuk a black/death metal vonala. A lényegen viszont ez mit sem változtat, hogy mindenki, aki ott volt és élve hazament a Fényes Adolf utcából, büszkén veregetheti meg a saját vállát és nézhet nyugodt szívvel a tükörbe minden reggel.

A srácoknak még azt is elhittem, hogy az ő állításuk szerint is a budapesti banzáj volt a legemlékezetesebb a körút összes eddigi állomása közül, és bizony, véleményem szerint is igencsak fel kell kötnie a gatyát a hátralévő néhány városnak, ha szeretnének hasonló alázattal elbúcsúzni a társaságtól, mint tettük azt mi, Magyarországon. Komolyan szívfájdító, hogy egy ilyen zenekarral (és ilyen emberekkel!) lesz szegényebb a metal szcéna júniustól, annyi azonban bizonyos, hogy a Bleeding Through sok szempontból örök követendő példa, továbbá kitörölhetetlen név lesz majd a fémzenék becses nagykönyvében. Senkinek nem szeretnék a kelleténél nagyobb fájdalmat okozni ezzel a kijelentéssel, de mindenki élete végéig bánhatja, aki elmulasztotta a szombat esti összejövetelt, mert ezt a zenét legalább egyszer, élőben látni KELL. Szevasztok!

Kapcsolódó cikkek

Hot News: This Or The Apocalypse to support Bleeding Through on final European tour

NorthWar

Hot News: This Or The Apocalypse new music video up now!

NorthWar

The Southern Oracle, The Last Charge, The Banished – Koncertbeszámoló

Krisz

Hot News: This Or The Apocalypse “Hell Praiser” video up now!

NorthWar

Hot News: This Or The Apocalypse reveal album teasers!

NorthWar

THIS OR THE APOCALYPSE – Dead Years

Black

Hot News: This Or The Apocalypse new album details

NorthWar

Subscribe, The Southern Oracle, Shell Beach, Show Your Teeth – Koncertbeszámoló

Krisz

Hot News: This Or The Apocalypse first ever European headline tour

NorthWar

The Southern Oracle – Új Dobossal!

NorthWar

The Southern Oracle – Német Lemezszerződés

NorthWar

The Southern Oracle: Új Dal, Új Weblap És Megjelenés!

NorthWar

This Or The Apocalypse Interjú

Gwanath

THIS OR THE APOCALYPSE – Haunt What’s Left

Gwanath

Darkest Hour, Bleeding Through, Beneath The Massacre, Carnifex, War From A Harlots Mouth – Koncertbeszámoló

Jillian

BLEEDING THROUGH – Declaration

A honlap alapértelmezése

Caliban, Bleeding Through, All shall perish, I Killed the Prom Queen – Koncertbeszámoló

Riffa

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár