2013. január 12. @ Debrecen, Roncsbár
Ugyan valami ismeretlen okból kifolyólag sosem értettem a tribute zenekarok lényegét, megembereltem magam, erőt vettem saját magamon, majd elkóvályogtam a debreceni Roncs Bár feldolgozás zenekar bulijára, 2013 januárjának 12. napján. Úgy láttam már a legelején is, hogy sokakat érdekel majd a négy zenekar slágergyanús nótáinak felcsendülése, és lám, egyáltalán nem tévedtem. Miután átverekedtem magam a biztonságiak indokolatlanul sok kábítószert magamnál tartó feltételezéséből adódó folyamatos taperolásán, be is jutottam a szép tágas belső térbe. Fejes úr – aki, mint tudni illik a Tankcsapda őstagja – rock barlangjában kellemes légkört sikerült elkapni, habár a fényeket jobban is össze lehetett volna hozni; a velem lévő fotós a kb. 200 elkattant fényképből igen sokat törölt a kedvezőtlen fényviszonyok miatt elrontott fotók okán. Mégis igen érdekes izgalom futott végig rajtam; kíváncsi voltam, mit hoznak ki a bandák az eredeti zenekarok számaiból.
Elsőnek a Machine Head számokat alkalmazó Hellalive pengette meg a hangokat. Bár nem vagyok nagy M.H. rajongó, egész tisztességes munkát végeztek a hevesi virtuózok, bár a gitáros leányzónak szerintem lenne még mit tanulni; sokszor pontatlan pengetések ütötték meg a fülemet, illetve sok helyen leegyszerűsített formulákat alkalmaztak. Ennek ellenére sokan megőrültek a közkedvelt nótáktól, és még jómagam is meglepődtem azon, hogy az általam is ismert Davidian is a setlist részét képezte. Összességében jó, bár csekély játékidővel bíró koncertet toltak a srácok, illetve a színpadi fellépés terén lenne még mit tanulni, úgy gondolom.
Folytatódott a tombolás, nőtt a tömeg; a gRain sok remek KoRn számot zúdított ránk, bár itt is zavart néhány dolog. Az énekes úriember, Végh Dániel kihozta szerintem a maximumot a show-ból, habár a hangja sokszor hamisan csengett fel egy-két feldolgozásban. A KoRn számait már jobban ismertem, régebben szerves részét képezte a zenei kedvenceimnek. Volt minden kérem: A.D.I.D.A.S. – amire mi notóriusan az „egész nap szexről álmodok” sorokat zengtük, szinkronfordító hatalmas tehetségünknek hála -, Did My Time, Falling away from me, stb. Fellépés terén jóval határozottabbak voltak, mint a Hellalive, a tagok megpróbálták a lehető legjobban imitálni az eredeti zenészek mozgását, viselkedését, és szerintem frankón sikerült a kópia. Ami mondjuk kissé ügyetlen próbálkozás volt, hogy a Blind-ra felszólították a népet egy wall of death-re. Aki nem ismerné a fogalmat, preventív jelleggel ismertetném: a tömeg kettéválik, és az adott nóta egy ritmikus részére összecsapnak. Ez inkább Metalcore, Death Metal zenekarok esetében jön be, egy Nu Metal banda tribute zenekara szerintem ne próbálkozzon ezzel, mert kissé sután jön ki.
Bár a Roncs Bár biztonsági emberei azonnal fülhúzogatással és „dádá”-val jutalmazzák a koncertnépek bármilyen pogó, mosh, vagy akár bármi hasonló megnyilvánulását, kellemesen forró légkör alakult ki a koncerttéren.
Indokolatlan téboly alakult ki a Slipknot rajonkók között, révén a nevezett együttes számait játszó budapesti SlipChaos talán a leghitelesebb feldolgozásbandák egyike. Úgy éreztem, valamiért tévesen azonosították a zenekart az eredetivel, ennek eredményeképpen teljesen elszabadult a pokol. Volt, aki teljesen megőrülve átmászott a kordonon, megint más – a mellettem álló leányzó – már majdnem sírt, hogy megérinthesse bármelyik tagot.
Itt aztán szépen tódultak a jobbnál-jobb nóták; Left Behind, People=Shit, meg minden nyalánkság. A frontember, Bokodi Bálint elismerésre méltóan generálta a feszültséget- és hangulatot egyaránt. Bár meg kell jegyeznem, nem is lepődtem meg: Bálint régóta játszik hasonló együttesek énekeseként, a hangja pedig nagyon változatos; a hörgéstől a károgásig mindent tud reprodukálni, a tiszta ének pedig egyenesen felemelő, amit biztosítani tud a számok erejéig.
Hogy tisztább képet kapjak a színpadon zajló eseményekről, a fotós leányzó társaságában elől foglaltam helyet, amikor tudtam, amiben természetesen az is benne volt, hogy megfelelő képi anyagot kapjatok Tőlünk, Kronosoktól. Ám amikor percenként 6 bordánverés, 12 ütés és megannyi lökdösődés fogad a munkánk végezte közben, igen nehéz a lényegre koncentrálni. Örömmel láttam viszont, hogy a body surf-ön át a pogóig itt már minden volt, nagyon nagy átéléssel játszott a SlipChaos, számomra az est legjobb megnyilvánulása volt. Itt az akadékoskodó biztonságiak sem tudtak túl sokat tenni a kialakult helyzet ellen, bár próbálkoztak.
Mivel sosem voltam nagy Metallica rajongó – akár szégyen, akár nem, sosem volt az általam kedvelt zenekarok között… -, hátrébb helyezkedtem a Scary Guys előadását várván. Persze a farmerdzsekis, „ősmetalikás” tagok egyből átvették a megüresedett helyeket. Itt már inkább a „lelki kiteljesedésről” volt szó, ahogy az arcokat figyeltem a tömegben; ég felé figyelő tekintet, teljesen orgazmus közeli állapot ütött be sokaknál. Amit csak el lehet képzelni, mint alap Metallica tétel, az elhangzott a fiúktól. Révén az eredeti banda sem csicsázza – már – túl magát, a srácok sem öltöztek túlzottan szét; teljesen szimpla farmer-póló kombó, illetve átéléssel teli arc figyelt a színpadról a nézők felé.
Szerintem a rendezvényről mindenki elégedetten távozott, aki ott volt, habár a legmostohább feladat így is a Hellalive-ra hárult, mint „előzenekar”. Biztos vagyok benne, hogy lesz még igény hasonló megmozdulásokra, szóval tessék csak szervezkedni, szervezkedők, hogy szervezhessetek még sok jó koncertet!
Hatalmas köszönet a fotókért Pazonyi Dórinak!
