2014. augusztus 6-9. @ Csehország – Jaroměř, Josefov-Old Army Fortress
Kicsit -, na jó, nagyon – furcsa egy nyári fesztiválról beszámolót írni a téli ünnepek közepette. A nyári meleg, az önfeledt szórakozás helyét átvette a mindennapos munka és a fagyos, borús évszak. Az emlékek néhol halványulnak, néhol erősödnek, de mégis nagyszerű érzés visszaemlékezni arra a néhány napra, amit augusztusban Járomér városában töltöttem, immáron negyedszerre. A 2013-as fesztivál végén már bejelentettek néhány fellépőt, így már akkor borítékolható volt társaságunk több tagjánál, hogy ismét lezúzzuk a Brutal Assaultot. Nem is lett másként, bár azt azért meg kell hagyni, hogy a fő fellépőket leszámítva a zenekarok átlagos színvonala esett egy kicsit. Nem csodálkoznék, hogyha a Down vagy a Slayer gázsijának kifizetése volt az oka, hogy a korai és a délutáni műsorsávban azért voltak az eddigi éveknél (legalábbis számomra) gyengébb vagy érdektelenebb zenekarok…
Szerda
Két kocsival indultunk Szombathelyről a fesztiválra, nyilván az eredetileg kitűzött reggel 6-os indulásból semmi nem lett, már itt két órát csúszott a program. Azért kisebb kitérőkkel szerencsésen megérkeztünk Jaromerbe, elfoglaltuk a bejárattól a lehető legmesszebb lévő sátorhelyeket (idén a legtöbb ember kedden megérkezett, mint az később kiderült), aztán „örömmel” konstatáltuk, hogy a Flotsam & Jetsamnak is már vége lett. Kávét, sört és pálinkát vettünk magunkhoz, össze is cimboráltunk néhány lengyel atyafival, illetve egy dán különítménnyel. A fesztiválterületen végigmentünk a szokásos kajás részeken, vetettünk egy pillantást az új 3. színpadra, ami a már teljesen elbontott pajta helye mögött nyílt, egy elég nagy és szerencsére jól szellőző sátorban.
Elsőként a Chthonic műsorába néztünk bele. Őket egészen pontosan 2007. december 7-én láttam az akkor még Wigwamnak hívott klubban az Ensiferum előzenekaraként. Akkor nagyon tetszett az atmoszférikus black metaljuk, amit némi keleti hangszerrel támogattak meg. A zene nem változott, az éppen lenyugvott Nap után érkező sötétségben meg kellően át is lehetett érezni ezt a sötét muzsikát.
Az amerikai Terrorizer zenekarhoz viszont először volt szerencsém, és teljesen letaglózott, hiszen korábban nem ismertem őket, így a zenéjüket se hallgattam. De nagyon jól együtt voltak, pontosan, feszesen tolták a kemény grindcore muzsikát.
Következett az a zenekar, amire nagyon sokan kíváncsiak voltak, iszonyatosan nagy kvlt státuszuk van, de engem hullafáradtan (indulás előtti éjszaka nem sikerült aludnom) rohadtul nem tudott lázba hozni. Ez a zenekar pedig nem más, mint a Venom. Pedig alapból nem lett volna rossz, nem egy kizárólag múltidéző koncert volt ez a Cronos vezette bandától, hanem a friss anyagokról is játszottak bőségesen, szóval nem egy Black Metal/Possessed egyveleget kaptunk, mint arra előzetesen nagy összegben fogadtam volna. 🙂 A fáradtság azonban erőt vett rajtam, így a koncertet csak messziről figyeltem, így nem is tudtam igazán átadni magam a zenének. A koncert vége előtt el is mentem aludni, mert erős a gyanúm, hogy már állva elaludtam.
Csütörtök
A napot egy újonnan felfedezett egységben kezdtük az erődben, ahol kiváló sört csapoltak, nagyszerű kolbászt sütöttek, fedett helyen volt, ment a légkondi, és itt tényleg a vendég volt az első, hiszen kerítettek nekem mobiltöltőt, de még a Seerock fesztivál után nálam maradt felesleges eurót is nagyon jó áron beváltották!
Ebédre egy hatalmas méretű hamburgert ettem, nem volt olcsó, de 4,5 zsetonért (135czk) akkora szendvicset adtak, ami kis túlzással nagyobb volt mint a fejem, volt benne 3 hús meg mindenféle extra is. Igaz, ezt a helyet a Brutal Assault is rajongói élményt növelő füzetecskéjében is ajánlották a szervezők sok más ételstanddal egyetemben, ahol mindenféle náció különlegességeit lehetett kapni, de volt vegetáriánus illetve vegan étkezési lehetőség is. Persze az olyan húsimádókra is gondoltak, mint én! 🙂
Csütörtökön, a már említett problémák miatt, miszerint jóval kevesebb érdekes bandát hoztak el végül a fesztiválszervezők, az Onslaught koncertje volt az első, amit végignéztem. Nige Rockett és bandája pedig most sem okozott csalódást, a bristoli „srácok” keményen tolták az arcunkba thrash metaljukat. Egyszer már láttam őket, a 2011-es Wacken fesztiválon, ahhoz képest most egy kicsit visszafogottabb volt Sy Keeler, igaz, annyi helye nem volt mozogni, mint a wackeni cirkuszsátor kifutóján. A többiek sem igazán vállalták túl magukat ilyen téren, de a rövid műsoridőt jól kihasználták, szemezgettek munkásságuk majdnem egészéről, egyedül a Steve Grimmettel készült lemezről nem játszottak semmit, de még a készülő új lemezről is kaptunk egy roppant eredetien megcímzett (66’Fuckin’6) dalt az arcunkba. A hangzás melléjük állt, így ideális délutáni testmozgás volt ez mindenkinek, aki csak a fejét akarta billegetni és annak is, aki a többi hasonszőrű fesztiválozót akarta barátilag püfölni a moshpitben.
Onslaught setlist:
The Sound Of Violence
Killing Peace
Chaos Is King
Let There Be Death
Angel of Death
66’Fucking’6
Onslaught (Power From Hell)
A marylandi Misery Index sem volt rossz, sőt, de az Onslaught veteránjaival nálam nem vehették fel a versenyt. Jason Nethertonék persze keményen odatették magukat a grindcore-os elemekkel fűszerezett death metaljukkal, a jelenlévők pedig hatalmasat buliztak rájuk is. Nekem azonban ez a 40 perc elég volt belőlük.
Az Ignite fellépését semmiképpen sem hagytam volna ki, hiszen még sosem láttam élőben Téglás Zoliékat, és ahogy elnéztem a többi magyar fesztiválozónak is a kötelező programok között kapott helyet a koncertjük. Ennyi magyar mezes, magyar zenekaros pólóban lévő vagy magyarul beszélő embert még nem láttam egy helyen ezen a fesztiválon, pedig aztán nem tart semeddig a Brutal Assaulton magyarokkal találkozni.
A koncert roppant energikus volt, jól tolták egymás után a dallamos hardcore-t az utolsó két lemezükről, az Our Darkest Days és a Place Called Home dalain kívül csak az új lemezhez készült Falu hangzott el, amit egy emberként énekeltek a magyarok, némelyeknek könnyet is csalt a szemébe. De Zoli nem csak a Falut, hanem az A Place Called Home-ot is félig angolul-félig magyarul énekelte, de ezt be is jelentette előre a közönségnek angolul és magyarul is. Felemelő érzés volt ezt is így, ilyen körülmények között hallani, lehet őszinte magyar érzelmeket megélni anélkül, hogy bárkit is lenéznénk vagy elnyomnánk. A koncert tehát egy össznépi magyar mulatság volt, ahonnan mindenki, legyen hazánk fia vagy külföldi, fülig érő szájjal távozott, mert ezekkel a dalokkal nem tudott hibázni a zenekar.
Ignite műsor:
Let It Burn
Bleeding
Poverty For All
Run
A Place Called Home
Burn
Fear Is Our Tradition
Falu
My Judgement Day
Are You Listening?
Live For Better Days
Veteran
Az Ignite után nagy dilemmában voltam, hiszen a Crowbar és a Gutted között kellett választanom, de végül úgy döntöttem, hogy a székesfehérvári fiúkat nézem meg a luisianaiak helyett, mégiscsak ritkán lát az ember külföldi metal fesztiválon magyar undreground zenekart. Nem is bántam meg, mert Drótiék rendesen lekaszabolták a harmadik számú színpad előtt összejött egész népes számú közönséget. Persze itt is mint mindenféle nyelven a konferálás, angolul és magyarul is Hajnali Sándortól, de még többször meg is köszönte a tapsot illetve a pogót is csehül. Még valamit kellett volna németül is mondania és mindenki összezavarodik. 🙂 Persze voltak, akik már így délután is olyan szinten el voltak ázva, hogy belekötöttek volna a betonba is, legalábbis a pogóban volt 1-2 olyan alak, akiket legszívesebben mindenki kidobott volna a fesztiválról, a csajokat lökdösték, rugdosták a nyugodtan állókat, és persze koordinálni sem tudták magukat, ha valaki meglökte őket, estek-keltek jobbra-balra. A koncert az előbb vázolt probléma ellenére teljesen élvezetes volt, kitettek magukért a srácok, különösen a basszgitáros Szabi és persze Sándor is.
Az Obituary programjánál csaltam. A színpadokkal szemben van egy emelkedő, ami a régi erőd tetejére vezet fel ott van kialakítva egy több száz fős ülő rész, ahonnan rálátni mindkét színpadra. Gondoltam majd onnan faszán megnézem a floriadai death metal veteránokat. Ez így is lett, azonban szemüveg nélkül már a két színpad közötti kivetítőt sem látom élesen. Meg elég sok minden elvonja az ember figyelmét ott fenn a dombtetőn ahogy mászkálnak a különféle emberek. De azért egy élménynek nem volt rossz, más zenekarok alatt is felmentem, hogy onnan nézzem őket. Azt hiszem ez már az öregedés jele. 🙂
John Tardyék ha meg is öregedtek, azt méltósággal tették, még mindig nagyon jól áll nekik ez a klasszikus death metal, és a fesztiválon egy igazi best of műsort toltak le nekünk egyedül az ősszel megjelent Inked In Blood címadója hangzott el, mint új szám a Slowly We Rot, Cause of Death-es alapvetések közé. Nem mozogtak a színpadon szinte semmit, csak repkedtek a derékig érő hajkoronák, nagyon metal volt, kőkemény zúzda király szólókkal.
Obituary program:
Chopped In Half
Turned Inside Out
The End Complete
Inked In Blood
Slowly We Rot
Intoxicated
Bloodsoaked
A Suffocation koncertjét beáldoztam a vacsora+átöltözés kombó kedvéért, a Bring Me The Horizont pedig konkrétan 3 perc után hagytam ott és inkább ittam egy sört, mert annyira nem találtam élvezhetőnek. A VOLTon ehhez képest állatok voltak, de ott ugye a kontraszt a Tankcsapda és különböző popzenekarok voltak…
Következett a mindenki által legjobban várt koncert, Kaliforniából a fuckin’ Slayer! Soha ennyi embert még nem láttam a színpadok előtt. Mondjuk a tömeg teljes kiterjedését egy idő után csak tippelni tudtam, mert sikerült előreverekednem magam a 4-5. sorba, közepére, közvetlenül a moshpitek elé.
Hatalmas élmény a Slayert akár hetedszerre vagy többedszerre látni. Hiába távozott az élők sorából Jeff Hanneman, és rúgták ki Dave Lombordot, a gépezet megállíthatatlan. Gary Holt talán az egyetlen elfogadható helyettesítője Jeffnek (persze a legutóbbi pesti bulin Pat O’Brien sem volt rossz), Paul Bostaph pedig már volt a zenekar tagja több mint 10 évig. Így nem csoda, ha szinte döccenés nélkül megy nekik a váltás. Persze sokan fanyaloghatnak, hogy ez így már nem az igazi, és van is némi igazságuk, hiszen anno számtalanszor nyilatkozta Jeff, Kerry és Tom is, hogy csak ők hárman együtt jelenthetik a Slayert. Nyilvánvalóan egyikük fejében sem fordult meg a gondolat, hogy idő előtt meghalhatnak.
A koncert hangzására sokan panaszkodtak az ismerőseim közül, nekem nem volt ezzel problémám, elől szinte lemezminőségben szólt a dolog, de többször feltámadt a szél, az meg sosem tesz jót a szabadtéri rendezvényeken a hangminőségnek. A program egyébiránt ugyanaz volt, amit a Brutalos koncert előtt 5 nappal Ausztriában láttam, de hát mint mondtam ez egy olajozottan működő gépezet, minden a helyén van, hibázásra lehetőség csak nagyon minimálisan van, az átkötő szövegek is ugyanazok mindig. A koncerten persze mindenki odatette magát, Kerry King és Gary Holt is lezúzta az agyunkat, Tom Araya is védjegyszerű orgánumával rikácsolta végig az estét és adott esetben nevettette meg vagy hozta a frászt a publikumra mondandójával.
A műsor egy igazi best of volt (ezt mondjuk a koncertek rövidsége miatt szinte mindegyikre el lehetne mondani), 90-ig bezárólag a dalok 90%-a és csak a Hate Worldwide a legutolsó lemezről és az egyébként kiváló Disciple került be az idén már 13 éves God Hates Us All albumról.
A Slayer jött, látott és győzött, minden kiszámíthatósága ellenére, évekig szerettem volna, hogy a Brutalon is fellépjenek. Ez most összejött, de lehet a többi fellépő látta ennek kárát, mert ezen a napon volt messze a legtöbb napijegyes is.
Slayer műsor:
Hell Awaits
The Antichrist
Necrophiliac
Mandatory Suicide
Hate Worldwide
War Ensemble
Postmortem
Captor Of Sin
Disciple
Seasons In The Abyss
Dead Skin Mask
Raining Blood
Black Magic
–
South Of Heaven
Angel Of Death
A Children Of Bodom fiatalkorom egyik legmeghatározóbb bandája volt, rajtuk keresztül nagyon sok keményebb zenéhez is eljutottam, de az elmúlt 10 évben vajmi keveset tettek azért, hogy ez a státuszuk nálam megmaradjon (nem mintha amúgy panaszkodniuk kellene :)). A Hatebreeder és a Follow The Reaper párosa így is-úgy is örök favoritom lesz!
A Slayer vegytiszta pusztítása után a Bodom zenéje szinte vidámnak tűnt a sok billentyű miatt, pedig aztán ők sem az élet napos oldaláról és az emberek közti örök szeretetről énekeltek a már elég hideggé váló cseh éjszakában. Be kell valljam, még mindig a Slayer koncert hatása alatt voltam, hiszen hiába láttam néhány nappal azelőtt az amerikai legendát, akkor az osztrákoknál nagyon szellősen állt a közönség, semmi kontakt nem volt az emberek között, míg a cseheknél, igazi lökdösődés volt, egymáshoz közel az emberek, a hátam mögött nem sokkal pedig igazi húsdaráló üzemelt. Azért a Bodom bulijára sem a kiscserkészek maradtak csak, aprították egymást rendesen a népek Alexiék legnagyobb örömére. Roope Latvalla és Alexi az egyik legjobb gitárduó a mai metalmezőnyben és ez azért sokat elmond, Alexi Janneval vívott gitár vs billentyű csatáit pedig ennyi év után sem lehet megunni. A dalok sem voltak rosszak, a kétezres évek közepéről érkezett a legtöbb, de szerencsére az első három lemezt sem felejtették el, legnagyobb meglepetésemre még a Lake Bodom is felcsendült a koncert vége felé.
Children Of Bodom setlist:
Silent Night, Bodom Night
Hate Me!
Bodom Beach Terror
Halo Of Blood
Living Dead Beat
In Your Face
Angels Don’t Kill
Are You Dead Yet?
Lake Bodom
Hate Crew Deathroll
Downfall
A Children Of Bodom koncertje is igazi enegiabomba volt, hiába nem ütött akkorát, mint a Slayer, a nap többi része annyira nem is tűnt már izgalmasnak, azért a Katatoniába belenéztem egy szám erejéig, meg a Gehenna is kapott ugyanennyi időt, de inkább sofőrömmel nézegettük a metal market kínálatát. Ezután teljesen véletlenül a fesztivál egyik legeldugottabb zugában találkoztunk az egyik barátjának feleségével, aki történetesen a Guttedben játszik (már nem a feleség…:D), innentől kezdve az elalvás előtti időt a Gutted zenekar nagyobbik felével iszogatással, cigizéssel töltöttük.
Péntek
Pénteken reggel már menetrendszerűen ébresztett a hőség (az egész fesztiválon szinte végig nagyon meleg volt napközben, már reggel 8-kor brutális volt még az én nagy méretű sátramban is, hiába volt félig árnyékban) és a már felébredt rockerek ricsajozása. A délelőttöt a csütörtöki helyen vészeltük át, valaki újított több Maiden kazettát is, azok szóltak az őskori hi-fi toronyból. Ebédre a nem messze lévő, az erőd egyik fő terén tanyázó grillcsirkés áruját ettük. Lehet ez így nem tűnik túl izgalmasnak, de a délelőtti fellépők sem voltak azok, valamint a nagy melegben az ember örült, hogy élt vagy árnyékot talált.
Azért kora délutánra a metal szeretete legyőzte a hőséget, így napszemüveg, baseball sapka, fehér póló, rövidnadrág, sportcipő kombóban már egész kényelmesen lehetett élvezni a koncerteket. Persze voltak, akik ennél is kevesebb ruhában érkeztek, és nem csak a hölgylátogatók. Az idei év slágere egyértelműen a BRUTAL ASS(ault) forrónadrág/bugyi volt, amit péntektől már a hímnemű látogatók is előszeretettel viseltek. Nem mondom, hogy szép látvány volt, de valahol megértettem őket, illetve humorforrásnak se volt utolsó. 🙂
A Skeletonwitch a Garnette testvérek vezetésével már megfordult néhányszor a Brutal Assaulton, én is ott találkoztam velük élőben először. A zenéjük a tipikus újhullámos thrash metal, a szó legjobb értelmében véve, némi black metalos hatással. A rendelkezésre álló 35 percben rendesen odatették magukat, ahogy a színpad előtt már szép számban összegyűlt metalosok is. A thrash metal koncerteken szinte végig ment a mosh- vagy a circle pit az egész fesztivál ideje alatt. A színpadon persze olyan nagy mozgás nem volt, Chance kivételével a többiek inkább egy helyben zúztak, ez is akár felfogható a black metal előtti főhajtásként, a basszer Evan Linger volt a legfeltűnőbb jelenség a tetovált karjaival (persze benn a többiek is felvették vele a versenyt), szakadt trikójával és Rickenbacker basszusgitárjával. Nagyon jó kis koncert volt, még ha a kicsit monoton rikácsolása Chance-nek néhol már fárasztónak is tűnt, de napindító bulinak teljesen megfelelt.
A Skeletonwitch után egy teljesen más világba utaztunk, az olasz technikás death metal fenoménjai révén, ugyanis a Fleshgod Apocalypse következett. A 2007-ben alakult banda máris nagyon-nagy közönséget vonzott, ráadásul kedvenc metalon belüli stílustól függetlenül. Cristiano Trionferáék pedig rendesen letépték az arcunkat, ha nem lett volna az esti Amon Amarth buli, akkor azt mondtam volna, hogy a nap legjobb, legélvezetesebb koncertje az övék volt.
Eleve nem megszokott, ha egy death metal banda egy pianínót és egy háttérénekesnőt hoz magával, aki opera hatást ad a zenéhez. De még mielőtt valaki tingli-tangli zenére gondolna, úgy, hogy nem ismeri a bandát, az nagyot téved. A Francesco Paoli dobfenomén vezette társaság (aki egyébként gitárosként kezdett a bandában) ugyanis kegyetlen mészárlást végzett a szélvész tempójú dalaival, amiket az utolsó két lemezükről válogattak össze. Nagy mozgást a folyamatos headbangalés és sűrű zene nem nagyon tett lehetővé, de azért Tommasso Ricardi és Paolo Rossi többször összeállt a színpad bal szélén. Veronica Bordacchini-t sajnos nagy részt takarta számomra az egyik oldalsó kameraman (színpadonként két kamera volt, amivel vették az eseményeket, plusz a keverőpultoknál is volt egy, illetve 1-1 hosszú, mozgó állványra szerelt kamera is szolgálta az élményt, amit egyből lehetett is látni a kivetítőkön), arcát pedig a maszk, amit a színpadias hatás kedvéért viselt, de az éneke szerencsére így is átjött színesítő elemként. A csapat többi tagja is úgy öltözött, hogy a színpad előtt állók igazi színházban érezhették magukat, arcfestés, elegáns ingek, zakók a századelőről, mintha egy századfordulós operabál elhunyt vendégei zenéltek volna nekünk.
Nagyon együtt volt a zenei és a látványvilág, szinte tökéletes elegyet alkotva. Ha legközelebb erre járnak, biztosan megnézem őket újból!
Fleshgod Apocalypse setlist:
The Hypocrisy
Minotaur (Wrath Of Poseidon)
The Violation
Pathfinder
The Egoism
Elegy
The Forsaking
A Fleshgod Apocalypse után a hagyományos, old school death metalban utazó Unleashedet néztem meg. A viking mondavilágban gyökerező és Tolkien műveiből is merítő szövegvilága amúgy is kedves nekem. Johan Heglundék pedig odacsaptak zenéjükkel rendesen a tikkasztó hőségben. Nem volt semmi cicoma, csak négy fószer kiállt és tolta keményen a metalt, a helyenként dallamos szólókat vagy betéteket, amúgy pedig Johnny orgánuma és konferálásai vitték a prímet.
Unleashed setlist:
Blood Of Lies
Triumph Of Genocide
This is Our World Now
The Longships Are Coming
Fimbulwinter
Hammer Battalion
Death Metal Victory
Belenéztem a H2O koncertjébe is, de ezt főképp annak köszönhették, hogy a gitárosuk, Todd Morse az Offspring turnégitárosa volt az elmúlt 5-6 évben. Az anyazenekarának muzsikája azonban nem győzött meg, hogy tovább aszalódjak a napon, így inkább elmentem fényképezni a Marshall City-be, ahol különböző gitárokat és erősítőket lehetett kipróbálni, valamint Gary Holt és Alexi Laiho is tiszteletét tette a fesztivál alatt. Megnéztem Axel Hermann kiállítását is, amit az autogramosztó pulttól nem messze rendeztek be az erőd egyik új helyszínén.
Aztán szépen-lassan átballagtam a The Ocean koncertjére, ami egy igazi audiovizuális orgia volt. Posztrock a javából, zörejek, semmibe vezető dallamok, hozzá háttérvetítés és ehhez az elegyhez passzoló vokálok. Meg jó nagy tömeg a sátorban, nem is nagyon tudtam előremenni, de talán jobb is volt így, mert teljes egészében láthattam a vetítést. A zenészek úgyis másodlagosak ebben a formációban, nem is kaptak sok fényt, így a vetítések, fényjátékok még nagyobb teret kaptak. Nem is koncertélmény volt a dolog, inkább egy zenés előadásnak nevezném. De egy fesztiválon bele kell férnie az ilyesminek is, főleg ennyi előadó között.
A The Ocean után megint egy kisebb vásárlós túra következett, aztán a kanadai őrült Devin Townsend megszámlálhatatlan (legalábbis számomra) formációinak egyike, a The Devin Townsend Project műsorát néztem meg. 2013-ban láttam őt a Mastersen, bár az lehet a Devin Townsend Group volt.. Mindenesetre akkor hárman voltak, rengeteg sampler, háttérvetítés, anyám kínja volt, és a nézőknek csak egy talicskányi acid hiányzott, hogy még jobban élvezzék és átérezzék a zenét. Most öten voltak, és Devin mindenféle korszakából szemezgettek (SYL azért nem volt), a visító mókus (vagy mifene) is eltűnt a háttérből, ez egy sokkal normálisabb zenekarnak tűnt. Samplerek azért maradtak, de jóval visszafogottabban, beleolvadtak a zenébe, nem onnan szólt a fele. Azért a fényeket kezelő ember megdolgozott a pénzéért, mert nagyon hangulatos kék-zöld függönyt vont a zenekar köré a legtöbb szám alatt, ami nagyon passzolt a zenéhez. A számok közti szünetben Devin hülye poénjait hallgathattuk, ami néha mintha a közönség egyes tagjaiból is gúnyt űzött, miközben saját magán is képes volt mosolyogni. Ha nem is volt olyan maradandó élmény, mint a Masters Of Rockos koncertje, azért rossznak távolról sem nevezném, egyszer mindenkinek kellene látnia ezt a kanadai őrültet. Vagy zsenit, nézőpont kérdése! 🙂
The Devin Townsend Project:
Seventh Wave
War
Regulator
Deadhead
Numbered!
Supercrush!
Kingdo
Juular
Grace
Bad Devil
A mai metal mezőny egyik élcsapatává küzdötte fel magát 20 év alatt az Amon Amarth. Lemezről-lemezre javultak, egészen a With Oden On Our Side-ig, aztán pedig tartották ezt a színvonalat, és kemény, mégis slágeres dallamos death metaljukkal újabb és újabb tömegeket tudnak megszólítani. Nem véletlenül. Iszonyatosan keményen dolgoznak, rengeteget próbálnak, zseniális dalokat írnak és szinte megállás nélkül turnéznak.
Ez a koncert is simán a fesztivál legjobbjai között kapott helyet, illetve nem is kapott, harcolt ki magának. A Slayerhez hasonlóan hatalmas tömeg, rengetegen üvöltötték Johan Heggel együtt a szövegeket. Igaz én igyekeztem minél előbbre menni, a moshpit környékén pedig csupa kedves emberrel találkoztam, hiába indult meg olykor-olykor köztünk is a lökdösődés. Azt mindenki mosolyokkal nyugtázta.
A programban a nemrég megjelent Deceiver Of The Gods dalai kaptak legnagyobb szerepet, de egyébként csak a megszokott számok (Victorious March és Pursuit of The Vikings) kaptak helyet a With Oden On Our Side előtti időkből. Legnagyobb meglepetésemre most még a Death In Fire is kimaradt a műsorból. Persze ez csak így utólag igaz, mert a koncert közben nem ezen aggodalmaskodtam, csak élveztem az egymás után előadott kiváló dalokat. Nem is tudok kiemelni egy dalt sem, hiába volt a ráadásban kétszer is közönségénekeltetés, ezt akármelyik számban is megjátszhatta volna Johan Hegg, aki már annyira viking, hogy egy róluk szóló filmben is szerepet kapott, az ivókürt és a Mjöllnir meg már szinte hozzánőtt. 🙂
Az Amon Amarth állandó showeleme a zenészek szinkronheadbangelése, ami a klipjeikben is megjelenik, de most is túlteljesítették ezt, hoztak egy hatalmas emelvényt, ami középen Fredrik Andersson és dobcucca kapott helyet, a két szélén pedig két sárkányfej, amikre a koncert második felében már Johan is párszor felmászott, illetve orrukból komoly füst gomolygott.
Ha egy szóval kellene jellemeznem a koncertet, akkor az a népünnepély lenne, tényleg mindenki jól érezte magát, vigyorgó emberek ameddig a szem ellátott.
Amon Amarth program:
Father Of The Wolf
Deceiver Of The Gods
Varyags Of Miklagaard
Asator
As Loke Falls
Guardians Of Asgaard
Cry Of The Black Birds
We Shall Destroy
War Of The Gods
Victorious March
–
Twilight Of The Thundergod
The Pursuit Of Vikings
Az Amon Amarth után erős kontraszt volt a Shining zenéje, ami nem az egyszerű(nek tűnő), de fogós megoldásokra épül. Félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy ez nem a botrányairól elhíresült svéd Shining, hanem a jazz metalos norvég Shining volt, így már talán értitek miért volt erős is a kontraszt. Nem az a terpeszben, a másikba karolva headbangelős zene ez, ennek köszönhetően a közönség is megritkult és lecsillapodott, pedig utóbbit az intenzív, black metalos, sodró lendületű muzsika nem indokolná, csak túl sok benne a váltás, esetleges leállás, többször hitte már mindenki azt, hogy vége az adott dalnak, aztán játszottak mégis tovább. 🙂 Bár a zenéjük már lemezen is egyszerűsödött, koncerteken azért még mindig nem az egyszerű 4/4-es punkrockot kell ezalatt érteni, de tény, hogy csak az utolsó két albumukról játszottak, a vége pedig egy igazi csemege volt, a King Crimson 21st Century Schizoid Manje, amit a One One One lemezre is felvettek.
Shining műsor:
I Won’t Forget
The One Inside
Fisheye
My Dying Drive
Blackjazz Rebels
The Madness And The Damage Done
21st Century Schizoid Man
A Shining alatt ismét felfedezőútra indultunk a fesztiválterületen, két kör után meg is aláltuk a tábortársainkat, így átbeszéltük az utolsó pár koncert történéseit, az Amon Amarth-ot még azok is dicsérték, akik amúgy nem szeretik vagy nem hallgatják őket. Közben a Combichrist is belekezdett egy olyan számba, amit akár falunapokon is lehetne játszani, beindulna tőle a jónép, mi is nyomtunk rá némi poénos táncikálást, ez különösen a szakállas, thrasher farmermellényes egyedektől volt észbontó látvány. Az estét a színpadhoz legközelebbi sörsátorban zártuk, ahol csatlakozott hozzánk egy félig cseh-félig osztrák nő, akit ott ismertünk meg pár éve, egy varsói barátom, illetve más magyar ismerősök is előkerültek. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, hülyéskedtünk, még némi photobombingra is sor került, illetve jó tanács: sose hagyjátok egy iszogató társaság előtt az asztalon a fényképezőgépeteket akár egy percre sem. 😀
Szombat
A szombati napon már egy kis változás került a programba, drága sofőröm túlaludta magát, így én a többiekkel bementem az erődbe a ligetes részre nem messze a zenészek egyik szállásától, ott eszegettünk, amikor megjött Szabi a Guttedből és elmesélte ki mindenkivel találkoztak, illetve sikerült fotózkodniuk. Ezek a képek a zenekar facebook oldalán is megtalálhatók egyébként, tényleg szép gyűjteményt sikerült összevadászniuk a színfalak mögött.
A délig tartó reggelizés után persze hamar megéhezik az ember, különösen ha annyit sétálgat egy nap a tábor és a színpadok között, mint egy olimpiai gyalogló, mindezt persze hegynek felfelé, amikor jobban kell sietnie. Laza egy óra válogatás után, ahol szó szerint a fesztivál minden ételárusát végigjártam végül egy igencsak királyi méretű kebabot választottam. Utolsó nap már finnyás az ember, de azért nem annyira, hogy hazafele úton ne a KFC-ben költse el az összes maradék koronáját. 🙂
A tényleg brutálisan nagy hőség ellen nagyon jól jött a pavilon, amit a táborunkba vettünk, de még ez alatt is sokszor csak épphogy volt elviselhető a hőség, de legalább a nap nem sütött ránk. Persze a fesztiválterületen belül voltak az erőd falainak gyomrában lévő kocsmák. Nyilván ezek teltek meg először, és ott helyet találni kb a lehetetlennel volt egyenértékű, így maradtak a túlélés különböző módjai. Én pl a moziba is többször bevetettem magam, illetve gitározgattam a Marshall City-ben. A moziban a ráérősek még aludni is tudtak, hiszen a filmek nem mentek túl hangosan. De idén először már végig valóban érdekes és minőségi műsort vetítettek. Persze volt néhány olyan videó is a filmek között, amiket nem sokan tudtak valahova is tenni.
A Dew-Scentedet emiatt ki is hagytam, megpróbáltam rápihenni még az utolsó estére, de az Impaled Nazarene koncertjét már mindenképpen meg akartam nézni, hiszen sosem láttam őket korábban. A punkos hatású úttörő finn black metal bandában megfordult többek között Alexi laiho is a Children of Bodomból, valamint a tragikusan fiatalon elhunyt Somnium a Finntrollból.
Nem spilázták túl a dolgokat, szerencsére nem volt a tűző napon se arcfestés, se méteres szegecsek, bőrcucc, hanem csak 4 fekete trikós/pólós fazon, akik rendesen kihasználták az idejüket, meglepően sok számot játszottak el a rendelkezésre álló időben, nem szaporították a szót sem. Mika Luttinen pedig valószínűleg bármikor elvegyülhetett a fesztivál közönsége között, egy szimpla halálfejes trikóban, kopasz fejével nem tűnt volna ki onnan sem. Ehhez a punkban és Motörheadben gyökerező zenében azonban tökéletesen illett ez a fizimiska. Nem mondom, hogy az év koncertje lett volna, mert nem volt az, de első találkozásra kifejezetten kellemes volt.
Impaled Nazarene setlist:
1999: Karmageddon Warriors
Flaming Sword of Satan
Armageddon Death Squad
Steelvagina
King reborn
Enlightenment Process
Cogito Ergo Sum
Pathpological Hunger For Violence
Ghettoblaster
Vigorous And Liberating Death
The Gorny And The Horned
Sadhu Satana
Total War- Winter War
Ha már black metal, akkor elmentünk sofőrömmel megnézni az Until The Light Takes Us-t, ami a norvég black metal színtérről forgatott film még a 2000-es évek elejéről. Legalábbis akkor forogtak a kamerák, megjelenni csak az évtized végén jelent meg. Érdemes megnéznie mindenkinek, aki szereti ezt a stílust, és annak is, aki csak érdeklődik a zenészek színpadon kívüli arca vagy a metal történelem eme ága iránt.
A Sodomot sem most először láttam a Brutal Assaulton, bár a 2012-es rendezvényen záróbandaként léptek fel. Eredetileg akkor is az utolsó nap délutánján léptek volna fel, de némi logisztikai malőr miatt késve érkeztek és így ők kapták meg a záróbandák közepesen hálátlan feladatát. Mondom ezt azért, mert akkor olyan hajnali 3 magasságában fejezték be a szettjüket, szóval közel se egy fitt és energikus közönség előtt léphettek fel. Most egy fokkal jobb volt, hiszen a Nap már nem tűzött olyan erővel, de azért még sokan próbáltak a színpad nyújtotta árnyékba húzódni. Feltűnően nagyobb volt ott a népsűrűség, mint a napos részeken.
Tom Angelripperék nem is bízták a véletlenre, hogy a sok ember beinduljon, az Agent Orange-dzsel kezdtek, ezzel meg is alapozták a kiváló bulihangulatot a thrashereknek. A műsor egyébként egy kiváló best of volt, régi klasszikusok, új lemezek legjobbjai és még egy meglepetésnóta is belefért, a Surfin’ Bird, amit thrashesítve hallhattunk. A Trashmen zenekar dalát a Family Guy révén pedig már az egész világban ismerik, nem csak a Sodom vagy a Trashmen rajongói. Bernemann hozta a szokásos figuráját, headbangelt, nyúzta a gitárt és énekelte ősz hajkoronájával Angelripper mesterrel a dolgot, mindenki Onkel Tomja pedig keményen köpködte a sorokat, és reszelt basszusgitárján, de ezen túl nem sokat tett. Makka, a dobosuk ki se látszott, de amúgy is kötve hiszem, hogy a két igen (főleg Angelripper) mellett őt a dobosokon kívül sokan nézték volna. Remek műsort állítottak össze, volt Agent Orange, City of God, Blasphemer, In War And Pieces, Remember The Fallen, stbstb, a záró Ausgebombt pedig igazi energiabomba volt úgy a végére.
Sodom program:
Agent Orange
In War And Pieces
Outbreak Of Evil
Surfin’ Bird
The Saw Is The Law
City Of God
Stigmatized
Sodomy And Lust
Blasphemer
Remember The Fallen
Ausgebombt
A Soilwork sem először lépett fel a fesztiválon, élőben pedig nagyon jók, így hiába nem hallgatom őket túl sokat otthon (sőt), nagyon jól éreztem magam. Björn „Speed” Strid, a frontemberük roppant energikus és karizmatikus is, a gitárosokról szinte le se tudja venni az ember a szemét és a dallamok és a zúzás kombinációja egészen magával ragadott. A szűk órás koncert szinte egy szempillantás alatt lezajlott, hiába nem volt a topon a hangzás, ami azért egy ilyen dallamos death metal koncertnél nem előnyös, de roppant szórakoztató volt, így könnyen túllendültem ezen a hiányosságon.
Soilwork program:
This Momentary Bliss
Like The Average Stalker
Nerve
Spectrum Of Eternity
The Living Infinite I
Bastard Chain
Let This River Flow
Tongue
Distortion Sleep
Stabbing The Drama
A Sick Of It All-t a zöld lelátóról szerettem volna megnézni, de egy kevéssé szofisztikált és nyelveket beszélő biztonsági őrnek nevezett véglény azt magyarázta, hogy hiába engedtek fel az előző két napon gond nélkül (illetve pár órával később aznap is), most valamiért nem érvényes az oda váltott bérlet. Szóval ezen felhúzva magam inkább elmentem kajálni és átöltözni, hogy a Down-ra már időben odaérjek.
Előzetesen körülbelül mindenki azt latolgatta, hogy milyen állapotban lesz majd Phil Anselmo, aki ugye komoly heroin függőségből is kigyógyult, de azért a piát és egyéb tudatmódosítókat a mai napig sem veti meg. Nos, a körülményekhez képest egész korrekt állapotban volt, legalábbis beszélni és énekelni tudott, de amikor a számok között magyarázott, akkor azért látszott rajta, hogy túl sokat töltött a cseh zöldövezetben, meg is dicsérte a cseh kertészek munkáját. Ezen felül természetesen egy üveget is állandóan szorongatott, néha bele is kortyolt, a koncert vége felé már elég erőteljesen fogyóban volt a lőre. De ahogy mondtam tőlem bármennyire szét lehet csúszva vagy a 85. dimenzióban egy zenész, amíg szórakoztatja az embereket és nem válik önmaga paródiájává. A déli államok mocsárszagú levegőjében pácolt zenéjéhez viszont még illett is, különösen a záró Bury Me In Smoke lett így autentikus.
Az igazi New Orleans-i szupergroupként alakult bandából már kikerült az ex-Panterás Rex Brown és a Crowbar főnök Kirk Windstein is, de Pepper Keenan még a zenekar tagja és legalább olyan fontos alkotóeleme, mint az egykoron világsztár Anselmo mester.
A dalok felét a klasszikus NOLA lemezről játszották, a másik fele meg a 2010-es évekből jött, de tökéletesen kiegészítették egymást. Súlyos, mocsárszagú riffek, kemény ének, remek ritmusszekció, nem kellett több ezen az estén, hogy a Down az ujja köré csavarja a közönséget. Nagyon szimpatikus módon megemlékeztek a már több mint 10 éve tragikusan elhunyt Dimebag Darrellről, a Lifert játszották el az emlékére.
A koncert vége pedig olyan volt, amiért az otthoni zenehallgatás sosem adja azt az élményt, mint amikor a zenészek élőben játszanak a színpadon, ugyanis a Down tagjaitól szépen-lassan átvették a hangszereket különböző vendégek, Frost ült például be a dobok mögé talpig arcfestésben, Satyr pedig a mikrofont vette át Philtől. Ha azt mondanám, hogy eszméletlenül hangulatos és király jelenet volt, még akkor sem adnám át igazából, hogy milyen érzés volt egy ilyen igazi örömzenét látni. A Bury Me In Smoke végén tehát a Down tagjai hangszerek nélkül hajoltak meg, míg a vendégeik tolták tovább a dalt.
Down program:
Eyes of The South
We Knew Him Well
Hogshead/Dogshead
Witchtripper
Lifer
Pillars Of Eternity
Hail The Leaf
Conjure
Stone The Crow
Bury Me In Smoke
Persze Phil Anselmo nem maradt Satyr adósa, az első dalban rögtön meg is jelent, és keményen tolta a Now, Diabolical-t. A Nemesis Divina dalain kívül csak a modernebb, hard rockosabb, korai lemezeikhez képest popzenés (nyilván nagyon erős túlzással) számokat játszottak, de ez a fajta lágyulás nem ment a koncertélmény rovására. A Satyricon már rég nem a talpig szegecsekben és bőrökben, arcfestéssel a sátánról károgó zenekar, rég túllépett a meglehetősen szűk black metal kliséken, egyre jobban tágítva a műfaj határait.
A koncertet egyértelműen Satyr vitte a hátán, nagyon szuggesztíven énekelt, nekem ez a koncertjük tetszett a legjobban azok közül, amiket eddig láttam. Érdekességként jegyezném meg, hogy az egyik dalban még gitárt is ragadott, ezzel színesítve, dúsítva a hangzást. Ő a zenekar igazi atyja, Frosttal együtt egy zseniális duót alkotnak, nem csoda, hogy a többiek, akik a színpadon zúztak velük, csak sessionzenészek, bérmunkások.
Satyricon műsor:
Now, Diabolical
Black Crow On A Tombstone
Our World, It Rumbles Tonight
Forkeshet
Possessed
The Infinity Of Time And Space
Nekrohaven
The Pentagram Burns
Fuel For Hatred
Mother North
K.I.N.G.
Mivel a fesztivál már erősen a végéhez közeledett, így mindenki elköltötte a maradék kuponjait, visszaváltotta a poharait, amit nem akart megtartani (az utóbbi két évben elég pofás, gyűjthető poharakat is lehetett szerezni, nem csak szimpla fesztivállogósat), mert jövőre ezek már nem lesznek érvényesek. Én egy kicsit belenéztem a My Dying Bride műsorába is, de most nem tudott sokáig lekötni ez a fajta doom metal, majdnem el is aludtam a zöld lelátón ülve. De azért csak kibírtam a Hail Of Bullets műsoráig.
Őket a 2011-es Brutal Assaulton már láthattam, akkor nagyon tetszett, amit csináltak, ez most sem volt másként, bár az már kapásból furcsa volt, hogy csak egy gitárossal álltak fel, de Martin van Drunen hamar elmagyarázta a még talpon lévőknek, hogy Stephan Gebédi gitáros beteg lett, a gitárjaikat meg elkeverte a légitársaság, amivel Prágába érkeztek, így kölcsön cuccon kénytelenek játszani. Az egygitáros felállásnak köszönhetően inkább az első lemez dalaira koncentráltak, a második világháború szovjet frontjáról szóló lemezről került ki a koncerten játszott dalok fele, de megidézték a holland háborúmániások a Varsói Felkelést, Erwin Rommel szellemét és a Csendes-óceáni hadszíntér fontos eseményeit is.
Fesztiválzárásnak (legalábbis a nagyszínpadokon) szinte tökéletes volt ez a tömény death metalos 40 perc, a holland szupergroup rendesen legyalulta még a népet, mindenki elégedetten távozhatott.
Hail Of Bullets setlist:
General Winter
Red Wolves Of Stalin
On Coral Shores
Warsaw Rising
Tokyo Napalm Holocaust
Farewell To Africa
Advancing Once More
Ordered Eastward
A Hail Of Bullets után még a Six Degrees Of Separation koncertjébe is belenéztem, ők a Masters Of Rockon a jobb cseh bandák közé szoktak tartozni, most sem voltak rosszak, de a közönség hajnali 3 magasságában már több mint enervált volt, és az ő zenéjük sem az, amitől a holtak is új életre kelnek, így én is hamarabb távozóra vettem a figurát.
Így ért hát véget számomra a 19. Brutal Assault. Negyedszerre sem csalódtam a rendezvényben, kis túlzással már a nyaram egy stabil pontja, ami köré tudom szervezni az életem. A fesztiválterületen belül jelentős változások voltak, a Metal Mozi is nagyon kinőtte magát, extra helyszínek lettek kialakítva (bár némelyiknél az átjárás kissé problémás volt), ez mind jó és azt mutatja, hogy még tovább fejlődhet a rendezvény akár Jaromerben is. 2015-re ismét a megszokott, inkább sok másodvonalas, mint egy első ligás és sok harmadvonalas banda koncepcióhoz nyúlnak vissza, ismét több mint 100 zenekar fog zúzni Észak-Csehországban augusztus elején. Ha teheted ne hagyd ki!