2015. augusztus 10-13. @ Csehország – Jaroměř, Josefov-Old Army Fortress
Ha ez a cikk csak annyi lenne, hogy “INNENTŐL MINDEN NYÁRON KÖTELEZŐ A BRUTAL ASSAULTS-RA MENNED”, azzal már szerintem le is írtam volna a lényeget. Hogy miért, azt elolvashatod lentebb.
Az a döntés már régebben megszületett, hogy a fesztiválok tekintetében Csehországra kell koncentrálni. 2012-ben volt e sorok írója először a Brutal Assault-on, és a kontraszt a brit Bloodstock-hoz képest drámai volt. A cseheknél a kaja ehető és megfizethető, ráadasul szerves az eredete, a sörök változatosak és nem kell bankhitelt felvenni négy nap végigsörözéséhez. Az egész hely atmoszférája is total más, mint a brit fesztiválé: a Jozefov egy Monarchia-korabeli erőd, aminek a falai közt rendezik meg immáron huszadik éve a Brutal Assault-ot. A britekkel összehasonlítva további fontos különbség érhető itt tetten: a csehek nem akarják még a huszonhetedik bőrt is lehúzni rólad – itt nem kell fizetni azért, hogy kapj egy koncert-menetrendet, és nem kell szaros húsz fontot kiadnod azért, ha parkolni akarsz egy napra. Két további érv is szólt a csehek mellett: itt nem horgássszékben ülve nézik a fellépéseket, mint Angliában, és nem kell lógó csöcsű, lófejű, 160 kilós, rettenetes vizuális környezetszennyezést okozó némbereket kerülgetni. Ráadasul az idei felhozatal több mint csalogató volt, úgyhogy már télen eldőlt: augusztusban irány Csehország.
A csehek önmagukhoz képest is tudtak fejlődni. Három éve négy órát álltunk sorba csak azért, hogy az előre megváltott jegyet karszalaggá alakítsuk. Ennek az oka igen prózai volt, a szálak egyetlen hölgy kezében futottak össze, ő ellenőrizte ugyanis, hogy a jegy maga érvényes-e – jelenleg ez a mutatvány pontosan nulla percig tartott. Mondjuk a sajtónak fenntartott konténernél már nem volt ennyire gördülékeny az ügyintézés, de egy órácska napon aszalódás után azért sikerült szert tenni a fotós jegyre is.
A szállás mindig, mindig kulcsfontosságú. Én már öreg vagyok, egy évben 11 hónapon keresztül hajtja ki belőlem a szart is a munkahelyemen a szeretett főnököm, szégyen, nem szégyen, én pihenni járok ilyen helyekre, és ehhez több dologra is szüksegem van, úgymint vécé, zuhany, és egy nyugis szállás. Ezek mind eléggé problémásak voltak eddig. A britek azt mondták, hogy a normál belépő árának a duplája (270 font) a VIP-jegy, ami a következőket tudja: öt zuhany pár ezer emberre minimum másfél órás sorban állással, reggel felórás izgulás a vécé előtt, a sátrak lapjával érintkeznek egy napégette mező közepén, és ha tévedésből kisüt a Nap, akkor kelés reggel hatkor. A csehek hasonlóan oldották meg a dolgot, annyi különbséggel, hogy a VIP-részlegben nem volt zuhany, és egy keleti fekvésű, ám legalább mocsaras területet választottak erre a célra.
Ám elkövetkezett a csoda ideje. Egy helyi szakember, kinek nevét fedje jótékony homály, saját metálkempinget csinált a saját telkén, közvetlenül az egyik VIP-kemping mellett. Mi a legelsők között futottunk be, így helyből a cseresznyefa alatt sátrazhattunk. A kocsi egy fedett fészerben kapott helyet, a vécé három fabodega volt, mindig tisztántartva és vécépapírral feltöltve. Wifi is volt. Ingyen áram is. Csapolt sör a helyi árnál olcsóbban. Négy zuhanyzó, jellemzően nulla sorral. Egy bazi nagy üvegház, paradicsommal és egy tő vadkenderrel, ami egyre fogyott valami ismeretlen okból. Hússütés. Mindez olcsóbban, mint a VIP-jegyesek szállása a szomszéd telken (lásd fentebb). Persze az öregfiú nem aprózta a dolgot – mint többen mondták, régebben voltak lopások (a VIP-ben is): java részt helyi fiatalok vettek fel metálos trikót, és úgy pakoltak ki sátrakat. Hogy itt ilyen probléma ne legyen, mindenki kapott egy külön karszalagot, egy sorszámot, és mint rabosításkor, mindenkiről készült fotó a kis sorszámával. Ezúton is köszönjük RB!
A fesztivál alapkoncepciója a tripla színpad, nem tudom, hogy máshol is van-e ilyen. A bal és a jobb oldali váltásban üzemel, amint az egyiken végeztek a delikvensek, utána szinte azonnal kezdődik a muri a másikon. A középsőn több tologatható platform is van, ezekre szerelik a dobokat, meg az egyéni kellékeket (lásd Mayhem, kicsit később), illetve efölött lóg egy bazi nagy kivetítő. Én régebben borzasztóan utáltam, amikor koncertek órákat csúsztak ilyen-olyen okokból – itt ilyesmi nem volt, a kezdéshez órát lehetett igazítani, és nem egy zenekarnak még egyetlen ráadást sem sikerült kikönyörögnie.
Mielőtt elfelejtem, az árak. Sör kint 25 korona, bent 1 vagy 1,5 zseton, azaz 32 vagy 48 korona. Kint egy bazi nagy gyros (egész napra elég volt belőle kettő) 75 korona. Egy frissen sütött, tényleg finom teljes pizza bent 4 zseton, azaz 128 korona. Akkora hamburger, amivel embert lehet ölni 5 zseton, 160 korona. Bent persze minden drágább, de szerintem még megfizethető, és ami a legfontosabb: nem csak ehető, de ízletes is.
Az idei szezonban majdnem mindenki ott volt Jaromer-ben, aki nekem számít, kivéve Ihsahn-t, Ølve Eikemo-t, a Dimmu Borgir maradványait és a Deicide-ot. Sepultura, Death, Marduk, Mayhem, Cannibal Corpse, Carach Angren, Cradle of Filth…itt szerintem mindenki megtalálja, ami a szívének kedves. Persze mint mindig, most is volt néhány zenekar, akik – szerintem – csak tévedésből kerültek fel a listára (neveket nem mondok), de ennyi belefért. Én a zenehallgatáson túl még fotózni, interjúzni és zenészekkel beszélgetni mentem, ennek okán mindig volt valami tennivaló. A fesztivál dramaturgiailag is tökéletes volt számomra: az első két nap a felvezetés egyre több izgalmas fellépővel, a harmadik nap a csúcspont, majd az utolsó nap egy szolid levezetés.
Az első nap a helyszín felmérésével kezdődött, ez gyakorlatilag a színpadok környékén és a sörkivételi helyek közötti strukturálatlan lődörgést jelentette. Arra a napra egy Katatonia, egy feltételes Soulfly és egy biztos befutó Mayhem volt előirányozva, illetve a hármas számú “kissszínpad” (Metalgate) felhozatalának bevizsgálása. Ebből a napból sajnos (?) sokat elvitt Max Cavalera kergetése. A Sepultura volt hánytatott gyermekkorom meghatározó zenekara, így adott volt végre egy pacsi Max-szal, ráadásul gyűjtöm is a pengetőket, tehát beszerzőkörútra indultam. A jozefovi erőd belső részén (Octagon) található a “Meet and Greet” részleg, itt lehet dedikáltatni és interjúzni, tehát egyfajta metálos “állatsimogató”-ként működik. Itt minimum egy órányi sorbanállás után jutottam a rasztás mester közelébe, de valami miatt Max nem volt aznap a csúcson: bármilyen kommunikációs próbálkozásra csak egy szótlan és igen bamba Cavalera nézett vissza.
A Soulfly nem igazán kenyerem, őket az erőd oldalán levő dombon berendezett “kakasülőn” hallgattam végig. Sajnos én már függő vagyok: a régi Sepultura-számokat egy élmény volt meghallgatni, ám a Soulfly-jal magával nem nagyon sikerült megbarátkoznom (Frontlines, Fire, Prophecy, Arise / Dead Embryonic Cells, Sék ‘N’ Strike, Blód Fire War Hate, Carved Inside, Resistance, World Scum, Refuse/Resist, We Sold Our Souls to Metal, Tribe, No Hope = No Fear / Umbabarauma, No, Róts Blódy Róts). A setlist külön érdekessége, hogy ezen a fesztiválon kétszer játszották alanyi jogon az Arise-t: két nappal később, ugyanazon a színpadon Andreas Kisser és cimborái adtak elő (kicsit élénkebben) ezt az alapművet.
A Mayhem volt a nap csúcspontja. Nehéz tisztán látni Mayhem-ügyben: az 1990-es évek eseményei óta a zenei teljesítmény mellett megjelent egy nagy adag a hype is a csapat körül. Egy további dolog, hogy a zenei munkásságuk baromira heterogén, például a Grand declaration of war és a De mysterís dom Sathanas között, a dalok komplexitását tekintve, ég és föld a különbség. Egy csomó esetben a Mayhem olyan, mint az állatorvosi ló: ha elemeire szeded, kiderül, hogy minden alkatrésze primitív, mint a faék (Freezing Moon basszus), ugyanakkor egyben meg zseniális. Jómagam mindig fél szívvel megyek Mayhem-et hallgatni, és utána mindig be kell lássam, hogy tévedtem. Talán nem túlzás, de az időnként teljesen beteg zene mellett a zenekar fő értéke Csihar mester énekhangja. Attila mindig kínosan ügyel arra, hogy – a kiváló zenei produkció mellett – valami egészen beteg performasz is legyen minden fellépésből. Nehéz leírni azt a látványt és érzést, amikor szétmaszkírozva, egy csontokkal kirakott emelvényről énekel-hörög-sikít-krákog közvetlenül egy emberi koponyának.
Összességében az egész Mayhem fantasztikus volt, végre láthattam Teloch mestert is működés közben, és újra élőben lehetett élvezni azokat a két évtizedes dalokat, amik miatt a Mayhem megkerülhetetlen eleme a black metal műfajának (Deathcrush, Symbols of Bloodswords, To Daimonion, My Death, Carnage, Illuminate Eliminate, Chainsaw Gutsfuck, Freezing Moon, De Mysteriis Dom Sathanas, Pure Fucking Armageddon).
A második nap az Arcturus jegyében telt el. Persze előtte is történt némi vizsgálódás (a három éve itt felfedezett Be’lakor-t természetesen meg kellett hallgatni), és arra a napra még a Cannibal Corpse és az Agalloch volt előjegyezve a “kötelező” rovatban.
Az Arcturus-t három éve itt láttam először (valamikor hajnalban, kábé kettőkor kezdtek), és dobtam tőlük egy hátast. Most is egészen fantasztikus, amit művelnek, hála Sverd mesternek. A koncert kezdetekor egy zsebre tett kezű, halál laza Simen, egy fültől fülig vigyorgó Knut, és egy gyermeki mosollyal az arcan játszó Sverd jelent meg – ezek az emberek annyira pozitívak és annyira boldogok voltak, hogy ehhez hasonlót én még nem láttam. Az egyetlen ideges (és vélhetően fáradt) ember Jan Axel Blomberg volt, egyrészt ő nem sokkal korábban, aznap hajnalban még a Mayhem színeiben püfölte a dobokat, másrészt meg szerencsétlenjének döglődött a kontrollja, és valljuk be, elég szar úgy hangszeren játszani, hogy az ember egy vak hangot sem hall az egészből.
Visszatérve, az Arcturus csodálatos koncertet adott, alapvetően az utolsó két albumról válogattak (Sideshow Symphonies és az idén megjelent Arcturian), es mint mindig, most is csak egy probléma volt velük: túl gyorsan végeztek (Evacuation Code Deciphered, Nightmare Heaven, Painting My Horror, Pale, Crashland, The Chaos Path, Hibernation Sickness Complete, Raudt Og Svart). Ezután még egy gyors interjú következett a fiúkkal (Sverd es Simen): könnyű volt, ezek az emberek nyíltak és pozitívak, Sverd angyali mosollyal az arcán mesélte el, hogy milyen orgonakottákat kapott gyakorlásra annak idején, és Simen is egy jelenség volt, amint a bő két méterével éppen azt ecseteli, hogy miért és hogyan integrálódnak a bevándorlók a norvég társadalomba.
A Cannibal Corpse hozta, amit ígért. Nagyjából az egyetlen negatívum, hogy sajnos George Fisher sem tudta megállni a legkevésbé sem sablonos “Are you ready for xxx? Are you ready for xxx? ARE YOU FUCKING READY FOR XXX?” stílusú felkonferálásokat. Tömeg, iszonyatos ugrálás, a brutálisan gyors riffek és szólók még gyorsabban játszva. A koncert nagyjelenete volt, amikor George valahogy talált egy mackót a színpadon (gondolom, valaki odadobta) – csak állt ott az a hegyomlás méretű ember a mikrofon mögött a macival a kezében, és gyermeki mosollyal az arcán kérdezte, hogy “Is this one for me? Is this one really for me? Oh, that’s really nice, really kind, thank you very much for that – SADISTIC ENBODIMENT!!!!” Tették a dolgukat, jóval 100% fölött, precíz és tökéletes volt, amit játszottak (Scourge of Iron, Demented Aggression, Evisceration Plague, Stripped, Raped and Strangled, Disposal of the Body, Sentenced to Burn, Kill or Become, Sadistic Embodiment, Icepick Lobotomy, I Cum Blood, Make Them Suffer, A Skull Full of Maggots, Hammer Smashed Face, Devoured by Vermin), és a hangulat is utánozhatatlan volt.
Ez az a pont, ahol a security-ről szót kell ejteni. Gondolom, még megvan, ahogy annak idején a szakemberek megrugdosták vagy megütötték a koncert hallgatóit. Okkal, ok nélkül, nem tudom, de mintha valahogy az ilyesmi egyre ritkább lenne az utóbbi időkben. Ezen a fesztiválon nagydarab kopasz srácok álltak a színpad előtt, kiszedegették azokat, akiket kiadogattak feléjük (egy úr csak a Cannibal Corpse alatt minimum három kört tett, rejtély, hogy hogyan jutott ennyiszer vissza abban tömegben ilyen rövid idő alatt), semmi durvulás, sőt akinek valami baja történt (egy versenyzőt vérző orral adtak ki), azt meg a külön erre a célra “telepített” kétfős egészségügyi egység helyből el is látta. Ezen túl a fiúk még a koncerteken kötelező pengetővadászatban is segítettek, és összességében a lehető legnagyobb köszönet illeti meg őket.
Eljött a harmadik nap, amikor több “kötelező” zenekar volt, mint a fesztivál többi napján együttesen. A családi alapon működő Krisiun valami elképesztően jól szólt – sajnos e sorok írója eddig nem szentelt megfelelő figyelmet ennek a brazil társaságnak, ami jelentős hiba. A fiúk kedvesen, mosolyogva tolták a brutális riff-eket, precízen, mint a gép. A hangzásra sem volt panasz: általában az egy gitár-basszus-dob felállás rákfenéje, hogy a szólók a levegőben lógnak, nincs megfelelő kíséret – na itt ilyen gond nem merült föl (ennyit sikerült rekonstruálni: Ominous, Combustion Inferno, The Will To Potency, Vicious Wrath, Vengeance’s Revelation, Descending Abomination, Ways of Barbarism, Ravager, Scars of the Hatred, Blood Of Lions).
Sajnos a Kataklysm, a Winterfylleth és a Primordial egymásra csúszott, de legalább átfedett a Krisiun-dedikációval, ami egy kissé rohanássá tette az egészet. A Kataklysm-ből csak az első pár számot tudtam csak meghallgatni, amit nagyon sajnáltam – élőben szerintem még nem láttam őket, de a Winterfylleth nagyobb csábítás volt. Az egész Winterfylleth-csapat teljesen jó, emberi, közvetlen – szépen felálltak a színpadra, és játszottak, ahogyan kell. A frontember Chris Naughton egy tipikus anti-sztár: tulajdonképpen unatkozva konferálja fel, hogy mi is fog történni, és a fekete sildes sapkájában, trikójában annyira átlagos, hogy ennél átlagosabb már nem is lehetne. Hogy mennyire? A cimbora, akivel a fesztiválon voltam, kapott tőlem anno egy Winterfylleth-trikót, természetesen a koncertre is ebben ment. Ezt Chris kibökte a színpadról, és még a fellépés előtt odament beszélgetni… A zenéjükről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: azt kell mondjam, hogy ha valaki friss és ropogós true norvegian black metal-t szeretne hallgatni, melankolikusat, depressziósat, gondolatokkal telit, akkor az legyen kedves és a manchesteri fiúk lemezeit vásárolja fel, az élmény garantált.
A Primordial is hozta azt, amit elvárunk tőlük. Nemtheanga úr az elmaradhatatlan corpsepaint-tel, fején a hagyományos felmosóronggyal, ziláltan, kissé megszállott tekintettel énekelte végig a nekik jutó időt. Őszintén szólva, én nem voltam és nem vagyok odáig a Primordial-ért, kedvelem és hallgatom az albumaikat, de semmi különös. Ám február óta minden elérhető koncertjükre elmegyek, egészen egyszerűen annyira jó az atmoszféra, annyival jobbak a dalaik élőben mint “konzervben”, hogy ők is felkerültek a “kötelező” zenekarok listájára (ezek biztosan elhangzottak: Where Greater Men Have Fallen, As Rome Burns, No Grave Deep Enough, The Coffin Ships, Wield Lightning to Split the Sun, Empire Falls).
Kézfogás a Krisiun nevű családi vállalkozással, gyors elrohanás a God Dethroned-ra, két fotó, berobogás a Sepultura-dedikálásra. Sajnos a felkészülés hiányos volt, az már csak a fesztiválon jutott eszembe, hogy Max Cavalera-val és Andreas Kisser-rel kellene dedikáltatni a legkedvesebb Sepultura-kottáimat – nem baj, majd legközelebb. Futás kajálni, majd a Napalm Death végére sikerült is beesni. Őszinte leszek, nem kenyerem a grindcore, az egyetlen ok, ami miatt odasiettem az az, hogy legyen helyem a Sepultura-n az első sorban. Annak ellenére, hogy ők az egyik legfontosabb zenekar számomra, ez életem második Sepultura-koncertje volt, itt az ember mindenre figyel. Például megállapítottam, hogy Andreas Kisser és közöttem alig van lényegi különbség: hosszú haj, szakáll, ráadásul ugyanolyan gitáron játszunk. Egészen minimális eltérést csak a hangszertudásban és a kiadott albumok számában véltem felfedezni.
Most mit mondjak a Sepultura-ról…? Áll. Ül. Fekszik, mert hanyatt esett. Java részt régi dalok, kivétel nélkül 1996-osak vagy korábbbiak, egy tétel az általam imádott Schizophrenia-ról. A Propaganda élőben. Mindezek a “konzerv”-változatnál jóval gyorsabban (az Arise-nál azért ez nem biztos, hogy előny volt). Fantasztikus hangulat. Pengetőosztás, kapás van. Bő egy órát kaptak, természetesen nem volt elég, hiszen kimaradt egy csomó minden. Követelem, hogy egyszer valaki majd csináljon egy olyan fesztivált, ahol az összes fellépőt Sepultura-nak hívják, és koncertenként előadnak egy-egy teljes albumot, kronológiai sorrendben; mostanra ebből csak ízelítő jutott (Troops of Doom, Biotech Is Godzilla, Arise, From the Past Comes the Storms, Ratamahatta, Refuse/Resist, Territory, Propaganda, Roots Bloody Roots). Mikor is lesz a következő koncert?
Ezek után jött a Death DTA. Nehéz, nehéz téma. Először is itt van ugye szegény Chuck Schuldiner esete – a Death DTA egyik célja, hogy ápolja az ő emlékét és nem utolsóként anyagilag is segítse a családot. Másodszor pedig igen nehéz a zenéjüket megkerülni, kevés olyan alapvetésnek számító album van a metál történetében, ami összemérhető lehet a Symbolic-kal, és igazából valljuk be, nem lenne rossz ezeket élőben sem hallgatni. Hát ez lett a Death DTA, ami a klasszikus Human-felállás Paul Masvidal-lal (gitár/ének), Steve DiGiorgio-val (basszus), Sean Reinert-tel (dobok) és a Cynic-ből “kölcsönzött” Max Phelps-szel (gitár). Kevés duma (leginkább is a farmerben, mezítláb, bund nélküli basszusgitáron játszó Steve beszélt), és annál több zene. Olyan alapművek, mint a Symbolic vagy a Crystal Mountain szóltak újra élőben, nem mindennapi élményként (The Philosopher, Leprosy / Left to Die, Suicide Machine, Overactive Imagination, Spiritual Healing / Within the Mind, Symbolic, Bite the Pain, Zombie Ritual / Baptized in Blood, Crystal Mountain).
Pisiszünet, Marduk. Ekkor már negyed kettőre járt az idő, a cikk írója már alig állt a lábán. Nehéz lett volna itt berúgni, ez volt a fesztivál legmelegebb napja, az ember pillanatok alatt kiizzadt magából mindent, itt már csak – ó, barbarizmus – a vízivás segítette a túlélést, és ezt lehetett csupán némi sörrel meghigítani. Morgan-ék személyesen ellenőrizték az egész cuccot, a road-ok csak összeszerelték a dobot meg a hangtechnikát. Az most tűnt csak fel, hogy a Marduk talán a leginkább szűkszavú zenekar: én nem emlékszem, hogy a tulajdonképpeni dalszövegeken túl bárki bármit is mondott volna a színpadon. Maga a show fantasztikus volt, ütött, mint mindig, és Morgan-ék egy egészen döbbenetes listával készültek aznapra (Panzer Division Marduk, Baptism by Fire, Christraping Black Metal, Scorched Earth, Beast of Prey, Blóddawn, 502, Fistfucking God’s Planet, Wartheland, The Blond Beast, Frontschwein, The Black…).
És eljött a negyedik nap, az utolsó egyben. A terv az volt, hogy először is meg kell hallgatni a Ne Obliviscaris-t, merthogy jó lesz az. Kicsit gyanús lett idővel a dolog, feltűnően ismeretlen arcok álltak a színpadon, majd később ismeretlen dalokat játszottak, de hát az ilyesmit az ember könnyen betudja a késői fekvésnek meg az előző napon elfogyasztott csapvíznek. Tulajdonképpen az már csak a fellépés vége felé lett tiszta, hogy ez itt nem az ausztrál Ne Obliviscaris, hanem a lengyel Outre. Időpontot cseréltek ugyanis.
A következő a Carach Angren volt, amire már nagyon régóta fájt a fogam, és itt volt végre a kínálkozó alkalom. Sajnos azonban az élet ismét felülírta a vágyakat, az első hangokat még hallottam a távolból, miközben arra a Dødheimsgard-interjúra rohantam, ahol minimum fél órát várhattam a zenekar tagjaira – csak egy picivel kevesebbet, mint amennyit a Carach Angren játszott. A rend kedvéért a Dødheimsgard-interjú tökéletesen átfedett a Cryptopsy fellépésével is, magyarul este fél hétig nem nagyon akartak a dolgok előrefelé haladni – jobb híján meghallgattam a Sólstafir-t a kakasülőről, és készültem a Cradle of Filth-re.
E sorok írójának időnként jelentős hiányosságaira derül fény – például minimum 15 éve hallgat Cradle of Filth-et, de ez volt élete első Cradle of Filth koncertje. Ami viszont fantasztikus volt. Azt a pörgést, amit Dani előadott, nehéz felülmúlni. Az a kis ember mint egy bespeed-ezett Miki egér rohangálta be a színpadot, folyamatosan buzdítva a közönséget, miközben az életmű számos csodálatos dala hangzott el (At the Gates of Midian, Cthulhu Dawn, A Dream of Wolves in the Snow, Summer Dying Fast, Honey and Sulphur, Right Wing of the Garden Triptych, Nymphetamine, Born in a Burial Gown, Cruelty Brought Thee Orchids, Her Ghost in the Fog, From the Cradle to Enslave). Nemsokára jönnek ide a környékre, úgyhogy lehet majd frissíteni ez emlékeket.
Persze lehetne rendelni, kinek ne lenne valami jó ötlete, de azt hiszem, az már talán kicsit sok is lenne a jóból. A másnap reggel lehangoló volt, sátrat kellett bontani, búcsúzkodni, kocsiba ülni, és elindulni Magyarország felé. Igazából még 360 napot kellett megpróbálni valahogy kibírni a Brutal Assault és Jozefov nélkül, és ez nem egy könnyű teher. Mi mást mondhatnék még? Innentől minden nyáron kötelező a Brutal Assaults-ra menned. Vegyél jegyet. Most.
