Koncertbeszámolók

Brutal Assault 2016 – Koncertbeszámoló

2016. augusztus 10-13. @ Csehország – Jaroměř, Josefov-Old Army Fortress

Elérkezett augusztus eleje, azaz elérkezett a fesztiválszezon csúcsa: a cseh Brutal Assault ideje. Ezt a fesztivált immáron huszonegyedik alkalommal rendezték meg a csehországi Jaromer városka melletti monarchia korabeli erődben (Jozefov), és mint eddig is, most is feledhetetlen élményekben volt részünk.

A logisztika nagyon egyszerű volt. Mivel a szabadnapok száma sajnos limitáló tényező, az volt a terv, hogy az első nap (szerda) estéjére esünk be, a szállás elfoglalása után azonnal nyomás Abbath-ra, és ha minden jól megy, akkor Ølve mester előtt még meg tudjuk nézni vagy a Mastodon-t (nekem annyira nem nagy szám), vagy a Shining-ot (még emlékszem arra a vérfürdőre, amit a Kék Yuk-ban csináltak). A dolog megvalósítása hihetetlenül egyszerű volt: Péter barátom Frankfurtból indult szerda reggel és lelkesen végigállta a Nürnberg – Prága dugót, így az ötórányira kiírt Frankfurt-Prága távot mintegy hét óra alatt sikeresen abszolválta is. Én meg addig Manchester-ből repültem egy nagy adag brit legénybúcsús / leánybúcsús fazonnal, hihetetlen élmény, próbáld egyszer ki.

A történet szálai Prágában találkoztak, meg persze mi is. Innentől már csak a prágai körgyűrűn álló dugón kellett átvergődni magunkat, ez kitartó sörözéssel könnyen ment,  utána a Hradec Kralove – Jaromer távot megtenni valahogy (hiszed vagy sem, dugóban), így sötétedésre már meg is érkeztünk a szállásra. Ekkor még nem volt programfüzetünk, így csak a fellépőkről tudtunk, arról viszont sajnos nem, hogy pont ekkor kezdett dedikálni Ølve Eikemo (Abbath) és három tettestársa. Ha ez az infó valahogy beépült volna, akkor azért máshogy alakul a program és mi sem kajálunk, hanem húzunk felfelé a Jozefov-ba, de sajna más volt megírva a Nagy Könyvben.

A német gulyáskonzerv remek, a pálinka is, a bajor búzasörök is, úgyhogy el lehetett kezdeni beöltözni. Gondolom azért, hogy a skandináv fellépők is jobban érezzék magukat és otthonosabb legyen a környezet, elkezdett esni, és viszonylag hűvös is lett. Azaz gumicsizma, esőkabát, esővédő a kamerára. Majd futás karszalagot szerezni, és irány a Mastodon / Shining, vagy bármi.

Péter barátom sima jeggyel ment, be is jutott öt perc alatt, szépen kényelmesen beszerzett egy sört meg némi rövidet, megnézte a Mastodon egy részét, meg a Shining egy másik részét (sajnos átfedett ez a két mutatvány), én meg addig a kellemesen hűs és szitáló esőben vártam a sajtójegyre. Ezzel már a múltkor sem ment minden rendben, valami ismeretlen ok miatt egy sajtójegy / fotójegy kiadása negyed óráig tartott, így lehet az, hogy este tizenegy előtt egyre idegesebben álltam és álltam és álltam, miközben Ølve és haverjai javában készülődtek. Sajnos a jegyek kiadásánál valami keresztbe állt a rendszerben: én egyszerre fotóztam és sajtóztam (volna), meg is kaptam a két jegyet rá, de a Végső Célt jelentő konténer elérését követően a bent gyomorideggel küzdő hölgy közölte, hogy ő csak egy jegyet tud kiadni, csináljak, amit akarok. Észérvekkel (ti magatok adtatok két jegyet, bameg) nem jutottam dűlőre, a konténer rugdosása sem segített, a sajtókapcsolat utáni telefonálgatás sem, úgyhogy nem volt más hátra, mint előre: futni kellett, mert a távolban már felcsendültek a To War! első akkordjai, és ettől hihetetlen módon mehetnékem lett.

Hogy még egy kicsit fokozzam a feszültséget, be kell számoljak a fesztivál nagy újításáról: a karszalaggal kombinált pénztárcáról. Pénzzel már vagy tíz éve nem lehet itt fizetni, csak zsetonnal. Egy zseton kicsivel egy euró alatt volt, a sör egy és másfél zseton, egy jó nagy hamburger négy-öt, és egy frissen sült, baromi finom pizza meg öt-hat-hét. Régebben volt a kassza, ott a cseh koronádat zsetonná alakították, és már mehettél is az Élvezetek Földjére. Jelenleg ezen csavartak egyet, és most az van, hogy a karszalagra integrált pici műanyag lapban lévő processzor tárolja a zsetonjaid értékét. Vásárlás előtt és után egyszer-egyszer hozzá kell érinteni a leolvasóhoz, így a fogyasztó is látja, hogy mennyi volt és mennyi is lett. Amikor kiderült, hogy ez a rendszer, én biztos voltam, hogy itt botrány lesz: a csip szétesik, levonás helyett hozzáad, lefagy, nullánál crash-el, nullával oszt, a szerver megpusztul, azaz egy a lényeg, nincs sör. Azon elméletemet, hogy a csehek átmenetet alkotnak a szlovákok és a németek között (és itt most elnézést kérek mind a csehektől, mind a szlovákoktól, mind a németektől), itt megerősítve láttam: a rendszer gördülékenyen működött, és a tizenkétezer ember kiszolgálása úgy ment, mint a schaffhauseni óra.

Szóval ha nagyon komolyan vesszük a dolgot, akkor a szerdai nap (számomra) legnagyobb durranása az Abbath nevű tribute-zenekar volt, amelyik javarészt (és szerencsére) Immortal-lal szórakoztatta a nagyérdeműt. A dolog súlyát értelemszerűen az adja, hogy a tribute-zenekar frontembere ugyanaz az Ølve Eikemo, aki az Immortal-dalokat szerezte (Harald sógorral közösen). Ehhez a mutatványhoz kellett egy basszusgitáros (Ølve remekül bőgőzik, de egyszerre sajnos csak egy hangszeren tud játszani, ki érti ezeket a norvégokat), ezt a szerepet a szintén teljesen alkesz Tom Caso Visnes angoltanár (vagy ahogy a Gorgoroth-os korszakból jobban ismert: King ov Hel) tökéletesen vitte. A dobos és a második gitáros szerepe lényegtelen, ők gyakorlatilag csak a keretet adták Ølve mester exhibicionizmusához. Amit aznap láttunk, az egy kicsit áthangszerelt Immortal volt, és szerencsére a súlypont nem Abbath saját albumán volt, így olyan opuszok is elhangzottak, mint az ötödik éve nem játszott Solarfall, vagy a kötelező One by One. Közben persze ment az Ølve-től megszokott cirkusz, minden, ami ahhoz kell, hogy az ember azt érezze: újra itt az Immortal.

A show-ról nem csak a Nagy Mókamester gondoskodott: figyelmetlenségből, vagy a rendellenes(en alacsony) véralkoholszint okán, de Tom akkorát taknyolt élő egyenesben, hogy öröm (lett volna) nézni. Sajnos ez volt az a pont, ahol én éppen azzal töltöttem az időt, hogy próbáltam a másfeledik sorból az elsőbe jutni, és Tom mester mutatványának már csak a végét láttam. Mit kell még elmondjak? Tűzköpés nem volt, viszont Ølve megint kitalált egy új kelléket, amitől halálra röhögtem magam: a tapadós cicanacihoz sikerült egy olyan cipőt kerítenie, amit a bohócok és lakájok hordtak évszázadokkal ezelőtt – a végeredmény vérfagyasztó lett. Ezt játszotta nekünk az Abbath aznap: To War!, Winterbane, In My Kingdom Cold, Nebular Ravens Winter, Warriors, Solarfall, Tyrants, One by One, All Shall Fall. Erős volt a kísértés, hogy a hajnali kettőkor startoló Slagmaur-t is megvárjam, de sajnos nyert a hullafáradtság: irány haza. Sajnos, az örök tanulság nem változott, érdemes egy fesztiválra egy nappal a kezdés előtt elzarándokolni, különösen, ha az ember egy csomó időt és pénzt rááldozott.

A másnap reggel viszonylag esőmentes volt. Páncélos és sör reggelire, zuhanyzás a kellemes tizenöt fokos vízben (egész jól fel lehet ám ébredni tőle), aztán irány a Jozefov újra. Örömmel jelentem, hogy a Brutal Assault szervezői kicsit újítottak a fellépők listáján, és színesebbre vették a zenei kínálatot. Számos instrumentális csapat is felkerült a listára, és nem egy olyan is, amelyiknek – látszólag – az égadta világon semmi keresnivalója nincs a Brutal Assault-on. Mindjárt egy példa csütörtökről: Plini. Az ausztrál srác három haverral lépett fel, a klasszikus két gitár – bőgő – dob felállásban, majd pár órával később szintén, ekkor már Intervals néven. Instrumentális…experimentális rock talán a jó szó. Baromi sok és komplex szóló, nem feltétlenül csak gitáron, a matek-fizika szakos egyetemistának látszó basszeros arc is szólózott keményen. Jól láthatóan örömzene volt, baromira élvezték.

Nem tudom, hogy milyen elvárásokkal érkeztek életük első metálfesztiváljára (ők mondták, nem én), de teljesen le voltak nyűgözve a fogadtatástól. A csúcs az a pillanat volt, amikor egy lassú, lírai és kissé depressziós szám közepén a nyurga ausztrál srác lazán poénkodva beintett, hogy ’na akkor pogó’. Lett is: az emberek középen kört formáltak, és elkezdtek pogo-zni mintegy ötödére lassított tempóban – a végeredmény frenetikus volt, a srácok meg a színpadon annyira röhögtek, hogy alig tudtak játszani. Fantasztikusak voltak, csak javaslom őket meghallgatni! Amúgy ezt játszották nekünk aznap: Heart, Away, Atlas, Moonflower, Selenium Forest, Electric Sunrise, Paper, Moon.

Az Antigama-ba belehallgattam, nem gyakorolt rám visszavonhatatlan hatást, majd kajálás után irány az Obscura, akikkel – pechemre – szintén nem töltöttem túl sok időt azzal együtt, hogy számomra ők voltak az egyik nagy felfedezett. A német metálzenei színtér hasonlít a norvégra: néhány nagyobb gócpontban féltucat ember csinál kéttucat baromi jó zenekart, az összes elképzelhető konfigurációban. Az egyik ilyen góc Frankfurt és környéke (Agrypnie, Nocte Obducta, Agathodaimon), a másik meg München környéke (a teljesség igénye nélkül: Obscura, Necrophagist, Thulcandra, Black Horizons), és azt kell mondjam, a srácok fantasztikusak voltak: pörgős, húzós dallamok, technikás riffek és profi szólók, nagyon élvezetes volt, amit nyomtak. Annyira, hogy aznap – menetrenden kívül – bekanyarodtam hozzájuk is kezet rázni. A következőket játszották: Ten Sepiroth, The Monist, Akróasis, The Anticosmic Overload, Sermon of the Seven Suns, Ode to the Sun, Centric Flow.

Sajnos nekem elég gyorsan mennem kellett, magasabb célok vezéreltek, ugyanis el kellett induljak sorba állni. Vegard mester – népszerűbb nevén Ihsahn – volt a délutáni fellépők egyike, és a fellépése előtt dedikálásra volt jelenése. Sajnos Vegard saját néven futó albumaitól nem vagyok odáig (sőt…), de kötelességemnek éreztem, hogy megrázzam azt a kezet, amelyik először játszotta a Curse you all men-t, és nem mellékesen összehegesztette az összes Emperor-albumot. A listán szerepelt még az Emperor-válogatáskotta dedikáltatása, valamint annak megtudakolása, hogy Vegard fogad-e privát tanítványokat (egyelőre sajnos nem fenyeget a Norvégiába történő költözés veszélye, de ez azért katalizálható valahogy). Mivel dedikáltatni nem csak én akartam, így célszerű volt erre időt rászánni (azaz két zenekarral előbb sorba állni és megpróbálni nem bevizelni közben). Már csak percek voltak hátra, amikor valaki ékes cseh nyelven bejelentette, hogy „Prvgrdz Ihsanh rgvb dedikalove”, azaz a dedikálás elmarad: állítólag a májsztró gépe késett, és ez volt az egyetlen pont, amit praktikusan ki lehetett húzni a programból. Csehül nem sokat beszélek, de az „Ihsahn” és „nyet” szavakból, valamint a káromkodva szétoszló emberek látványából azért előbb-utóbb nekem is összeállt a kép. Addigra persze az Obscura már rég a backstage-ben sörözött, nem baj, a három szám, amit láttam, még mindig hárommal több, mint a semmi.

Mint írtam, színesebb lett a Brutal Assault zenei palettája, sokkal több olyan zene jelent meg, ami nem konvencionális metál. Itt most nem a „zaj” kategóriában indított dolgokra gondolok, hanem például az Animals as Leaders-re. Könnyű, instrumentális, kellemes kikapcsolódás két zúzda között. Igazából ekkor értettem meg, hogy Gorgoroth-pólós fazonok miért hallgatnak Plini-t, és Marduk-rajongók mit keresnek mondjuk az Animals as Leaders-en. Meg fogsz döbbenni, van ezekben közös. Méghozzá az, hogy ezekben eredeti ötletek vannak, fantáziával megírt zenék, nem a konvenciók és a pénzcsináló gép rabjai, és így nincsenek kötöttségeik. És igen, a Plini-ben és a Cannibal Corpse-ban az a közös, hogy emberek írják és adják elő (gépi segítség nélkül), a saját gyönyörködtetésükre. És ha ez sok embert érdekel, akkor jó, de ha nem, akkor sem dől össze a világ, nem a Jaguar megvásárlása a cél. Nézd meg a volt Replikát, nézd meg a 200 fő előtt játszó Gorgoroth-ot és Marduk-ot.

Az Antigod közepére estem be, maradandó nyomot nem hagytak bennem. A cél az Intervals volt, akikről húsz perccel korábban értesültem, hogy egyáltalán léteznek. A fentebb említett ausztrál srác, Plini zenekaráról van szó, csak itt nem ő a főember, hanem a gitáros cimborája, ettől eltekintve a felállás pontosan ugyanaz. Teljesen őszinte leszek, ha nekem folyamatosan lejátsszák Plini, majd az Intervals számait, szerinte nem tudok különbséget tenni közöttük. Ami viszont nagyon tetszett, az a stílus, a hozzáállás. Három gitáros a színpadon (plusz egy, a dobos), fülig érő mosollyal örömzenét játszottak, és mint többször is elhangzott, hihetetlenül élvezik, hogy elfogadják őket egy metálfesztiválon. Ezt nagyjából a „That’s our first metal festival we participate ever, and good to see you don’t hate us” formában sikerült kifejezni, amire akkora tapsot kaptak, hogy az backstage-ben még Ihsahn is felkapta a fejét. Ha jól láttam, a setlist gyakorlatilag ugyanaz volt, mint amit Pesten toltak előző nap: I’m Awake, Sure Shot, Fable, Black Box, Moment Marauder, Momento, Libra.

Ihsahn. Hát igen. Nagyon meg vagyok lőve vele. Tisztelem és szeretem, amit Emperor-ként csinált, munkája megkerülhetetlen, és az alapjaiban határozza meg azt, amit black metal-ról gondolunk. Sajnos azonban a saját neve alatt kiadott albumok lassan-lassan egyre szétesettebbek. Péter barátommal sokat beszélgettünk erről, és az Emperor válogatáskottát áttanulmányozva a következő állt össze: valószínűleg Thomas Haugen (Samoth) szerepe a kritikus a rendszerben, és nem Vegard-é. Ahogy elindult az Emperor, úgy lett a zene egyre komplexebb, ez például a kottákon is tisztán látszik. Favágó az eleje, követhetetlen a vége (különösen a szólók). Szerintünk ahhoz, hogy ez ne essen atomjaira szét, szükséges volt egy ellenpólusra, aki „visszarángatta” Ihsahn-t, amikor már zenei értelemben elszaladt vele a ló, és ez Thomas szerepe volt.

Amióta ő nincs, azóta Vegard zenéje teljesen széthullott, és az Ihsahn nevű formáció headliner-ből késő délutáni programmá lépett vissza. Meghallgattam, mert kötelezőnek éreztem, de ez már nem az az ereje teljében lévő Ihsahn, aki tök kopaszon, fehér trikóban játszotta a Curse you all men!-t. Aznap ezt hallottuk mintegy hatvan percben: Pressure, Until I Too Dissolve, Hiber, Pulse, Frozen Lakes on Mars, My Heart is of the North, Mass Darkness, Celestial Violence.

Utánuk azonnal kezdett az Immolation, minden szépet és jól leírtam róluk egy fél éve, a manchesteri koncertjük után. Ezeknek a fazonoknak a teljesítménye gyakorlatilag független a közönség méretétől: a 200 fős kis manchesteri klubnak pontosan ugyanúgy full gázzal nyomták, amit a Brutal Assault közönségének. Annyi volt az egyetlen különbség, hogy Bill Taylor-t otthon hagyták, így Robert Vigna volt az egyetlen gitáros. A „ki tud hülyébb fejet vágni zenélés közben” versenyt nálam megingathatatlanul Ølve Eikemo vezeti, a második helyezett Thomas Rune Andersen Orre, közismertebb nevén Galder. Erősen felzárkózva a nyomában liheg Robert Vigna, akiről legközelebb egy teljes sorozatot fogok lőni.

Mi mást mondhatnék még? Lassan harmincadik éve tolják megállás nélkül, kompromisszumok nélkül, jók voltak és őszinték, a lelküket kitették a közönségért – akik meg baromira élvezték persze. Az Immolation-re kiosztott egy órácska gyorsan el is szaladt; ezt hallottuk tőlük: A Spectacle of Lies, Majesty and Decay, Despondent Souls, Kingdom of Conspiracy, Epiphany, The Purge, Dawn of Possession, Father, You’re Not a Father, A Glorious Epoch, Immolation, all That Awaits Us.

A második nap estéje nézelődéssel ment el: egy kis Exodus, sok Dark Tranquillity, picike Ministry. Igazából próbáltam valahogy alapjáraton kihúzni az 1349-ig (indul negyed kettőkor, hogy a jó isten éltesse a szervezőket). Sörözni este nyolc után már nem söröztem (hol vannak már a régi szép idők), vízivással próbáltam túlélni, de nem ment: a Dark Tranquillity után, bő két órával az 1349 kezdése előtt feladtam.

A harmadik nap lépésről lépésre épült fel: reggel és délelőtt semmi hallgatható, addig be lehet menni a városba közértbe, lehet tisztálkodni, telefont tölteni, miegymás. Kora délutánra a Grave és a Textures volt felírva mint érdekesség, utána nagyüzem: Moonspell, Satyricon, Taake, Arch Enemy, Dark Funeral megszakítás nélkül, tehát este nyolc után megint nincs piálás, mert az első sorban várakozva nehéz brunzolni.

Sajnos aznap is utolért a szabadtéri fesztiválok „átka”: a dedikáltatás. Igazából nem akarok én dedikáltatni, csak kezet fogni azokkal a figurákkal, akiknek a zenéjét hallgatom évtizedek óta, és megköszönni nekik, amit csináltak (meg persze pengetőt kunyerálni és talán kottát dedikáltatni, ha éppen). Így voltam a Dark Funeral-lal is, ám sajnos rajtam kívül még pár száz embernek támadt hasonló ötlete, így célszerű volt időben elkezdeni sorba állni. Én egy órát hagytam rá, az előttem álló belorusz srác meg szerintem napokat (legalábbis eléggé leharcolt volt a fiú). A dologban idegesítő, hogy sorban állsz, amíg mások az Arch Enemy-re és az Obituary-re várnak és elhúznak melletted, sörözni nem lehet (a sorból kiállni nem ér), és közben meg mondjuk a Moonspell játszik a színpadon. De igazából ezek az emberi test és lélek nagy próbái, megpróbálni értékek között dönteni, és közben lehetőleg nem behugyozni egy dohos folyosón, tíz méterre a piszoártól. Ezek az emberi lélek nagy és igazi drámái.

Szóval a Satyricon legelejére sikerült is előkerülni; a fiúkat hallani egészen jól lehetett, látni viszont semmit. Én nem tudom, ki hogy van a Satyricon-nal – én menetrend szerint nekifutok, hogy hallgassam őket, de ez nem sikerül. Például a Mother North-ot nagyon szeretem, de az újabb (utóbbi tíz évben készült) albumaik nekem túl monotonok. Sajnos még csak végig sem tudtam hallgatni őket rendesen, mert kezdett a Taake (természetesen a kisszínpadon, a fesztiválterület túloldalán), így idővel menni kellett. Tökéletes ütemérzékkel indultam: a Mother North előtti szám második felénél. Frost mester (Kjetil-Vidar Haraldstad) és Sigurd Wongraven (Satyr) a következőket mutatta be: The Dawn of a New Age, Forhekset, Du Som Hater Gud, Transcendental Requiem Of Slaves, Immortality Passion, Nemesis Divina, Mother North, Black Crow on a Tombstone, The Pentagram Burns, Fuel for Hatred, K.I.N.G.

A Taake természetesen késett. Azért „természetesen”, mert Arch Enemy-re vissza kellett érjek. Nem, nem vagyok akkora fan, hanem el kellett kezdeni sorba állni a Dark Funeral-ra. Szóval hosszas várakozás után bevonult Ørjan Stedjeberg (Hoest) tettestársai élén, és kezdetét vette a büntetés. Látni semmit nem lehetett: a ködgép és a színpad irányából, rosszabbik esetben a színpadról a közönség pofájába világító lámpák miatt csak sejteni lehetett, hogy ki mit csinál, hallani viszont annál inkább. Kíméletlen, gyors, fagyos, beteg, tehát mindaz, amit a Taake-től vársz. Embertelen, vagy legalábbis nem-emberi talán a megfelelő szó. Hoest hangja is teljesen beteg, és szinte megfoghatatlan, hogy annak a vasággyal együtt is negyven kilós embernek honnan van ennyi energiája. Az aznapra kiszabott penzum a következő volt: Nordbundet, Du ville ville Vestland, Fra vadested til vaandesmed, Orm, Hordalands Doedskvad Part I, Umenneske, Myr, Nattestid Ser Porten Vid Part I.

Futás sorba állni, jön a Dark Funeral. Valahogy itt most könnyebben ment, mint eddig bármikor, a színpad előtt egészen sokáig simán be lehetett állni az első sorba (még válogatni is lehetett a helyek között) – persze, ez nem látszott akkor, amikor hanyatt-homlok elrohantam a Taake-ről. Csendes készülődés, amíg az Unearth tolta a szomszéd színpadon, majd egyszer csak megjelent a backstage-ben két bőrpáncélos, fekete-fehérre festett alak: Mikael Svanberg (Lord Ahriman) és Bo Karlsson (Chaq Mol) – az utóbbi arc meglehetősen közvetlen figura, nagyon jól eldumáltam vele a dedikálás során. Csendes várakozás a színpad előtt, könnyed röhögés fent a backstage-ben, majd villanyoltás, és felcsendültek az Unchain My Soul hangjai. Illetve csak felcsendültek volna – sajnos itt már sejteni lehetett, hogy baj lesz, ugyanis ilyen gyenge keverést régen hallottam. A szokásos hiba: a lábdob, az ének, és a basszer mindent visz, a két gitárból még együtt sem igazán lehetett semmit sem hallani, és ez teljesen hazavágta az élményt: a Dark Funeral-nak ugyanis a dallamvilága a legnagyobb értéke.

 

A The Arrival of Satan’s Empire-t és a Hail Murder-t játszom tőlük, tehát valami elképzelésem van ezekről a dalokról; mindegyiket nagyjából a huszadik másodperc környékén sikerült azonosítani. Nagy kár, mert a show maga látványos volt, a fiúk a lelküket is kijátszották, sőt – titkos vágyaimat meghallgatva – az As I Ascend is felkerült a listára, csak…csak éppen hallani nem lehetett semmit, többek között a dal gyöngyszemét, a „lépegetős” kiállást sem. Azt kell mondjam, hogy a fesztivál talán legjobb koncertjét sikerült teljesen tönkretenni, és azzal együtt, hogy baromi erős repertoárral léptek fel, csalódott voltam. Nem a Dark Funeral miatt, hanem a keverős miatt: Péter barátom a keverőpulttól egy méterre sem hallott semmit a gitárokból, és ez kérdéseket vet fel a keverős fülét és egyéb érzékszerveit illetően.

Így aznap este Mikael-ék következő dalait nem lehetett hallani: Unchain My Soul, The Arrival of Satan’s Empire, The Secrets of the Black Arts, Atrum Regina, Hail Murder, As I Ascend, Nail Them to the Cross, My Funeral, Where Shadows Forever Reign. Teljesen letörve, ráadásul totál józanon slattyogtunk haza fél három táján. A táborban tucatszám söröztek a padoknál, és a második napja a sátra előtt, kitekeredett pózban fekvő srác is eltűnt – lehet, hogy csak a haverjai rakták be, féltve az esőtől.

Utolsó nap reggel, napfény, nyomott hangulat – nemsokára vége. A táborban tucatszám söröztek a padoknál – hogy ez még ugyanaz a csapat-e, mint hajnali háromkor, vagy már egy másik, nem derült ki. A harmadik napja a sátra előtt, kitekeredett pózban fekvő srác előkerült, és jó szokásának megfelelően délután háromig aludt arccal a porban – fontosak a fix pontok az ember életében. Megnéztem Google Earth-ön, és van ott egy hosszúkás folt a fűben, ahol aludt – vigyen neki valaki egy sört.

Kevés, de annál ütősebb dolog volt aznapra: este Behemoth és Mgła, kora délután meg Ektomorf. Ha az ember szín józanon fekszik le hajnali háromkor, akkor is nehéz reggel kilenckor felkelni, nem volt ez most sem másképp – korral jár. Ilyenkorra már összecsiszolódnak a gépezet elemei: a kávét például szigorúan a budira váró sorban szabad csak elkezdeni fogyasztani, elkerülendő a helytelen időzítésből származó nehézségeket. A testi igények kielégítése után jöhetett a lelki, ez jelen esetben két csapolt sört jelentett, majd irány (immáron utoljára) a Jozefov – itt az Ektomorf.

Ektomorf-ot én annak idején zsenge leánykoromban hallgattam, akkor, amikor két „konkurens” zenekar pályázhatott a „magyar Sepultura” címre. Azóta az egyik a múlté, a másik meg megy előre feltartóztathatatlanul. Farkas Zoliéknak volt lehetőségük a 70000 Tons of Metal-on fellépni, George Fisher-rel és Max Cavalera-val dolgozni, ami azért nem rossz, a magyarországi lehetőségeket figyelembe véve meg egyenesen hihetetlen. Szóval délután fél három környékén Zoliék felmásztak a színpadra, és megkezdődött a zúzás. Baromi sokan voltak (akárcsak később a dedikáláson), és mint kiderült, alig (vagy talán egyáltalán) nem volt köztü(n)k magyar – viszonylag jól mutatva, hogy az Ektomorf eljutott oda, hogy nemzetközileg is ismert és meghatározó legyen a maga műfajában. Zoliék rendesen megmozgatták a közönséget, olyannyira, hogy a kontraszt szembetűnő volt mind az előző, mind a következő zenekarokhoz képest.

Hogy Zoli miért kezdett idegbetegen rángatózni a koncert harmadánál, rejtélynek tűnt egészen addig, amíg észre nem vettem az arca előtt és a bal keze környékén röpködő darazsat – azt próbálta kikerülni, odébb fújni, meg a gitárnyakkal odébb hessegetni, percekig sikertelenül. Végül nem lett baj, a hallgatóságból áradó alkohol legyűrte az állatot. Baromi jók voltak a fiúk, úgyhogy gratuláció ezúton is! Az Ektomorftól a következő opuszok szólaltak meg (azaz ennyit sikerült a setlest-ből rekonstruálni): Fuck You All, Black Flag, I Know Them, Outcast.

A nap hátralévő része tengés-lengéssel telt: sorbaállás és az Ektomorf-fal történő pacsizás, az Omnium Gatherum meghallgatása, az Eskimo Callboy nagy ívben történő elkerülése, a Moonsorrow meghallatása – itt már alapjárat volt, utolsó nap vége, szűk két nap múlva departmental meeting, nem is fotóztam/dokumentáltam, csak élveztem az utolsó perceket.

A Behemoth előtt, már a Moonsorrow alatt teljes tömegnyomor volt, nem lehetett eljutni az első sorba, csak a másfeledikbe. Teljesen őszinte leszek, nem nagyon ismerem a Behemoth-ot, de úgy voltam vele, hogy a konzervzene után kíváncsi vagyok, mit is tudnak a fiúk élőben, és ledöbbentem. Abban a hatvan percben egy teljes fekete misét kaptunk, kellő mennyiségű teátrális elemmel, ostyával, füsttel, köddel, jó fényekkel, tűzijátékkal és tiszta, ismétlem, tiszta keveréssel. Utólag, amikor visszanéztem a képeket, teljesen elhűltem, szerintem pályafutásom talán legjobb fotóit a Behemoth alatt lőttem (persze, ez a gépen és a látványon múlott – az ember a másfeledik sorban csak nyomja, mint süket a csengőt, hátha lesz olyan kép, amibe nem lóg bele senki, és véletlenül még a téma is látszik). Nem egy Morbid Angel a zene, viszont a látvánnyal együtt tökéletesen ütött: kölcsönösen erősítették egymást, és nem mindennapi volt a hatás.

Természetesen egy csomó dal az új (2014-es) albumról, mindez pörgősen, időhúzás nélkül. Számomra ők voltak a fesztivál egyik felfedezettje, azzal a megkötéssel, hogy élőben kell a Behemoth-ot hallgatni – az az átütő erő csak nyomokban jelentkezik a stúdióanyagokon. Adam Michał Darski (Negral) és barátai a következő dalokkal kedveskedtek nekünk aznap este: Blow Your Trumpets Gabriel, Furor Divinus, Messe Noire, Ora Pro Nobis Lucifer, Amen, The Satanist, Ben Sahar, In the Absence ov Light, O Father O Satan O Sun!, Ov Fire and the Void, Conquer All, Chant for Eschaton 2000.

Az utolsó dobás, a Mgła jött. Ugyanaz a színpad, gondoltam, megvárom, amíg a népek elhúznak, én meg addig előre tudok kúszni az első sorba. Sajnos további sok száz embernek volt hasonlóan remek ötlete, úgyhogy a Behemoth után szépen lekapcsolták a villanyt, ám a népek maradtak ott, ahol voltak, és elkezdett beszerelni a Mgła. Ezt szó szerint kell venni: Mikołaj Żentara (gitár) és tettestársa, Maciej Kowalski (dob),valamint a két session-zenész szépen saját kicsi kezével szerelte be a saját cuccait, majd amikor végeztek, lesétáltak. Kezdéskor pedig – egy fekete anyaggal eltakarva az arcukat – vissza. Na most ami innen következett, az szerintem mérvadó lehet sok zenekar számára. Az a négy figura ugyanis kiállt a színpadra, és elkezdett játszani, felkonferálás meg minden egyéb nélkül. És zenéltek, megállíthatatlanul, a közönséggel való bármilyen interakció nélkül. Valamennyi fénytechnika volt, de nem túl sok, tiszta keverés, hogy tisztán lehessen mindent hallani. A Mgła zenéje monoton, de pont az benne a szép, ahogy a különböző részek szervesen fejlődnek ki egymásból. Pontosan a monotónia miatt nagy mozgás nem volt a színpadon, mindenki állt, mint a cövek, Mikołaj a színpad közepén nagyterpeszben dörgött bele a mikrofonba, és szorgosan reszelte a fekete-arany ESP Stratocaster-t. A Behemoth ellentéte volt bizonyos szempontból a második lengyel csapat: itt csak be kellett csukni a szemed, és élvezni, ahogy a zene átárad rajtad (meg persze figyelni arra, hogy a tömeg felett ’szörfölők’ csak kicsit rúgjanak fejbe). A hatás frenetikus volt, amit a lengyelek a következő dalok eljátszásával értek el: Further Down the Nest I, Exercises in Futility I, Mdłości II, With Hearts Toward None I, Exercises in Futility II, With Hearts Toward None III, With Hearts, Toward None VII, Exercises in Futility VI. Aztán az utolsó akkor után mindenki letette a hangszert, és szépen lesétált a színpadról – se puszi, se pacsi, se pá.

Nehéz szépet és jót írni a végére. Az a baj, hogy az ember 51 hétnyi szívás után végre kiszabadul a Korlátok Nélküli Világba, és ott pár nap alatt felveszi a fordulatszámot: reggelire sört iszik, leül a földre a koszba, konzervet ebédel gumicsizmából és gázfőzőn melegíti a kávét. Szabadon lehet fingani, és ha szakadt vagy retkes a nadrág, az sem baj, persze eközben mindenhol metál szól, és minimum tízezer olyan ember van melletted, aki nagy ívben leszarja a konvenciókat és a mainstream-et (és teremt magának egy újat persze, a saját képére). Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én mindig depressziós vagyok egy hétig, ha el kell jönnöm. De az éltet, hogy 50 hét múlva már újra Jaromer felé fogok utazni. Fontos dolgom lesz, fontosabb szinte mindennél, azaz kötelességem lesz: az első sorból hallgatni az Emperor-t, amint az Anthems to Welkin-t játssza az első hangtól az utolsóig.

BRIEF SUMTime has come to travel again. The destination was the usual one as more or less every mid August: Jaromer, Czech Republic, Brutal Assault. Nice food, excellent beer, better and better bands in a four days period on my favourite open air festival. Black metal ‘mammoths’ like Behemoth, Abbath and Dark Funeral were more than excellent (except the sound of latter). Taake were greet, too, and many new ‘discoveries’ were made there: one of them was Mgła, the Polish black metal band who I really recommend to listen. A similar ‘new talent’ were Obscura of Germany for me, playing fine and technical death metal, please listen them because they play a music with no compromise! This year, the palette was wider, with some instrumental bands like Plini Intervals and Animals as Leaders who played first time on a metal festival, and their music was really appreciated even by black metal fans. Hungarian Ektomorf made a fantastic gig, proving their international reputation is not out of the blue. All inclusive I spent there four fantastic days and I must go again, there is no question, because headliner of next year is called Emperor.

Kapcsolódó cikkek

Brutal Assault 2017 – Koncertbeszámoló

Cryonus

Brutal Assault – Új fesztivál artwork és pár Hardcore bejelentés!

KMZ

Brutal Assault – Gyűlnek a bandák!

KMZ

Brutal Assault fesztivál: Új bandák: Macabre, Suffocation, Aeon… és Architects!

KMZ

Új fellépők a Brutal Assault fesztiválon! 1349, Perturbator és Kronos!

KMZ

Brutal Assault Fesztivál: új fellépők a fekete péntekről!

KMZ

Brutal Assault fesztivál: a fellépők 75%-a már bejelentve! Early bird jegyek április végéig!

KMZ

Új bandák a Brutal Assaulton: Neurosis, Dying Fetus, Stick To Your Guns, Venom Inc. és sokan mások!

KMZ

20 évnyi Brutal Assault Feszt keményfedélben

KMZ

A Brutal Assault fesztivál új fellépőket jelentett be: Behemoth, Cattle Decapitation és Mgła!

KMZ

Új bandák a Brutal Assaulton: Voivod, Eyehategod és Sikth!

KMZ

Brutal Assault 2015 – Koncertbeszámoló

Cryonus

Brutal Assault 2015 – A nagy menekülés!

KMZ

Brutal Assault fesztivál – Újabb visszaigazolások!

KMZ

Brutal Assault – Újabb bandákat jelentettek be

KMZ

Brutal Assault – Újabb bandák!

KMZ

Brutal Assault 20 – Legújabb bandáit bejelentette

KMZ

Brutal Assault 2014 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

Hot News: Brutal Assault line-up is complete

KMZ

Hot News: Brutal Assault 18 news # 14

KMZ

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek