2017. augusztus 9-12. @ Csehország – Jaroměř, Josefov-Old Army Fortress
Új év, újra Brutal Assault. Maga a döntés már tavaly, a fesztivál utolsó napján megszületett, ekkor jelentették be a szervezők – gondolom, nem véletlenül így időzítve -, hogy az Emperor lesz az egyik headliner, és ráadásul az ’Anthems to Welkin at Dusk’ album húszéves szülinapi lemez-újra-bemutatója lesz. Úgy voltunk vele Péter barátommal, hogy ha a fennmaradó időben Backstreet Boys-t játszanak az összes színpadon, tulajdonképpen akkor is megérte nekünk ez a mutatvány, akkor meg mire várjunk – utolsó nap jeleztük a szálláson, hogy akkor ötvenegy hét múlva jönnénk, és megvettük a jegyet amint lehetőség nyílt rá, majd vártunk.
Itt közben bővült a család, de szerencsére feleségem erős és türelmes, tudja, hogy a férje zene nélkül még annyira sem használható, mint zenével, úgyhogy megkaptam a felszállási engedélyt, és a kis Gumicumit, valamint a büszke édesanyát hátrahagyva elhúztam Jaromer-be. Repülő, és Péter barátom várt rám a prágai reptéren egy autó, minimum húsz válogatott német sörkülönlegesség, pár üveg bor, némi tömény és vagy harminc konzerv társaságában.
Most végre jó volt az időzítés: tavaly nem vasárnap, hanem szerdán repültem, és már akkor megfogadtam, hogy ilyet soha többet. A gép akkor szállt le, amikor nagy kedvencem, Olve Eikemo dedikálni kezdett (szerencsére erről akkor még nem tudtam), és ez a mutatvány kábé akkor ért véget, amikorra kikavarodtunk a Prága melletti dugóból, és már felcsendültek Abbath első dalának első hangjai, amikor még mindig a box office-os csajjal veszekedtem, hogy ha nekem egy fotó- és egy sajtójegyem van, akkor a karszalagok kiadásánál a helyes döntés az ’is-is’, és nem a ’vagy-vagy’. Hogy onnan be tudtam verekedni magam az első sorba, azt is csak Péter barátom pálinkájának köszönhetem.
Hétfőn semmi program nem volt, még a beléptetőrendszer elektronikáját szerelte egy magyar cég, tehát addig lehetett mászkálni, nézelődni és inni. Ez utóbbi nagyon hatékonyan sikerült: kisgyerekes apaként most már ott tartok, hogy három sörtől berúgok, de úgy, hogy másnap délig fáj a fejem. Tehát nagy buli volt rákészülés címen, tizenkét órás alvásokkal.
Kedden jegyfelvétel. Ez tavaly neuralgikus pont volt, most ment, mint a karikacsapás, annyi gikszer volt csupán, hogy pontban három órakor még nem nyitott ki a box office, de egy sörrel később már minden rendben ment.
Szerdán reggel, az első sör és kávé elfogyasztását követően megkezdtem a sokrétű szakmai munkát, azaz megnéztem az időjárás-előrejelzést. Murphy állítása természetesen bejött: amióta szabadtéri fesztiválokat rendeznek, azóta a meteorológusoknak egyszerű dolguk van az időjárás-előrejelzéssel, mert akkor biztosan esik. A német, brit és norvég oldalak vihart, záport, végítéletet és adóügyi revizorokat jósoltak csütörtök estére, pontosan arra az időpontra időzítve, amikor az Emperor játszik. Meg természetesen másnapra is, miért is ne.
A bíztató kezdet után Péter barátommal összeraktuk a menetrendet. Ő mindig rendesen felkészül, szálanként végighallgatja a zenekarokat, így egy listával érkezett, amin a három mínusz – két mínusz – mínusz – nulla – plusz – két plusz – három plusz koordinátarendszerben helyezte el mind a százmittudoménhány fellépőt, és ekkor Murphy dolgozni kezdett újra. Mint általában, az izgalmas – vagy legalábbis számunkra izgalmas – zenekarok meglehetősen foghíjasan helyezkedtek el a menetrendben. Fellépés kettőkor, majd este hétkor, majd kilenckor három jó zenekar három különböző helyen és természetesen egyszerre, majd hajnali kettőig semmi. Péntekre meg úgy alapjáraton semmi izgalmas, dehát végülis az volt a mondás, hogy mi az Emperor-ért jövünk.
A szervezők mindig ötletelnek, változtatnak valamit, és itt egy csomó esetben jelentés fejlődés volt. Például a sajtórészleg egy schaffhauseni óra pontosságával működött, ilyen szervezettséget még az üzleti és ipari életben is ritkán látni – interjúmenetrend hetekkel előre, azonnali reakció a levelekre, flexibilitás – üdítő volt látni. A másik változtatás a cashless rendszer továbbfejlesztése, ez már kevesebb örömre adott okot. Tavaly már működött, nem omlott össze, nem szorzott levonás helyett, nem a haveréról vonta le, sőt, egy URL átírásával sem lehetett elrontani. Viszont volt egy nagy trükk: tavaly zsetonban számoltunk el, idén meg koronában. Két éve a sör alapjáraton egy zseton volt, ez huszonöt koronát jelentett, és a tavalyi cashless rendszernél már pár helyen megjelent a másfél koronás sör (sőt volt olyan, amikor csak az volt). Az idén az alapsör ára ötven korona volt, és a jó megfigyelő máris láthatja, hogy két év alatt megduplázódott a sör ára, ami azért nem semmi.
A kajaárak is hasonló változáson mentek keresztül. Öt euróért (125 korona) bent egy jó nagy hamburgert kapsz, finom, helyben sütött hússal, sok zöldséggel. A bejárat előtt, az utcán kicsit olcsóbb, és ha besétálsz Jaromerbe, akkor a vasútállomás melletti vendéglőben ugyanezért az összegért akkora rántott húst adnak körettel, hogy az embernek könnybe lábad a szeme. De igazából ez csak rinya, ha összehasonlítom az angol fesztiválokon kapható négy fontos négy decis sörrel meg a hét-nyolc fontos félig nyers pizzacafattal. Bent minden kaja nagyon jól néz ki és finom is, de ugye az önmérséklet nem árt: aki a babkonzervre eszik káposztás sztrapacskát, majd arra sört iszik, na az meg is érdemli, amit utána kap.
Szerdára szép menetrendünk volt: Fleshgood Apocalypse (belehallgatni), Root, Madder Mortem, Wintersun, Helheim, Batushka, Wolves in the Throne Room, erős mezőny, különösen a vége, az amerikaiakat betették hajnali kettőre, de legalább nem fedett át a Batushka-val. A Fleshgod gyorsan megvolt, szerintem az már egy teljesen kaotikus zenei egyveleg, amit nem feltétlenül tudok értelmezni, különösen akkor, ha a lábdobon, a basszusgitáron és az éneken kívül a többi hangszer által játszott zenét a zenész kezének mozgása alapján kell dekódolnom.
A Root-ot, amikor megismertem, szimplán körberöhögtem, a Temple in the Underworld albumuk nekem mesterkéltnek tűnt, viszont élőben nagyon, nagyon jók. Két éve is azok voltak, most is. A frontember, a tetovált arcú Jiří Valter (alias BigBoss, vagy ahogy felkonferálták, ’the Satan’s son’) nem mai gyerek, lassan hetven az öreg, a koncert második felére le is kellett hogy üljön, de a hangja, na az nem semmi. A négy napból egyébként hármat végigtolt az öregfiú: az első nap rootkodott, utána meg két napon keresztül ő volt a fix program az egyik belső udvaron lévő Oriental színpadon.
A Madder Mortem vicces egy társaság: megjelent két figura a színpadon, ránézettre átmenetet képeztek egy NDK-s turista és egy nyugdíj előtt álló pornószínész között, majd belecsaptak a húrokba. Lehet, hogy még akár jó is lehetett volna, de a lábdobon, a basszeron és a női éneken kívül semmit, de semmit nem lehetett hallani – nem csak elől, hanem a keverő mellett sem. A Wintersun és a Helmein hallgathatónak bizonyult, nullás vagy afölötti pontozással, de igazából semmi drámai nem történt, úgyhogy lehetett elkezdeni várni a lengyelekre (Batushka) és az amerikai Wolves in the Throne Room-ra.
Gyenge voltam, és másfél órával a Batushka előtt feladtam. Lehet, hogy a délután során elfogyasztott négy sörben keresendő a hiba oka, de én este tíz után már a halálomon voltam, a szemem nem bírtam nyitva tartani, és ekkor kezdődött a matek. Mivel másnap a Rotting Christ zárja a bulit, mit áldozzak be: a Batushka-t és a Wolves in the Throne Room-ot, vagy a görögöket. A döntés az volt, hogy húzás haza aludni (durva buli volt, tizenegy körül már aludtunk), és másnap meg meg kell próbálni a görögökig ébren lenni valahogy. Tehát így sikerült idén másodszorra kihagynom a Batushka-t, úgy, hogy ismét tálcán hozták elém a zenekart.
Csütörtök, elérkezett a Nagy Nap: Emperor. Az ember megfürdik és tiszta alsógatyát vesz, ezzel is mutatva az esemény jelentőségét. Az időjárásjelentés továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy esni fog, de nem vettük komolyan. Igazából délben a negyven fokban nem fogok gumicsizmában, hátizsákkal felszerelkezve felmenni – vittem egy tokot a kamerának, két kukászsákot a kamera táskájában, meg egy garnitúra technikai aláöltözetet, aztán reménykedtem.
A nappal kapcsolatos egyetlen elvárás volt, hogy a Emperor-koncertet az első sorból hallgathassam végig. A szerdai napon fellépett a nagy cseh kedvenc, a Master’s Hammer (1993 óta újra), amitől a nagyszínpad előtti tér úgy tele lett, hogy egészen egyszerűen nem lehetett áthaladni a fesztivál területén – na ez nem sok jóval kecsegtetett. Sajnos ebből meg azt a következtetést kellett levonni, hogy Arkona-ra már oda kellene érni (este hat), hogy aztán ott várhassak a hárommal későbbi Emperor-ra este tízig. A terv az volt, hogy a Cryptopsy-ra felérek, de sajnos a kajálás annyira elhúzódott, hogy pont be is estem a végére. Aznap részleges alkoholtilalom volt (legalábbis nálam), ha négy órát kell egy helyben álljak, azt még alapjáraton sem nagyon bírom ki brunzolás nélkül, ha meg sörözök, akkor még rosszabb.
Be is álltam szépen Arkona-ra a második sorba fotózni – ugyanis volt, aki nálam is elszántabb volt. Az a bő fél tucat olasz, aki előttem, majd később mellettem állt, állítólag reggel tíz óta dekkolt ott – hogy ez pontosan melyik napon kezdődött, az nem derült ki, de a fiúkból áradó buké alapján már ott aszalódhattak egy ideje. Alapvetően nem ittak semmit, csak valami fehér port kajáltak (gondolom, szőlőcukor volt), és kórusban üvöltötték, hogy ’Porco Dio’ – minden nap, minden koncert első sorában ott voltak, én nem tudom, hogy hogy csinálták, lehet, hogy több hasonló csoport is volt.
Az Arkona hozta, amit vártunk, a távoli sztyeppék egzotikus putyinizmusát, a szláv / orosz népzenébe oltott Arch Enemy-t hallottuk, szerintem jók, lelkesek is voltak, de mondjuk soha nem lesznek a kedvenceim. Az Arkona utánra Samael-t írtak (valami miatt a Håkon Grav által futtatott zenekarokat szépen egy kupacba sikerült összeterelni), és volt is nagy őrjöngés, amikor tévedésből elkezdték az Emperor dobját betolni. Ennél nagyobb már csak akkor volt, amikor maga a mester, Vegard Sverre Teitan is megjelent, hogy személyesen ellenőrizze a dolgok haladását.
Szóval Samael. Egy review-ban általában két dolog szokott keveredni, és ezt próbálom még most tisztába tenni. Az első a műfaj, itt az a kérdés, hogy a kritika írója mennyire érzi magáénak az adott irányzatot – jelen esetben mérsékelten. A másik meg az adott műfaj keretein belül történő megvalósítás, azaz hogy a szabadon választott pályán milyen eredményt sikerül összehozni – ebben pedig szerintem a Samael nagyot ment. De hát ez is elmúlt, egyre erősödött a várakozás heve, már csak egy óra, már csak fél, és mindjárt jönnek a norvégok megmutatni, hogy miért is került föl Notodden a világ zenei térképére.
Koncertet felkonferálni, illetve dalt felkonferálni többféleképpen lehet. Általában kötelező a megszólítás (itt mindenki az általános ’Brutal Assault’ megszólítással élt), meg kell kérdezni, hogy készen állunk-e (nem, igazából még kicsit lefeküdnék pihenni, meg volt egy jó cikk az újságban, amit szeretnék még végigolvasni), és utána pontosítani kell, hogy mire is. Például a „Brutal Assault, are you ready for this shit?’ kérdés teljesen adekvát felkonferálása mondjuk a Lurking Fear-nek. Vegard – ebből a szempontból is – kilógott, barátaiként üdvözölte az egybegyűlteket (’my friends’), megköszönte, hogy eljöttünk, és szimplán elkezdett zenélni.
Most mit írjak…? Azt, hogy tíz éves adósságot törlesztettem ezzel a koncerttel? Vagy azt, hogy földbe gyökerezett lábakkal álltam, és néztem, hogy játszanak a fiúk? Vagy azt, hogy elszorult bizony a torkom, amikor a With strength I burn-nél eljutottunk oda, hogy ’..the wolf is no longer free…’? Igen, ez volt. Egy majdnem tökéletesen lekevert koncertet kaptunk, ahol a teljes ’Anthems to Welkin at Dusk’-ot letolták a fiúk, sallangoktól mentesen, kis tűzijátékkal az elején és a végén. Vegard, a nagy Ihsahn, farmerben, vászoncipőben tolta, és teljesen emberien, teljesen baráti hangulatban telt el az első negyvenöt perc.
Igazából csak a The Wanderer felcsendülése után ütött szöget a fejembe, hogy remek, de az album sokkal, sokkal rövidebb, mint az az egy óta tíz perc, amit kaptak, ráadásul gyorsabban is játszottak mindent, mint a lemezen, és Vegard meg nem állt le dumálni, hanem zenélt húrjaszakadtából. Talán valami régebbi? De olyasmit már játszottak három éve. Vagy az újabb albumokról valami esetleg? Netalán új Emperor-dal lesz a meglepi?
Amikor megszólalt a Curse you all men, az a dal, ami számomra az Emperor maga, na akkor megnyeklett a lábam kicsit – ezt én két év múlvára vártam. Ha annak a dalnak a végén azt mondják, hogy oké, a fesztivál véget ért és mindenki mehet haza, szerintem én csendesen ellebegek a prágai reptérig, de lehet, hogy egyenesen Manchesterig meg sem állok. Az I am the black wizards keverése viszont sajnos, sajnos eléggé kukás volt, úgy, hogy ismerem a számot és valamennyire a kottáját is, csak a felénél tudtam névvel ellátni a többé-kevésbé ismerős dallamokat. A végén pedig Opus a Satana, majdnem ez lett az esküvői bevonulózenénk is az asszonnyal, mit mondjak, itt minden mindennel találkozott.
A nagyszínpad mellett a várfalon egy minimum ötven méteres csatorna van felszerelve a brunzolni vágyó közönségnek. A felrobbanás előtt kicsivel oda is értem, megvártam a soromat, majd futólépésben elvágtattam a legközelebbi sörkivételi pontra. Közben az Opeth kezdett a másik színpadon, sajnos koncertre (és ráadásul szabadtéri fesztiválra) teljesen alkalmatlan dalokkal, így leültem, sört ittam, nézegettem a beszerzett Emperor-logós pengetőt, és azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen születhettem volna tíz évvel korábban is, meg élhetnék akár Norvégiában is.
Én aznapra végeztem, sőt az egész fesztiválra is, minden, ami ezen túl jön, az már csak a hab lehet a tortán. Esni nem esett, ugyan elkezdett az Emperor alatt picit csöpörögni, de igazából semmi komoly, az a valaki, aki fentről az egekből irányítja a világ történéseit, szerintem nagyon szeretheti a black metal-t. A Rotting Christ-ot meghallgattam, a görögök jók voltak mint mindig, időnként monoton és agymosó zenét játszottak mint mindig, a keverés közepesen szar volt mint mindig. Szeretem őket, jók voltak, tolták teljes energiával, de ez már nem érte el az ingerküszöböt aznap.
A másnap reggel ismét az időjárásjelentés böngészésével telt: az előző napra ígért vihar áttette magát péntekre. Mivel az egész szerdai (első) napot hátizsákkal a hátamon toltam végig, inkább alaposabban ellenőriztem, hogy mi is fog itt történni: ha nem feltétlenül szükséges, nem szeretnék teljes harci díszben kóvályogni a fesztivál területén egész nap. Ráadásul a péntek tűnt a leginkább vérszegénynek: Wolfhearth, Graveworm, Einherjer, Swallow the Sun és Der Weg einer Freiheit volt a listámon, ebből a Graveworm-ra voltam kíváncsi istenigazából, a Der Weg einer Freiheit-tal pedig úgy voltam, hogy ha addig életben tudok maradni, akkor megnézem őket (hajnali kettőkor kezdtek), ha nem, akkor meg majd Péter barátom elmeséli, hogy mi is történt.
A pénteki nap több meglepetést tartogatott, mint gondoltam. Eddig nem is nagyon törődtem a pit-ben, a zenekar és a közönség között dolgozó fotósokkal, nekem oda úgysincs jogosítványom, ráadásul én két dolgot csinálok egyszerre: fotózok és az első sorból élvezem a zenét, jó az nekem úgy, ahogy van. Én ’B’-s fotójegyet kaptam, ami azt jelenti, hogy bevihetek fényképezőgépet, de semmi több. Legnagyobb meglepetésemre a Graveworm fotózása során vettem észre, hogy a pit-ben fotózóknak is ugyanolyan hupirózsaszín karszalagjuk van, mint nekem – hoppá, tegyünk csak egy próbát! Igen, beengedtek – szerintem a karszalagok kiadásánál szimplán összecserélték, hogy nekem mire is van jogosítványom, így kaphattam ’A’-s karszalagot. Ezzel egy másfajta dimenzió nyílt meg, és amikor explicite nem akartam az első sorban állni, akkor én is szépen mentem a többiekkel fotózni – más érzés, hogy nem nyom előre több ezer ember, neki a vaskorlátnak, nem rúgnak fejbe, miközben remegő kézzel célzok, és ami a legfontosabb, szépen nyugodtan körbe lehet járni a témát, és nem az van, hogy ha szar a szög, akkor nincs fotó. Ennek persze meg az a mellékhatása, hogy több ezer fotóval kellett dolgozzak, dehát ugye pontosan ezért akkreditáltak.
Szóval a Graveworm jó volt, dallamos metál, még egyetemista koromban terepgyakorlaton hallgattam őket, akkor is tetszettek, most is, és a csapat nagyon közvetlen és jó fej volt: fellépés után, dedikálás előtt botlottam beléjük, össze is haverkodtunk. Az a nézetem, hogy az embereket csak a zenekarok érdeklik és nem a mögöttük lévő egyének, újra megerősödni látszott: a Graveworm nyolcvan százaléka ott keringett a rajongók között, egészen pontosan az őrájuk váró rajongók között, de senki nem ment oda hozzájuk, én voltam az egyetlen kivétel.
A Wolfhearth-ot és az esti Swallow the Sun-t is utolérte a fesztivál végzete: a rettenetes hangosítás. A sajtós fiúkból annyit tudtam kinyerni, hogy van, aki saját hangmérnökkel jön, a többinek meg a hely ad szakembert. Gondolom, nem a környék legrosszabb hangtechnikáját rakták oda (bár a jobboldali színpad bal oldali hangfala folyamatosan recsegett), és ezt az is bizonyítja, hogy például az Emperor és az Amorphis remekül szóltak. A többi meg vegyesen, a Mayhem például kásás volt, és sajnos a döntő többség rettenetesen szólt. Nem elől, ahol a hangfalakra támaszkodva fotózom, ott ugye ez nem meglepő, de a keverő környékén is, és a színpadtól távol is meglehetősen ramaty volt a hangzás – lábdob, basszusgitár, ének, és a jobbik esetben mondjuk egy fél gitárt ki lehetett hallani.
Ahogy a Graveworm levonult, én elindultam a sajtórészleg felé ellenőrizni, hogy pontosan mikor is van a dedikálás. A Josefov egyik belső udvarán az égre felnézve masszív, fekete felhők jelezték, hogy aznap jól tippeltek a meteorológusok. Péter barátom ekkor még a táborban tartózkodott: az ő elmondása szerint a táborlakók egy fekete falat láttak közeledni, apró fehér fodrokkal dekorálva. Gyorsan leeresztették a sörsátor oldalait, aztán kaszára-kapára, mindenki rohant az oszlopokat tartani, mert megjött a vihar, és a tornádó nem szerénykedett. Fent a fesztivál helyszínén mindenki próbált valami fedett helyre bejutni, én az egyik kazamatába mentem (a sörhöz közelebb könnyebben várakozik az ember), és ekkor jelentkezett az egyes számú mellékhatás: az áramszünet.
A Josefov egy II. József-kori erőd, alagutakkal, terekkel, olyan, mint egy labirintus. Akik kint voltak, ide próbáltak bemenekülni, akik meg bent voltak, azok kifelé leskelődtek, hogy kint mi is történik – először csak a kijárat mellett álltak emberek, aztán a folyosó szélén, aztán a folyosó szélén állók mellett – így szépen be is dugult az összes járat, a kint levők nem tudtak bejönni a kíváncsiskodóktól, és prózai egyszerűséggel szarrá áztak a bejárattól fél méterre. A Sacred Reich koncertje félbemaradt, és megkezdődött a kármentés.
Meglepően kevés tennivaló volt. A színpad két molinóját tépte le a vihar, meg maga a színpad felülete lett vizes, de ennyive sikerült megúszni, fél órával a vihar kezdete után már szólt is a Sacred Reich. A Brutal Assault szervezőinek becsületére legyen mondva, hogy innentől másodpercre pontosan ment le a program, csak 30 perc késéssel.
A érdeklődők száma nagyon megcsappant, nagyjából lefeleződött, az eső felváltva csepergett és esett, a fesztivál területén azonnal tíz centi sár lett, és megjelentek a brit idióták. Én nem tudom, hogyan, talán a gyakorlat teszi, de pillanatok alatt sikeresen kiszúrom a ’brit legénybúcsúzó’ fesztiválos megfelelőjét – általában elmegy valami erre szakosodott boltba, vesz magának valami hülye ruhát, mondjuk beöltözik gólemnek, hülyére issza magát, és aztán azzal szórakozik, hogy a haverjait dobálja sárral, vagy belefekszik a pocsolyába. Ez a réteg – a végletekig szétszakadt angol társadalomban – valahol a szénbányász és a focihuligán között található. Volt egy ilyen srác a táborban is (szerencsére nem több), én csak a sörsátorban láttam folyamatosan részegen, és mint kiderült, természetesen valami segélyen élt, és azt repülte-itta el. A hasonló fazonok megjelenése nem tesz túl jót egy fesztiválnak sem, a Bloodstock Open Air-ből mostanra egy marha drága jelmezbált csináltak, ahol mindenki baromi nagy egyéniség – csak sajnos a java sík tapló –, és a végeredmény meg az, hogy fish and chips-et zabálva nézték az Immortal-t a színpad előtt a horgásszékben ülve, és sajnos a Brutal Assault megtette ebbe az irányba az első lépést.
Az Einherjer-re annyian maradtunk, hogy a koncert első száma alatt szépen kényelmesen besétáltam az első sor közepére fotózni. Jók voltak, nagyon jók, lelkesen játszottak a maroknyi túlélőnek, de igazából ez már a vége volt a napnak: mindenki elfáradt, én is feladtam és kihagytam a Der Weg einer Freiheit-ot. Péter barátom ott volt, félig ébren, de nem nyert vele túl sokat: másnap délutánig teljesen használhatatlan volt a fáradtságtól.
Szombat, itt a vége, fuss el véle, a munka java erre a napra maradt persze. Interjú Csihar Attilával, interjú az Amorphis-szal, ezen túl Mayhem- és Amorphis-koncert, Tsjuder, Tiamat, Ultha, és kora délutánra a francia Svart Crown. A franciák fellépésére felsétáltam, aznap már csak rövidezve – lehűlt az idő, a franc kívánja a hideg Pilsner-t főleg úgy, hogy tíz percenként mehetek brunzolni tőle. Gondolom, nem csak én voltam az egyetlen, aki ezt a stratégiát követte – volt olyan bár, ahol szimplán elfogyott a slivovica.
A Svart Crown jó volt, nagyon javaslom a francia versenyzőket, koncert után lehetett velük pacsizni, közvetlen banda, tényleg. Amivel viszont meg voltam lőve az az, hogy mit is csináljak délután – a Tiamat este nyolckor kezd, onnantól műsor van hajnali kettőig, másnap pakolás, meg kéne próbálni aludni kicsit. Így lesétáltam a táborba, persze minden volt, csak alvás nem, majd vissza Tiamat-ra hallgatni és fotózni.
Igazából soha nem éreztem, hogy a zenekar a szívem csücske lenne, de a Wildhoney azért egy jelentős album, kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből – akárcsak az Emperor vagy a Mayhem, a Tiamat is album-újra-bemutatóra jött. Semmi nem lett, illetve majdnem semmi. Ez az album nappal, szabadtéri fesztiválon, közepesen szar keverés mellett tökéletesen élvezhetetlen. Este, egy pici helységben, talán stúdióban, ahol a megfelelő hangulat megteremthető, ott szerintem üt; sajnos azt kell mondjam, hogy ez a fellépés volt számomra a leginkább csalódást okozó.
Tiamat után azonnal Zhrine az Oriental színpadon, annyian voltak, hogy lépni nem lehetett. Innentől számomra felgyorsultak az események, a zenekar fotózása után meghallgattam pár számot (tulajdonképpen jó volt, de ha hallani lehetett volna rendesen, az még inkább segített volna), majd nyomás interjúzni Tomi Kouvisaari-val (Amorphis).
Ez gyorsan lement, így futhattam is Tsjuder-re, fotózás, legnagyobb megelégedésemre játszották a Ghoul-t (egyik kedvenc, játszom is), de sajnos az ő keverésük is teljesen kukás volt. A Tsjuder felénél el kellett jöjjek, mert kezdődött az Amorphis, de azért végigpróbálgattam, hogy honnan lehet egyáltalán hallani valamit– lassan elindultam a színpadtól, és amikor a koncertsátor hosszának triplájánál jártam valahol a fesztiválterület közepén, feladtam: ez torz, és mindenhol túl hangos. Nagyon sajnálom, mert szerintem nagyon jók, de azzal a zenével nem nagyon tudok mit kezdeni, amit nem hallok.
Az Amorphis fantasztikus volt. Tavaly voltak itt Manchester-ben a Sound Control-ban, ahol fogalmam sincs, hogy milyen hangtechnikát építettek be, de olyan jól szóltak, hogy az valami hihetetlen. Ezt a mutatványt itt is tudták (pedig a ’recsegős’ színpadon léptek fel), Tomi Joutsen hangja mind a tiszta éneknél, mind a hörgésnél fantasztikus, szerintem a fesztivál második legjobb koncertje volt (de csak azért, mert az Emperor definíció szerint ez első). Egy öröm volt őket hallgatni, és a felhasználói élményt még azzal lehetett volna fokozni, ha elhangzik a Black Winter Day is – dehát mindent nem lehet egyszerre.
Lassan közeledett a műsorzárás ideje, azaz a Mayhem fellépése. Csihar urat még előző éjszaka kerestem, hogy akkor az interjút hogyan és mikor tudnánk megoldani, reggel hatkor jött is a válasz, hogy ők még Máltán vannak, de jönnek, ahogy tudnak, és ebből azért már lehetett sejteni, hogy ez nem az a nap, amikor mindenféle hülye kérdésekkel kellene őt fárasztani. Nekem idén hihetetlen mákom van, ahogy kétszer buktam be a Batushka fellépését, úgy volt szerencsém kétszer látni a De Mysteriis Dom Sathanas album-újra-bemutatóját. Az eredeti, az albumot felvevő társaságból csak ketten álltak a színpadon (Attila és Jan Axel Blomberg), de a show nagyot ütött. Igazából nem is a vizuális dolgokra gondolok – gondolom, láttad a pesti fellépést, gyakorlatilag ugyanazt a show-t nyomták le.
Ami nagyon megragadott újra az az, hogy ez a zene a maga nyerseségével mennyire beteges és gonosz, pedig semmi igazán bonyolult nem történik. Maga a zene egyébként nem egy ember munkája, 1987 és 1993 között íródott az album, és a fél norvág black metal szcéna dolgozott rajta: alapértelmezésben Øystein Aarseth, Per Yngve Ohlin, Snorre Ruch, Christian Vikernes, Jørn Stubberud és Jan Axel Blomberg keze biztosan benne van a dologban, de természetesen mindenki másképp emlékszik, ki mennyit tett hozzá – de ez már történelem.
Itt most valami nagyon frappáns zárszónak lenne hely, mondjuk olyasminek, hogy jó volt, de igazából majd amikor az Emperor a Curse you all men-nel fog kezdeni két év múlva, az mekkora állatság lesz már. Számomra a mérleg egyértelműen pozitív, volt Emperor ugye, aztán volt egy csomó jó kis koncert, sikeresen kiépült pár kapcsolat is, amik a jövőben még hasznosak lehetnek. Lélekben felkészülve érkeztem, és nem az volt, hogy amire ráhangolódtam a fesztiválra, addigra már újra a prágai reptér várójában találom magam. Egy ciklus kezdődik újra, 51 hét várakozással, de még ez is túlélhető valahogy. A legnehezebb igazából azt a kontrasztot, azt az éles váltást elviselni, amit a szabad fesztiválozós légkörből a céges életbe történő visszatérés jelent: egyik nap még a reggeli sörödet iszod a földön ülve a napsütésben, terepszínű gatyában, pentagramos pólóban, közben szól a metál a háttérben, másnap pedig már egy neonfényes irodában rohadsz, valami elmebeteg szabályzat által meghatározott jelmezben, és olyan munkákat csinálsz, amit a feladat agyatlan droid kitalálója sem ért, de legalább értelme sincs, és tulajdonképpen az egész világ remekül el is van nélküle.
És erre csak annyit tudok mondani: Curse You All Men!
BRIEF SUM: New year, new Brutal Assault. Decision to participate this one was done last year right after the previous one when Emperor has been announced as headliner. Excellent organisation, everything working as fine as possible, little but intensive, those are the main advantages of the festival. Numerous world famous bands like Emperor, Amorphis, Tsjuder, Mayhem, Samael, and also little ones like Ultha or Zhrine gave a multicultural palette of the metal music. Highly recommended to go and see you guys there next year!