2023. február 10. @ Budapest, Barba Negra
Mint minden koncertbeszámoló, a most következő rövid írás is magán viseli a szubjektivitás valamennyi terhét, a szerző összes egyéni preferenciáival együtt. Olyannyira, hogy mindjárt az elején bevallom: én magam erre a koncertre nem az Atreyu, nem is a Bullet For My Valentine, hanem a Jinjer miatt mentem el. Bármennyire is profi, 21. századi metalcore muzsikát játszanak a kaliforniai és walesi srácok, én magam mégiscsak a Jinjer egyedi, progresszív zenei megközelítései miatt vártam a legjobban a három fellépős összeállítást, és ez nyilván masszívan meglátszik ezen az íráson is. A csillagok szerencsés együttállása kellett persze ahhoz, hogy a Bullet For My Valentine eredetileg tavaly februárra meghirdetett, de végül csak a múlt pénteken megvalósult budapesti koncertjéhez a hányattatott sorsú Jinjer is csatlakozhasson. Az ukrán négyesfogat ugyanis az orosz-ukrán háború kitörését követően kénytelen volt a teljes 2022-es turnébeosztását lemondani-átrendezni, és csak az év második felében vehetett részt egy komolyabb észak-amerikai turnén a P.O.D., a Vended, a Space of Variations, illetve a Malevolence társaságában. Október vége óta azonban szinte megállás nélkül úton vannak, és számomra döbbenetes energiákat mozgósítva fáradhatatlanul járják a világot.
A koncert természetesen nem a Jinjer fellépésével kezdődött. Jómagam ugyan az esemény meghirdetett időpontjánál korábban érkeztem a helyszínre, de mivel a hét órára tervezett kapunyitás előtt már tekintélyes sor állt a csepeli Barba Negra Red Stage bejáratánál, a meglehetős hidegre való tekintettel némi autóban ücsörgés után döntöttem csak úgy, hogy kimerészkedem a fagyos téli estébe. Amikor nagyjából negyed-fél nyolc magasságában végül bejutottam a helyszínre, már tekintélyes tömeg gyűlt össze a nézőtéren, így némi tolongást és vásárolgatást követően hátat fordítottam a merch pult körüli tülekedésnek, és közelebb húzódtam a színpadhoz. Nem vagyok büszke magamra, de a Michael Ende mesekönyvéből ismert nevű Atreyu karrierjét és munkásságát csak minimális mértékben – néhány szám erejéig – követtem, hiába ők a metalcore műfaj egyik komoly lemezeladási mutatóit produkáló, oszlopos képviselői. Ennek fényében a legkevésbé sem meglepő a koncertjüket kísérő komoly érdeklődés, hiszen a rajongók 2019 óta nem láthatták őket hazai színpadon. A srácok szívvel-lélekkel zenéltek, és sorra robbantották az arcunkba a népszerű Atreyu dalokat, köztük a Drowning-ot, a The Time is Now-t vagy éppen a Becoming the Bull-t. Minden tőlük telhetőt beleadtak az előadásba, amit a közönség láthatóan élvezett és meg is hálált.
Az Atreyu nagyjából fél órás blokkját követően a Jinjer pontosan 20:15-kor kezdett. Eddigi életem során legalább hat alkalommal láthattam az ukrán csapatot akció közben, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy közülük mindegyik maradandó élményt nyújtott. Emlékszem, mekkora felüdülés volt a járványügyi lezárások feloldása után 2021 augusztusában látni őket a Kreator és az Eluveitie társaságában még a régi Barba Negra Track szabadtéri színpadán. Alighanem sokak nevében szólok, amikor a szigorú szociális izoláció enyhülése után ezt valamiféle megszabadulásként éltem meg, és mivel nem csak a közönség, de a zenekar is vágyott már a koncertekre, rendkívül erőteljes előadást sikerült produkálniuk. Nem csoda, hogy ezúttal is nagy izgalommal vártam, hogy újra élőben élvezhessem a hamisítatlan Jinjer-stílust.
Aztán elkezdődött. Mindenkinek megvannak azok a kedvenc dalai, amelyeket feltétlenül hallani akar egy koncerten – és mivel a legutóbbi alkalommal fájdalmasan hiányoltam a setlist-ből közönségkedvenc Who’s Gonna Be the One-t, borzasztóan örültem, hogy a csapat épp ezzel a hardcore elemekkel megtűzdelt progresszív opusszal indította az estét. Megértem, hogy fárasztó lehet a Deep Purple zenészei számára minden este eljátszani a Smoke on the Water-t, mint ahogy a Kamelot se lelkesedik már annyira a Nights of Arabia-ért, de számomra egy Jinjer fellépés valahogy hiányos a Who’s Gonna Be the One nélkül. Mindig jó hallani – akár ezredszerre is – ezt a dalt, és remélem, hogy a csapat még sokáig nem fogja kivenni a rendszeresen játszott számok repertoárjából. Örömömet még az az apróság se árnyékolta be, hogy a hangzás kicsit nehézkesen állt össze: Tati (Tatiana Shmaylyuk énekes) hangja kezdetben meglehetősen halkan szólt, és ugyan később sikerült a hangszeres kísérettel összhangba hozni, a hangzás végig kissé száraznak és kásásnak tűnt (legalábbis ott, ahol én álltam). A koncert azonban haladt tovább a maga menetrendje szerint: a zenekar rátért a legújabb Wallflowers című albumának tételeire, kezdve a Copycat-tel. Bevallom, bármekkora tisztelettel is adózom az anyag progresszív, jövőbe mutató zsenialitása előtt, engem érzelmileg kevéssé talált el az új album hangulata. Így aztán nagyon örültem annak, hogy némi időutazás keretében az előző Macro album három tételét, a Home Back-et, a Judgement (& Punishment)-et, valamint a Pit of Consciousness-t is meghallgathattuk, illetve Micro minialbumról is előkerült a Perennial. Sajnos hiába reménykedtem abban, hogy egy ilyen erőteljes kezdés után lehetőségem lesz a Captain Clock, a Words of Wisdom, a Just Another, az I Speak Astronomy vagy éppen a Sit Stay Roll Over riffjeit is meghallgatnom – a zenekar kitartóan (és persze érthető módon) a Wallflowers zenei tételeire fektette a fő hangsúlyt. A Dead Hands Feel No Pain, a Colossus, a címadó Wallflower, illetve az albumot indító Call Me a Symbol mellett örültem volna, ha legalább az előző nap Prágában is játszott Pisces dallamai is felbukkannak, de talán legközelebb erre is lesz majd lehetőségünk. Bár a csapaton nem volt nehéz felfedezni a fáradtság jeleit (egyáltalán nem csoda ez az elmúlt fél év erőltetett menetelése után!), mindez semmit nem vont le a zenei élmény nagyszerűségéből. Tati extravagáns, neonszínű csíkokkal felszerelt kezeslábasa meglehetősen éles kontrasztot alkotott Vlad Ulasevich dobos és Roman Ibramkhalilov gitáros hétköznapi megjelenésével, bár Eugene Abdukhanov basszusgitáros rövidnadrágos outfit-je már közel állt egyfajta extremitáshoz, különösen így télvíz idején. Akárhogy is, remek koncert volt ez – még sok ilyent szeretnék a jövőben!
A headliner banda, a walesi Bullet For My Valentine 1998-as megalakulása óta komoly sikereket könyvelhetett el magának, és a több mint 3 millió eladott albummal, illetve a számos aranylemezzel együtt mindmáig a metalcore műfaj egyik legsikeresebb előadójának számít. A Bullet For My Valentine zenéje számos hatást tükröz, olyannyira, hogy Matthew Tuck (vokál, gitár) egyenesen hard rock zenekarnak látja saját bandáját, amely a heavy metal hatásokat csupán beolvasztotta magába. Hagyományosan erős koncertzenekar lévén a budapesti fellépésre se lehetett panasz: a lelkes közönség együtt ünnepelte a csapattal az olyan Bullet For My Valentine himnuszokat, mint – a teljesség igénye nélkül – az All These Things I Hate, a Hearts Burst Into Fire vagy éppen a You Want a Battle? (Here’s a War). A masszív és profi másfél órás előadás utolsó néhány percében a legnagyobb slágerek (Your Betrayal, Tears Don’t Fall, Waking the Demon) is előkerültek, de már a ráadás keretében. Kiváló hangzással előadott, mesteri fellépést láthattunk egy vérbeli profi csapattól.
Úgy gondolom, mindaz, aki ezen az estén ellátogatott a Barba Negra-ba, rendkívül masszív és intenzív zenei élményben részesült. Három olyan csapat remekelt a színpadon, amelyek – nem véletlenül – külön-külön is képesek egy komolyabb koncertterem megtöltésére. Igazi metal ünnepély volt ez – köszönet mindenkinek, aki lehetővé tette mindezt: a fellépő bandáknak, a szervezőknek és a remek közönségnek egyaránt!
