2014. május 14. @ Ausztia – Bécs, Arena
Utolsó klub koncertjeimre készültem május derekán a fesztivál-szezon megkezdése előtt – méghozza a mozgalmasabb fajtából válogatva, a Progression turné keretein belül ugyanis a core zenék mindhárom fő ágazata képviseltette magát a felhozatalban. Hazánk bár ezúttal kimaradt a szórásból, Bécs, avagy az örökös B-terv ezúttal sem vallott kudarcot – öt felvonásos tavaszbúcsúztatóra érkeztünk hát a bécsi Arena falai közé.
Tekintettel a headliner Caliban népszerűségére (különösen a németajkú országokban), már kapunyitás előtt is komoly érdeklődésre számítottam a helyszínen, ehhez képest, alig egy órával nyitás előtt, a zenekar még szűk, családi idillben beszélgetett a klub bejáratánál, pedig az embernek már csak a jegyárból ítélve is könnyen az lehetett a benyomása, hogy ez (a forintra átszámolva, közel 10 rugóra taksált) este tényleg nem a standard helyi események rangját képviseli majd, noha elöljáróban az öt névből maximum kettőre mondtam volna azt, hogy na, itt csap majd pofán az össznépi hangulat! Ám mint arra rövidesen fény derült, több szempontból is csalókák voltak a korán levont konklúziók… Egyet leszámítva: a bulikat csakugyan nagyobb presztízs övezte, mint amihez nagy általánosságban a látogató hozzá van szokva.
A Breakdown Of Sanity szempontjából hatványozottan örültem a látványnak, hogy gyakorlatilag 5 perc leforgása alatt félig megtelt a küzdőtér. Hogy egészen őszinte legyek: nélkülük minden bizonnyal rá sem hederítettem volna a turnéra, a svájciak azonban egy életre megbabonáztak a tavaly megjelent Perception lemezzel (ami minden túlzás nélkül új fejezetet nyitott a core zenék nagykönyvében) így értük még úgy is megérte utazni, hogy nyitó zenekarként alig szűk félórát kaptak a bizonyításra.
Az a félóra viszont tömény volt és ütős – ahogy lement az egybeolvasztott Crumble és a The Writer, máris kétségbeesetten kapkodtam levegőért, ami már ömagában többet el kell, hogy mondjon a srácok teljesítményéről, mint egy teljes cikk, amit szívem szerint az áhitatnak szentelnék. A szerfelett hatásos belépő úgy tűnt, nem csak bennem robbantott bombát, hisz alig egy szusszanással később, a The Gift már 10 perc játék után kettéosztotta a tömeget, így közel telház előtt csaphatott össze a tekintélyes wall of death, és bár a gladiátor-szekciót leszámítva érezhetően sokan még csak most kezdtek barátkozni a BOS hangzásvilágával, a létszám és a hangulat önmagáért beszélt, akárcsak az a színpadi őrület, amivel a társaság remek benyomást tett az alighanem hétköznapibb dallamokhoz szokott közönségre. A műsor ázsióját azonban számomra csak még tovább növelte a tény, hogy egy ilyen, alapjáraton primitív és gyakran unalmas közegben sikerült nem csak kimagasló dalokat írni, de úgy elő is adni őket, hogy élőben is átjöjjön az az átütő energia és innováció, ami lemezen oly’ ellenállhatatlanná teszi az összképet. Aztán, hogy a breakdownok csokrán túlmenően hány jelenlévő látta meg a bandában a magasabb értékrendet, valószínűleg sosem derül ki, annyi ugyanakkor biztos, hogy vagy így-vagy úgy, de van a daloknak egy olyan vonzereje és potenciálja, ami a tökéletes eszköz lehetne arra, hogy akár a komplett szcénát is kiemelje a megvető keményzenei réteg célkeresztjéből. Kérdés persze, hogy ez mennyire lehet célja/érdeke egy olyan bandának, akik egyébként köszönik szépen, tökéletesen jól megvannak a nekik rendelt célközönség társaságában.
Setlist: 1. Exordium; 2. Crumble; 3. The Writer; 4. The Gift; 5. Infest; 6. Blind; 7. Hero.
Én már kevésbé éreztem magamat komfortosan, mikor az I Killed The Prom Queen képében megérkeztek azon fiatalok (fent és lent egyaránt), akik egyszerűen örömmámorban lubickoltak a fültágítók és minden létező releváns klisé világában – de bizony, ezek azok a szükséges áldozatok, amiket néha egy-egy kiemelkedő csapat érdekében be kell vállaljon az igényes hallgató… Vajon gyerekkori traumából ered a névválasztás? Meglehet, de nem lehet nagy baj – gondoltam magamban, erősen koncentrálva arra a mentőövre, hogy egy jó zsíros megszólalás és némi breakdown még a legvacakabb zenét is képes 40 percre hallgathatóvá tenni.
Ennyire nagy mélységekbe szerencsére azért nem süllyedtek az ausztrálok – zeneileg legalábbis, a látványról viszont inkább lemondtam volna, arról meg aztán végképp, hogy az egész lényében végtelenül unszimpatikus Jamie Hope némi kézfejen táncolás után a tömegbe vesse magát. Ellenszenvem megkoronázásaként jött még egy kis semmitmondó tiszta ének, miközben lassacskán elfolyt a játékidő is és „fájdalmas” búcsút vettünk a bálkirálynő fantáziátlan gyilkosaitól. Ennél több szót részemről nem igazán érdemel a felhozatal leggyengébb eresztése…
A The Devil Wears Prada-hoz már kicsit más felfogással álltam hozzá, egyrészt, mert az ohioi arcok a billentyűkkel már látatlanban is izgalmasabb zenét kínáltak a pályatársaknál, másfelől pedig az elsősorban tengerentúli sikereiket tekintve feltételeztem, hogy valami kis plusz kell, hogy legyen bennük, ha már az első héten közel 16 000 példányt sikerült „elpasszolniuk” a legfrissebb, 8:18-ra keresztült lemezükből.
Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy mi – pontosabban, ki – lehet az aduász a fellépések alkalmával: Mike Hranica-nak határozottan van egy sajátos stílusa, amivel szétüvölti a dalokat, azért a temérdek önkívületi állapotért meg külön jópontokat jegyeztem a csapatnak, mikor a srác minden izmával megfeszülve, kétszeresére duzzadt fejjel rohangált fel-alá a deszkákon (és azon kÍvül is). Az egész műfaj talán egyik legnagyobb baja, hogy az élet nagy igazságainak megéneklése (legyen az pozitív vagy negatív) mára olyan kötelező tartalomként van a zenébe erőltetve, hogy a százával hangoztatott, állítólagos meggyőződések az esetek túlnyomó részében puszta divatként csattanak el, amiről leghitelesebben akkor győződik meg az ember, mikor testközelből látja/hallja előadni az adott zenekar munkáit – és hogy mindez hogy vág most ide?
Természetes úgy, hogy a pali simán eladta nekem a bulit szenvedélyes és ezáltal szavahihető hozzáállásával. Azt egy kicsit sajnáltam, hogy a billentyűkből szinte semmit nem lehetett hallani az első sorból, de ezt leszámítva, több fronton is nagyon rendben volt a produkció. Rajongóknak biztos siker lehetett a koncert.
A fő szám előtt már csak a The Ghost Inside állt útban, akiket aztán végképp nem értettem, hogy mi a búbánatot keresnek Európában, majdnem főműsoridőben, egy ilyen nagyratartott esemény programjában. Számomra egyébként is furcsa volt azt látni, hogy alapjáraton egy jónevű német banda turnéján mennyire a tengerentúli nevek dominálnak ahelyett, hogy mondjuk egy Neaera vagy a The Sorrow ugrott volna be a komák mellé darálni egyet. No de abból kell főznünk, amink van ugyebár, szóval ne kergessünk hiú ábrándokat a zene keménységét illetően…
Merthogy a társaság mindent hozott nekünk, de súlyt és metalt biztosan nem. Hardcore-t viszont kaptunk dögivel, méghozzá a dallamosabb fajtából, amivel természetesen a jelenlévő összes tinilány szívét sikerült megdobogtatni. A gondokat tetézte, hogy Jonathan Vigil személyében olyan fazont ismerhettünk meg, akinek ráadásul marhára nem állt jól a tökösködés és az agresszió, így könnyűszerrel meg is lovagolhatta az együtténeklések gyengéd pillanatait, maradék szabadidejét pedig széles vigyorral az arcán ütötte el, míg a sikító tömeg maga alá pisilt a puhapöcsű melódiáktól. Kétség sem fért hozzá, hogy zeneileg az este legvisszafogottabb felvonását éltük meg a koncert alatt, amin már a néha-néha beszúrt breakek sem segítettek sokat, én pedig lassan elkezdtem lemeccselni magamban, hogy vajon ezt vagy a Prom Queen-t fájt-e jobban végignézni… Ám a citrom-díjat mégis inkább utóbbinak szavaztam meg – szelleméknek legalább az egybegyűltek jelentős részét sikerült mozgósítaniuk és megteremteni azt a hangulatot, ami nélkül a hardcore alapelv fabatkát sem ér.
Igaz, a magam részéről a Breakdown Of Sanity-vel igen hamar megéltem az est fénypontját, a Caliban fellépése azért így is nagy-nagy elégedettséggel töltött el – pontosabban inkább maga a tudat, hogy ezúttal tényleg látni fogom a srácokat, mert bár több alkalommal is jártak már hazánkban, valahogy mindig lecsúsztam a bulikról, ráadásul rendhagyóan ócska okok miatt… Eléggé viszketett hát már a tenyerem, hogy írjak végre valami jó kis szaftos beszámolót a germán sztárok produkciójáról.
Van is miről beszélni! Mindenek előtt szeretném külön felhívni a figyelmet a díszletre, amivel színpadra állt a csapat: ilyen komplett látványvilágot ugyanis a legteátrálisabb előadóktól is ritkán lát az ember, nemhogy egy olyan bandától, akiknek alapvető funkciója a durvulás, a nagy éneklések és a jó légkör megteremtése. Példátlan kezdeményezés volt tehát, hogy a januárban megjelent Ghost Empire tematikájához igazodva ilyen ízlésesen és találóan kidekorálták a játékteret, többek között foszforeszkáló „Welcome to Ghost Town” feliratú táblával, keresztre feszített gázmaszkokkal és egyéb apró figyelmességekkel, mindezt megkoronázva egy brutál jó fénytechnikával és természetesen egy hasonlóan színvonalas hús-vér előadással, ami a friss lemezes King-gel percek alatt befűtötte a küzdőtéri poklot.
Szívesen emlegetném Andy Dörner nevét, hogy mekkora császár módon vezényelte le a koncert teljes programját, de elnézve a műsort, egyéniségeknek nem igazán volt helye a teremben, egységnek már annál inkább, mely nem csak magát a teljes zenekart, de minket, a közönséget is magába foglalta afféle plusz egy fő jeleggel. Ahogy az előzenekaroknál már hozzászokhattunk, itt sem kellett több öt percnél ahhoz, hogy a hangulat azt a benyomást keltse, hogy már jó ideje szól a nóta: Andy a We Are The Many végén már nagyban túrta a kordon mögött tolongó tömet, feladva ezzel a labdát, hogy a közelben lévők stílszerűen ordíthassák a „together we’re crushing!” szavakat. Az akció persze meg is tette a hatását, különösen úgy, hogy harmadik dalként a csapat talán legjobb és legagresszívebb szerzeménye, a gyilkos breakdown-nal záró Nowhere To Run, No Place To Hide öntött még inkább olajat a tűzre. Ez az állapot aztán tartóssá is vált a buli hátralevő részére, lévén a beválogatott dalok nem igazán adtak esély lábat lógatni, így a kitűzött cél kétségtelenül a rombolás maradt – pedig milyen szép és váratlan csavar lett volna mondjuk a Good Man-t vagy az I Am Rebellion-t meghúzni valahol a setlistben féltávon, noha abszolút nem mondanám, hogy csalódásként éltem meg az erőfitogtatást, hisz baromi jól áll a srácoknak ez a dallamos döngölés, amivel a teljes Alpokat is alig egy óra alatt könnyűszerrel síkságra gyalúlnák.
A visszataps előtt eltolt My Vertigo-val és a Nothing Is Forever-rel azért a zenekar munkásságának kíméletesebb oldala is kapott képviseletet, amire rövid szünet után a Memorial kontrázott rá, visszatérve ezzel a súlyosabb csapásirányba, és mire a 13 opusz lepörgött és mindenki a cipője orrát nyaldosta a strapától, a yOUR Song fináléja meghozta a koronát a Caliban élő teljesítményére. Nem csak, hogy könnyen énekelhető refrénjével tökéletes lezárása volt ez a komplett estének, de már önmagában a gesztus miatt is hatalmasat nőtt a szememben a társaság – elég csak beleolvasni a dalszövegbe ahhoz, hogy komolyabb prezentáció nélkül is össze lehessen foglalni a Caliban elkötelezettségét a választott szenvedélyük iránt.
Setlist: 1. King; 2. We Are The Many; 3. Nowhere To Run, No Place To Hide; 4. Devil’s Night; 5. nebeL; 6. I Will Never Let You Down; 7. I Am Ghost; 8. Davy Jones; 9. The Bogeyman; 10. My Vertigo; 11. Nothing Is Forever – Encore: 12. Memorial; 13. Chaos – Creation; 14. yOUR Song.
Az egyéni szájíz szerint kiszemelt két banda tehát bőven beváltotta a hozzájuk fűzött reményeimet, mint ahogy nem különösebben meglepő módon, a háromból két előzenekar is simán elhasalt a megmérettetésen. A mérleg nyelvét így tulajdonképpen a The Devil Wears Prada billenti inkább pozitív irányba, bár összességében értékelve a Progression Tour kínálatát, közel sem magasztalnám annyira nagyra a cirkuszt, mint az egyes zenekarokat, akik érdemessé tették ezt a körutat a látogatásra.
