2009. december 13. @ Budapest, Dürer-Kert
A Bálványvér Booking / Meridian Downstairs szervezésében:
Már annyi szépet és jót írtam a Bálványvér avagy Meridian Downstairs Booking munkásságáról, hogy lassan jutalékot kellene kapnom érte. Persze ezt csak képletesen értem, hisz tudom, milyen nehéz dolga van egy ennyire underground zenével dolgozó kezdeményezésnek ma Magyarországon, de bárhol máshol is a világban. A megélhetés előteremtéséről mégcsak álmodozni sem lehet egy ilyen booking „cég” esetében, sőt, ha nullszaldóra jön ki a dolog egy-egy koncert után, akkor már pezsgőt is lehetne bontani, ha lenne rá pénz. Különösen becsülendő hát a Bálványvér lelkesedése és kitartása. Ennek ellenére rendre kerülnek megrendezésre a hol ismertebb, hol szinte a névtelenség homályába burkolózó post-metal, post-rock és hasonló bandák szereplésével fémjelzett estek. Mivel a legutóbbi bálványhepajt kihagytam, a december 13-ára kiírt Callisto koncerten kötelezőnek éreztem a megjelenést.
Ezeknek a koncerteknek egyre inkább családos hangulatot kölcsönöz a tény, hogy a közönség összetételében számos konstans tényező található (magyarul sokan vannak, akik mindegyik bálványvér koncerten ott vannak), és a zenekarok sem az ultrabrutál fajtából szoktak érkezni, így bátran állíthatom, hogy a Bálványvér koncertjei azok, melyekre mindig szívesen és kíváncsi várakozással telve megyek. A mostani felhozatal élén a finn Callisto volt, akik februárban megjelent Providence, azaz gondviselés címet viselő harmadik albumukat turnéztatták. Hozzájuk csatlakozott a szerb Hton és a jól ismert magyar Pozvakowski. Jól ismertnek írom, mert meggyőződésem, hogy sok magyar, underground körökben mozgó fiatal ismeri már a nevüket. Jómagam számtalanszor olvastam már róluk, de sajnos zenéjükhöz mindezidáig nem volt szerencsém, ezért plusz izgalommal vártam a vasárnap estét.
Nem tudom, hogy csak én értelmeztem-e félre a flyert, vagy tényleg más sorrendben léptek fel a bandák, mint a plakátok alapján sejthető volt, de így végül a logikusnak számító „először a magyar, aztán a külföldi” sorrend lépett életbe. Elsőként tehát a pozvakowski.-t láthattuk a színpadon, akik hárman álltak ki, gitáros, basszeros és dobos. A színpadképnek azonban van még egy igen fontos összetevője, mégpedig a vetítés. Míg más zenekarok többnyire digitális formában, laptopról projektorral oldják meg a hangulatot fokozni hivatott háttérfilmeket és -képeket, addig a pozvakowski.-nál ez sokkal komolyabban, öt darab ősrégi filmtekercses vetítőgéppel megy. Az est legnagyobb részében négy kép osztozott a hatalmas vásznon, de egy ponton egy ötödik is becsatlakozott. Mint később kiderült, a filmeket a helyszínen, valós időben válogatja össze a zenekar negyedik tagja, a vetítőgépek kezelője, tehát minden egyes koncert egyedi háttéranyaggal rendelkezik. A ma esti koncerten a filmek csúnya szóval erős retro hangulatot árasztottak: Trabant, Wartburg és Lada reklámfilmek, biológiai és kémiai oktatófilmek, rajzfilmrészletek, paraszti életet bemutató dokumentumfilmek kockái váltották egymást a vásznon.
Előkészületként természetesen belehallgattam a pozvakowski. ingyenesen letölthető albumaiba, a 2002-es sinusba és a 2004-es transistorba. Azok alapján vegyes képet alkottam a bandáról, mert a sinuson nem igazán szerepelnek rendes metaltémák, csak főként ambientes zúgással megtámogatott, dobból és felismerhetetlen gitárhangokból álló, néha betegesbe forduló agymenések; a transistoron ugyanakkor már bőven hallunk rendesen kibontakozó, időnként egészen izmos gitártémákat. Élőben értelemszerűen inkább a metalos oldal jött elő, ringatózós, zúzos számokat tolt a zenekar, kevés dalok közti kommunikációval, csak a zenére koncentrálva. A megszokott post-metal zenei megoldásokon és dallamvilágon kívül egy szokatlanul matekos, borult hangulat és komplexitás is elő-előjött a számokban, ami kiemelkedő színfolttá teszi a pozvakowski.-t ebben a szcénában. Alapvetően nagyon kellemes volt a zenéjük; jól ismert, nem túlbonyolított, de nem is parasztian egyszerű dobtémák domináltak a remekül felépített dalokban, melyek legtöbbje erőteljes kitörésben csúcsosodott ki. Néha-néha plusz elemként a már említett matekosabb, dühösebb vonulat is felütötte a fejét, de azért nem ez volt a jellemző. Egy igen furcsa tény fogalmazódott meg azonban bennem a koncert közben, mégpedig hogy a pozvakowski lemezen sokkal változatosabb és különlegesebb, mint élőben. Nem volt unalmas élőben sem, de még a koncert végén bevetett hegedűvonó-basszusgitár kombináció sem váltott ki sokmindent a hallgatóból alapvető érzelmi hatásokon és enyhe transzállapoton kívül, míg lemezen azért ennél sokkal többről van szó. Bő negyvenperces, a vetítés miatt múltidéző hangulatú hangtengeren való hajózás után egész tisztességes ováció közepette kászálódott le a zenekar a színpadról, átadva helyét a számomra eleddig csak egyszer-kétszer hallott, ám kimondhatatlan nevű szerb Htonnak.
A szerb banda eleinte úgyszintén három taggal állt a színpadra, az előzővel egyező felállásban azzal az aprócska különbséggel, hogy ebben az esetben volt ének. Nem tudtam, milyen zenére számítsak, de nem vártam semmi olyat, ami az este általános hangulatától nagyon elütött volna és nem is lepődtem meg túlságosan. Igen nehezen leírható zenét játszott a Hton, mert bár zeneileg sok olyan elemet tartalmazott, ami a „tradicionális” post-metal bandák sajátja, mégsem mondanám, hogy bármi köze is volt a metalhoz. A lüktető, kissé egyenlőtlen dobtémák, a hipnotikus, megigéző gitárok mind-mind megszokott elemei egy ilyen előadásnak, ám a Hton más jellegzeteségekkel is rendelkezik. Ami elsőként feltűnt az egy megfoghatatlan, ám kétségkívül jelenlévő és átható folkos vonulat volt a zenében. Igaz, semmilyen népi hangszert nem használtak a srácok, mégis kétségkívül megjelent ez a hatás a dalokban. Egyedi és különleges vonás volt a zenében a gyorsabb zene és a lassú vokáltémák állandó kettőssége, mely igen különös hatást keltett. A befogadó elme igen különös képzetet hozott létre a gyors alapon lassú ének leképezésével.
Néhány dal után a zenekar négyfősre bővült egy basszusgitáros lány színpadra állásával, aki újabb dimenziót adott a zenének és sokkal jobb térbetöltő képességgel ruházta fel azt. A zenekar legérdekesebb velejárója kétségkívül a hangulata volt. Többen is azt állították utólag, hogy amerikai szalagavatókon és tinifilmekben fellépő amatőr és hozzá nem értő fiúzenekarra hasonlított leginkább, mely kijelentésre csak őszinte meglepetéssel tudtam reagálni, mert én ebből semmit nem éreztem meg.
Tény, hogy az énekes srác hangja, énektémái és szövegei hogy úgy mondjam nem a legszofisztikáltabbak voltak, de azért a tizenéves la-la-lázásnál mégiscsak feljebb helyezném a Htont. Én igen eltérő és különböző hangulati elemeket fedeztem fel a dalokban, melyek furcsa, de kellemes összképpé álltak össze. A már említett folkos vonulat mellett jó adag hippi életérzést is sikerül a hangok közé csempészniük, amit csak még jobban megerősít az igazi rokkenroll hangulat, ami számos momentumban megmutatkozik. Ebből már kiderülhetett, hogy a Hton fellépése csöppet sem volt melankolikus, hiába a tagok a koncert végéig tanúsított enervált viselkedése. ’70-es évekbeli nyitott, napsütötte, őszinte és naiv életigenlés és már-már vidámság áradt a dalokból, ami talán furcsán hangozhat, de nagyon kellemes volt és emellett egyedivé tette a zenekart. Sorolhatnék számos belső képet és érzéssorozatot, amit a banda kiváltott, de nem teszem, mert meglehetősen klisésnek mondanának. Legyen elég annyi, hogy a Hton ha nem is a legmagasabb művészi kvalitásokkal és eredetiséggel felszerelt zenekar, azért a maga nemében üde és változatos színfolt lehet egy rockzene kedvelő étrendjében.
A napfényes hozzállás azonban igen hamar elérkezett a végéhez, mikor elfoglalta a színpadot a héttagú (!) finn Callisto, az est fénypontja. A terembe újrabelépve erőteljes füstölőillat érződött, ami engem újdonságként ért, mivel audiovizuális ingereken kívül egyetlen zenekartól sem kaptam eddig más érzékterületet stimuláló elemeket. Nagyon eredeti ötlet volt azonban a zenekar részéről, sajátos és misztikus hangulatot teremtett az illat. Nem véletlenül használták és használják bizonyos vallások hívei magasabb tudatállapotok elérésekor segítségként a füstölő, jelen „szenánsz” esetében is katalizátorként hatott a külvilág és a zenekar atmoszférája között. A koncert másik meghatározó hangulati körítése a hatalmas, egész hátsó falat elfoglaló háttérvászon volt, mely a legfrissebb album, a már említett Providence hangulatát vitte tovább vörös háttér előtt meredező fekete faágaival.
A zenekar tagjai külsőre nagyon fiatalnak és hogy úgy mondjam „divatosnak” tűnt, de az általuk nyújtott összkép (valamint a Deathspell Omega és High on Fire pólók) valahogy mégis szimpatikussá, noha kicsit távolságtartóvá tette őket. A hét ember a következőképp tevődött össze: egy énekes, két gitáros, akikből az egyik énekel is, egy basszusgitáros, egy dobos, egy szintis/sampleres és egy ember az egyik sarokban a ládák mögé „eldugva”, akiről nem is igazán lehetett tudni, hogy mit csinál. Időnként csörgődobot láttam a kezében és néha-néha beleüvöltött a mikrofonjába, a cd borító szerint pedig live percussion azaz élő ütőhangszerek, amivel foglalkozik.
Lemezen sokat hallgattam előzetesen a zenekart, noha bevallom, csak a koncert kapcsán ismertem meg őket. Útközben hallgatva nagyon megtetszett és azóta is sokat hallgattam. Legkülönlegesebb összetevőjének az éneket tartom, mely először nagyon furcsának hatott, mert abszolút nem a megszokott, fátyolos, magas fekvésű post rock, hanem egy nagyon egyedi, középfekvésű, néhol kicsit az ősrockot és a doomot idéző hang. Zeneileg semmi kivetnivaló nincs a zenében, nagyon jó érzékkel keverik az elszállós post rockot a keményebb metalos témákkal. Ami számomra még szimpatikusabbá teszi a bandát az a számos doomos elem, mely mind a vokálok, mind a zenében megtalálható. Elég kézenfekvő párosítás, de valahogy mégsem jutott még senkinek eszébe. Lehet, hogy a finn vér az, ami magában hordozza a doomra való hajlamot.
A lemezen hallott dalok és az élő produkció közötti legnagyobb és legfontosabb különbség az élő előadás aggresszivitása és energiaszintje volt. Hihetetlenül dinamikus és kicsit erőszakos is volt a koncert; a külsőleg leginkább Phil Anselmo fiaként leírható énekes és gitáros kollégájának acsarkodása és a szokásosnál több zenekartag folyamatos mozgása nagyon magával ragadó és energikus látványt nyújtott. Ami már szinte a Rosetta által büszkén birtokolt „legerőteljesebb bálványvér koncert” címre is érdemessé tette a zenekart az kétségkívül az énekes produkciója volt. Lemezen sokkal dominánsabbak a dallamos és tiszta énektémák, a hörgés nem túl jellegzetes vagy hatásos. Élőben azonban hihetetlen erő volt a meglehetősen vékony énekes torkában, akinek üvöltései és hörgései egyenesen a The Ocean híresen erőteljes vokáljait jutatták eszembe. Nagy örömömre a doomos vonulat élőben is előjött és a hangzás is közel tökéletes volt, így a koncert minden szempontból kiváló élmény volt, talán csak a hosszát tudnám felvetni változtatnivaló tényezőként. Véleményem szerint ugyanis túlságosan hosszúra nyúlt az este, és a Callisto sem bírta már fenntartani a figyelmet egész végig. Igaz, azért nem kellett attól félni, hogy a terem kiürül, pozitív meglepetésként ért ugyanis a nézőszám, mely a Rosetta után szerintem messze a legtöbb volt, amit eddig a Bálvány koncertjei láttak. SETLIST: Dead Weight, Wormwood, Rule the Blood, Covenant Colours, Limb: Diasporas, Where the Spirits Tread, The Fugitive, In Session, Providence
Szerintem senki sem távozott csalódottan a Dürerből aznap este, legalábbis a Callisto biztosan beváltotta a hozzá fűzött reményeket, nálam még felül is múlva azokat. Remélem a nézők száma és érdeklődése kicsit visszaadta a szervezők hitét abban, hogy érdemes ezt csinálni és folytatni, mert nélkülük kétségkívül sokkal unalmasabbak lennének a napjaink. Sőt, az unalom még elviselhető lenne, azonban ezek a koncertek terápiás jelleggel is felhasználhatóak, hiszen kiszakítanak minket egy-egy estére megszokott, gondokkal és felelőséggel teli életünkből, egy másik térbe kalauzolva minket, ahol megpihenhetünk, míg ők őrzik elménk kapujait.
Köszönet Tóth Balázsnak a fotók elkészítéséért.
