2024. július 26. @ Debrecen – Nagyerdő
2017-ben a The Prodigy koncert apropóján már megfordultam a híres-neves cívisvárosi zenei fesztiválon, de egyáltalán nem mondhatnám, hogy kellemes szájízzel távoztam. A városi környezetben lebonyolított, zsúfolt, szélsőségesen vegyes stílusú mainstream és underground előadókat egyaránt felsorakoztató rendezvény sem a programjával, sem a hangulatával, sem a szedett-vetett látogatóival nem lopta be magát a szívembe. Az idén viszont a pénteki napra sikerült egy igen hívogató metal lineup-ot összerakni a szervezőknek, ezért elgondolkodtam a dolgon. A Thy Catafalque abszolút húzónév volt számomra, a Lazarvs-t is kimondottan szeretem élőben, de a 23 ezer forintos napijegyet még így is sokalltam érte. Aztán Mányák Pétertől (Angerseed) kaptam egy szíves meghívást a koncertjükre fotózni, ezért végül elmentem.
Sajnos a fesztivált illetően a kellemes meglepetés elmaradt, mert most sem tetszett. Nem vagyok az a típus, aki szeret lehúzni egy-egy rendezvényt, vagy fellépőt, de az sem jellemző rám, hogy ne írnám le kendőzetlenül a véleményem, ha az éppen nem túl hízelgő. Márpedig erről nem sok jót tudok elmondani. Hogy mi volt a bajom vele? Sorolom: barátságtalan hangulatú környezet, szar hangzás, fülsértő hangzavar, nagy tömeg, sorok mindenhol, kevés ülőhely, kevés wc… A helyszín kellemetlenül zsúfolt volt, legalábbis azon a részen, ahol én megfordultam, mert egyébként sok helyen nem is jártam (pl. a legnagyobb színpadoknál sem), mert az ott fellépők egy cseppet sem érdekeltek. A fesztivál területe nem kicsi, de volt vagy 17 stage, amit igencsak erős túlzásnak tartok. A büfék pl. konkrétan három különböző színpad középpontjában voltak, ahol mindet egyformán hallani lehetett, de rendesen egyiket sem. Totális zenei káosz volt! Természetesen ez egy szubjektív perspektíva alapján alkotott vélemény, mert nyilván sokaknak bejött ez a buli, hiszen rengeteg látogatóval büszkélkedhet a fesztivál. Helyi fiataloknak és egyetemistáknak zülleni és bulizni biztos jó, de aki igényes rockzenei koncert élményre vágyik, annak nem sok keresnivalója van itt.
Már eleve a megközelítés és a bejutás is bosszantóan körülményes volt. Az alkalmi útlezárások bekavarták a GPS-t, torlódások nehezítették a haladást, és parkolni is csak kurva messze tudtam. Ostoba módon nem számoltam ezekkel a hátráltató tényezőkkel, ezért – bár időben elindultam otthonról – már eleve jókora késésben voltam, mire a bejárathoz értem. A bejutás további komplikációkkal járt, ami rengeteg időt elvett. Ja, és még egy nyomorult térképet se tudtak adni, ami segített volna tájékozódni a cseppet sem átlátható helyszínen, ezért alig találtam meg a „Made in Debrecen X Hangfoglaló” elnevezésű színpadot, ahol elsőként jelenésem volt. Szóval a fasz kivolt az egésszel már a legelején.
Nagy nehezen sikerült eljutnom a helyszínre, ahol már javában zajlott az Angerseed koncertje egy kifejezetten kicsi, de egyébként a célnak teljesen megfelelő színpadon. Konkrétan az utolsó előtti számra estem be. A pofámról lesült volna a bőr, ha nem tudom az ígéretemet teljesíteni Manyi barátomnak, ezért kénytelen voltam a fotózásra összpontosítani, hogy egy épkézláb képsorozatot tudjak készíteni róluk. A produkció zenei részére így jóformán nem is volt alkalmam kellőképpen figyelni. Természetesen a death metal veterán hajdúsági zászlóvivői ezúttal is a tőlük megszokott rutinnal játszottak, akik egyébként a Campus-on különösen rétegzenének számító műfaj egyetlen képviselői voltak a négy nap során. Ennek ellenére több tucat érdeklődő jelent meg a bulijukra, amit örömmel konstatáltam. Sajnálom, hogy nem lehettem ott az elejétől, mert szeretem a jóféle death metalt, és egyébként tök király underground metal feelinget teremtettek.
Setlist:
1. Intro + The Clandestine Ones
2. Forever Burning Hatred
3. Unjustified Presence
4. When Life Turns Gray
5. Intro + Created for Failure
6. Fragile Patterns
| „Bár helyi zenekar vagyunk, mégis 13 éve játszottunk utoljára a Campus Fesztiválon és nem véletlenül. Bár a fesztivál professzionális kivitelezése és lebonyolítása elvitathatatlan, illetve dicséretes, hogy Rock/Metal bandák is kapnak lehetőséget minden évben (idén két színpadon is), azért ez a rendezvény alapjaiban mégsem az, amiről a magunkfajta fémszívű metalos éjjelente álmodik. Még ha rá is szánja magát az egyszeri Metalhead, hogy egy-két-három-négy banda miatt kilátogasson a rendezvényre, szembe kell néznie sok olyan dologgal, amik igencsak távol állnak a Metal életérzés lényegétől, egy olyan közegben, ami igen más, mint amit megszoktunk a specifikus fesztiválokon. A félreértés elkerülése végett: ez nem feltétlenül negatív, egyszerűen ez egy másfajta rendezvény, de számunkra mindenképpen idegenként hathatnak bizonyos tényezők. Ennyit erről, de nézzük a lényeget: mivel a Campus pénteki napján elég illusztris Underground nevek szerepeltek, élükön a Thy Catafalque-kal, éreztük, hogy aznap azért mégiscsak lesz ott keresnivalónk. A fesztivál gyakorlatilag legnyugisabb helyén, az egyik legkisebb, de igen hangulatos (és árnyékos) színpadon kaptunk helyet – a mainstream rendezvényre sikerült ezzel a színpaddal és az aznapi bandákkal egy kis Underground menedéket varázsolni a nem messze dübögő hip-hop és rap produkciók ellensúlyozásaként. Bár az időpontunk kedvező volt, mégis izgultunk, hogy vajon hány Metalfan lesz majd kint és mennyien gyűlnek össze majd. Nem sokat vártunk a bulitól, de nagyon kellemes csalódás lett belőle: szép számmal összeverődtek a bulink kezdetére és még a láthatóan kívülálló arcok közül is sokan odacsapódtak. Plusz külön öröm volt látni a mellettünk húzódó ’vonulási csapáson’ elhaladó tömeg sok résztvevőjének eltorzult, vagy éppen csodálkozó arckifejezéseit, valószínűleg ez volt életük első találkozása a Death Metal műfajjal, és sokan nem igazán tudtak mit kezdeni az élménnyel :). A színpad nagyon szuper volt, fent a hangzás szintén, és még egy vadiúj dalt is elővezettünk az egyre csak gyarapodó publikumnak. Így zajlott le a zenekar 198. koncertje. Köszönjük a szervezőknek a lehetőséget, a közönségnek pedig a támogatást, találkozunk november 30-án a debreceni Nagyerdei Víztoronyban a XV. Full Of Anger Underground Metal Fesztiválon, mely egyben a 200. Angerseed koncert is lesz! Mindhalálig Underground!” – Mányák Péter, az Angerseed frontembere |
Amint az Angerseed koncertnek vége lett, azonnal indulnom kellett át a rock/metal műfaj részére kialakított Welding Rock Aréna színpadához, ahol a Lazarvs következett. Az egykori Apey and the Pea zenekart többször is láttam már élőben, és rendre elismerően nyilatkoztam róluk, mert mindig nagyon ütős és rendkívül energikus koncerteket adtak. Talán pont emiatt is volt csalódás a mostani, mert sajnos ezúttal nem jött be. Ennek oka elsősorban a kifejezetten rossz hangzás volt, és nem elég, hogy szarul szólt, de ráadásul olyan fülsértően hangosan, hogy még leghátul is ordítani kellett egymás fülébe, hogy érteni lehessen. De még nem is lehetett eléggé hátramenni ahhoz, hogy alkalomadtán beszélgetni tudjunk, mert ott meg már két másik színpadot kaptunk oldalról, ami tök idegesítő volt.
De hogy ne csak a technikusokat tegyem felelőssé, maga a produkció sem nyűgözött le maradéktalanul. Sajnos meg kell állapítanom, hogy a névváltás és a bőgős poszton történő tagcsere óta a zenekar egy kicsit leeresztett, és ezt már a tavalyi Lowland Fest-es fellépésükön is így éreztem. Az előadás meglehetősen enervált volt, de a számok is kezdenek egy kicsit egysíkúak lenni, a gitárcserékkel és hangolással eltöltött üresjáratokkal pedig többször is megtörték a lendületet, ami szintén nem volt szerencsés. Persze voltak erős pillanatok, odabaszós témák, arcleszaggatóan súlyos riffek, és hasonlók, de a kellemetlen hangosítás miatt ezek sem voltak maximálisan élvezhetőek. Áron András „Apey” gitáros/énekest láttam már párszor kitűnő formában fellépni, de egyezzünk meg abban, hogy az közel sem ilyen volt. Egyébként a közönség soraiban sem láttam túl nagy lelkesedést. Vagy ez nem volt jó hatással a bandára, vagy pont fordítva, de ez a hangulat most nem lett valami híres, főleg annak viszonylatában, amiket korábban tapasztaltam a koncertjeiken. Azért bízom benne, hogy nem egy tényleg gyengülő tendenciáról van szó, hanem egyszerűen csak nem voltak jó passzban, vagy pusztán a tökéletlen körülmények áldozatává vált a buli.
A helyszín mellesleg nem lett volna rossz, mert jó tágas térrel rendelkezett, a színpad jókora mérete szintén megfelelő volt, illetve tartozott hozzá egy saját kocsma és egy toi-toi wc sor is, de az ülőhelyek és asztalok teljes hiányát újabb negatívumként könyveltem el.
Ezen a színpadon ezután a Road zenekar következett, de mivel az nem igazán az én műfajom, visszasétáltam oda, ahol az Angerseed is játszott, hogy belefüleljek a debreceni Necropsia produkciójába. Kb. 14 éves koromban hallottam őket először Nyíregyházán az Open Doors nevű szórakozóhelyen, ahol még teljesen ismeretlen, kezdő bandaként léptek fel (ha jól rémlik, a Tankcsapda előzenekaraként, de ez most lényegtelen). Emlékszem, már első hallásra a fülembe mászott a „Ne kritizáld, legalizáld!”, amire ott ugráltunk a haverommal, és megállapítottuk, hogy nem is rossz ez a zene! Azt viszont nem gondoltam volna, hogy legközelebb 30 év múlva látom majd őket élőben! A Mélység című debütáló lemezüket lepörgettem néhányszor anno, de utána nem követtem a munkásságukat, és nem is nagyon hallottam felőlük azóta. Ha jól tudom, a kétezres évektől már nem voltak aktívak, és csak mostanában alakulhattak újjá. A jelenlegi felállás viszont már nem teljesen ugyanaz, legalábbis énekes poszton egész biztosan változás történt.
A koncertet javarészt csak oldalról élveztem, mert ennek a pici színpadnak történetesen volt egy tök jó fákkal övezett udvara, ahol még gumikból kialakított fotelek és függőágyak is voltak. Ezt ki kellett használnom, mert nagyon jól esett itt megpihenni egy kicsit. Egyébként a zene nem volt rossz, de különösebben nem is hozott lázba. Ha nem tudtam volna, hogy kik játszanak, illetve nem hallottam volna a Trans Express című dalt, talán fel sem ismerem a zenekart. De legalább itt nem baszta szét a fejem a hangerő, és a hangulat is kellemes volt.
Ezt követően ismét a Welding Rock Aréna színpadhoz tértem vissza, hogy megtekintsem az este számomra legjobban várt műsorát. Ha megkérdezitek, hogy melyik a kedvenc hazai metal zenekarom, gondolkodás nélkül rávágom, hogy a Thy Catafalque. Nagyon bíztam benne, hogy majd ez a koncert megmenti az estét, amiben sajnos eddig nem sok köszönet volt számomra. Kátai Tamás eredetileg egyszemélyes projektje még csak pár éve avanzsálódott „élő” bandává, de szerencsére ez az idő is eljött! Korábban bejelentették, hogy az idén ez lesz az egyetlen hazai fellépésük, szóval nem túl gyakran nyílik lehetőség megnézni őket, és elsősorban ezért is jöttem el.
Megpróbálok nem mellébeszélni, és érthetően összefoglalni a tapasztalataimat. A hangzás sajnos itt sem volt jó, ami sokat rontott az élményen, de próbálok inkább a pozitívumokra fókuszálni. A zenekar remekül játszott, a hozzáállásuk és a zenei teljesítményük is rendben volt. Tökéletesnek azért nem mondanám, mert akadtak apró hibák, de ezek szerencsére nem számottevő problémák voltak (a Mezolit című dalban pl. a tiszta ének eléggé hamisnak tűnt, hogy csak egyet említsek). A Vígh Zoltán – Varga Krisztián gitáros páros hozta a kötelezőt, Szenti Árpád dobolt, mint a gép, Kátai Tamás pedig korát meghazudtoló elánnal zúzott basszusgitáros poszton. Horváth Martina és Dudás Ivett szokás szerint kellemesen szép énekléssel örvendeztetett meg minket, és párban is jól működnek együtt. Bokodi Bálint kiválóan hozta a hörgéseket, Dudás Gábor pedig a tiszta éneket a slágeresebb dalokban. Kifejezetten bejött továbbá a vizuál, mert a háttérben vetített tetszetős motívumok mindig jól passzoltak az aktuális dalhoz, illetve utaltak arra, hogy az épp melyik albumon szerepel.
A koncert rendkívül tartalmas volt, hiszen az izgalmas és színes setlist jobbnál jobb dalokat rejtett magában. Az elmúlt húsz év miden egyes albumáról eljátszottak legalább egy szerzeményt, a legutóbbi ötről pedig kettőt is. A zseniális dalcsokor kellőképp változatosan lett összeállítva, amiben a könnyű, dallamos slágerek és a súlyosabb, keményebb számok egyaránt szerepet kaptak. Szokatlan módon még egy feldolgozás is bekerült a programba, mégpedig az Omega – Babylon című dala. Én gyerekkorom óta szeretem az Omegát, és a tisztelgést is értékelem, de ha szabad megjegyeznem, ez a cover szerintem annyira nem lett erős. Sőt, igazából még jóindulattal is csak maximum egy közepes nótának tartom a Thy Catafalque repertoárjában, ezáltal számomra talán a leggyengébb láncszem volt a koncert során elhangzottak között. Aztán nagyjából féltávon jött egy igazi meglepetés: Tamás bejelentette, hogy hamarosan érkezik az új album (hivatalos megjelenése november 15.), aminek a címadó dalát elő is adták. „A gyönyörű álmok ezután jönnek” egy populárisabb hangvételű rövid nóta, ami eléggé slágergyanús. De ahelyett, hogy szavakkal próbálnám leírni, inkább megmutatom, mert felvettem (bár azóta már elérhető a klipje is).
A műsor második felében egy elég éles váltás következett, ugyanis a súlyosabb metal műfajok felé húzó rajongók nagy örömére a zenekar keményebb nótái is terítékre kerültek. Hatalmas, kompromisszummentes zúzda kezdődött, ami még az én nyakamat is rendesen megtornáztatta. És nem is csak egy-két dalt kaptunk mutatóba, hanem egyenesen ötöt! A rendkívül erős blokkot (A csend hegyei, Jura, Csillagkohó, Móló, Néma vermek) mindössze az üdítő Embersólyom törte meg kb. a felénél, ami egy kis pihenőt jelentett közben, majd tovább folytatódott a durvulás. A végén felcsendült az élőben outro-nak használt Fehérvasárnap Tamás szavalásával, ami sajnos a fos hangzásnak „köszönhetően” erősen az élvezhetőség határát súrolta, pedig egyébként kimondottan szeretem. A közönség aztán még visszatapsolta őket egy szám erejéig, így a ráadásként eljátszott Köd utánam című dallal ért véget a műsor.
Setlist:
SZÍRIUSZ
SZAMOJÉD FRESKÓ
TÖLTÉS
NAPÚT
SZARVAS
MEZOLIT
BABYLON
TRILOBITA
SIRÁLY
A GYÖNYÖRÜ ÁLMOK EZUTÁN JÖNNEK
A CSEND HEGYEI
JURA
CSILLAGKOHÓ
EMBERSÓLYOM
MÓLÓ
NÉMA VERMEK
FEHÉRVASÁRNAP
KÖD UTÁNAM
Bár a Thy Catafalque végül némiképp kompenzálta számomra a fesztivál nyújtotta kellemetlen élményeket, de még ezzel együtt se valami jó emlékként könyveltem el ezt a kalandot. Nem gondolom magamról, hogy egy kiöregedett, puhány gyerek lennék, aki nem bírja a kiképzést, mert végignyomtam a nyáron a Lowland Fest-et, a Rockmaratont, és kilenc napot az Ozora fesztiválon sátorral, ráadásul mindegyiket döglesztő kánikulában, de komolyan mondom, hogy egyik sem amortizálta le úgy az agyamat, mint ez az éjszaka. Rendesen felüdülés volt a háromnegyed órás hazaút kocsival, zene nélkül! Tapasztalatszerzésnek mindenesetre megfelelt, aminek konzekvenciája valószínűleg az lesz, hogy messze elkerülöm majd a Campus fesztivált a jövőben.
Az összes kép jobb minőségben megtekinthető a Kronos Mortus Facebook albumában!
Fotók: Gyrsee
