2011. április 22. @ Budapest, PeCsa
Fiatalkorom egyik kedvenc bandája volt a Children of Bodom: a Hatebreeder és a Follow The Reaper lemezeket napi rendszerességgel hallgattam meg és az első hazai koncerteken is kivétel nélkül ott voltam. Még külföldre is elmentem nem egyszer a banda kedvéért, de már az Are You Dead Yet? lemezzel sem tudtam igazán megbarátkozni. A Blooddrunk lemez hazai turnéállomását ki is hagytam, majd a tavalyi Szigetre is csak az Iron Maiden napján mentem ki, nem akkor, amikor finn (immár mondhatom) ex-kedvenceim játszottak.
A Relentless Reckless Forever azonban felcsillantotta a reményt, hogy talán visszakanyarodik a banda a régen elhagyott útra, azonban immár több hétnyi hallgatás után azt kell mondjam, hogy ez sem lesz az az album, amelyik letaszítja nálam a képzeletbeli dobogó tetejéről a fent említett lemezeket. Mindenesetre sokkal jobban tetszik, mint a Blooddrunk és mivel az egyik előzenekar is nagy kedvencem, így muszáj volt tiszteletemet tennem a Petőfi Csarnokban!
Kapunyitás után pár perccel érkeztem a Pecsához, ahol nagyon hosszú sor kígyózott, de szerencsére ismerősöknek köszönhetően hamar bejutottam. Beszélgetéssel gyorsan el is ment az idő az első zenekarig, ami a Machinae Supremacy volt. Ők hivatalosan SID metalként tartják számon magukat, ami annyit tesz, hogy régi videójáték és számítógép effekteket kevernek power metaljukba. Mondjuk a power metal szerintem kissé erős túlzás a svédek zenéjére, amiben számonként maximum 1-2 jobb riff volt, ellenben túl sok alter, pop, emo, modern metal és egyéb elemis bekerült, viszont a klasszikus iskolába tartozó szólók nagy része tényleg élvezetes volt. Ők is új lemezzel turnéznak, de a koncert alapján nem éreztem késztetést, hogy ennél is jobban megbarátkozzam vele. A hangszeres teljesítményre nem lehet panasz (úgy meg főleg nem, hogy a zenéjük egzotikumának számító effekteket, szintis megoldásokat samplerről játszották…), de az énekes Gaz teljesítménye hagyott maga után némi kívánnivalót. Kiváló frontember, jól kommunikált a közönséggel, de az énektudást ezek az attribútumok nem helyettesíthetik. A közönség azon része, akik közel álltak a színpadhoz ennek ellenére igencsak beindultak a bandára, nagy tapsot kaptak a pörgősebb dalaik. Kb fél óra játékidő után vonultak le a színpadról, kicsivel az előzetesen megadott menetrendben kiírt vég előtt. De előbb is kezdtek, szóval senki nem érezhette becsapva magát. Egyébként az egész este csúszásban volt, de meglepő módon nem később kezdődtek a koncertek, hanem korábban. Ez igen ritka még a nemzetközi koncerteken is!
Machinae Supremacy setlist:
Truth Of Tomorrow
Force Feedback
Rocket Dragon
Seventeen
Nova Prospekt
Through The Looking Glass
Az Ensiferum koncertjére már előbbre húzódtam a keverőtől, ahonnan a Machinae Suopremacy koncertjét néztem. A finn ötösfogat már azért sokkal impozánsabb színpadképpel léphetett fel, mint a nyitóbanda, de hát azért ők már elismertek a metal világában, hazánkban is visszatérő vendégek szerencsére. Bár a legutóbbi Heidenfestes koncertjüket kihagytam, ezen az estén már az ötödik Ensiferum koncertemet fülelhettem meg. A hangzásukkal semmi probléma nem volt, nagyon tisztán mégis nagy hangerővel szólt a cucc, nyoma sem volt az előzenekarokra annyira jellemző tompaságnak, aránytalanságnak. A 2009-es lemez nyitódalát használták intronak, majd belecsaptak a címadóba. Azonnal mozgásba lendült minden fej, karok a magasba emelkedtek és úgy is maradtak a koncert végéig. Mivel mindössze háromnegyed órás műsoridejük volt, túl sok meglepetésre nem számíthattunk, hanem inkább egy best of-ra. Azért senki sem lehetett elégedetlen, minden albumukat megidézték, bár a Dragonheads kislemezről nem hangzott el semmi és a Victory Songsról is csak az Ahti. Mindenesetre a rendelkezésre álló időt nagyon alaposan kihasználták Petri Lindroosék, bemozogták az egész színpadot, különösen a gitáros Markus és a basszer Sami Hinkka jeleskedett ebben, miközben az Ensiferum számok felépítéséből adódóan a vokál- és énektémáikra is ügyelniük kellett, de azokat is különösebb hiba nélkül hozták jó minőségben. Petri hörgése pedig egész este nagyon erőteljes volt, egy hónapos turnézás meg sem hallatszik rajta, ráadásul szokásához híven koncert után a merchandise pultnál beszélgetett a rajongókkal. Számomra a műsor csúcspontja az Into Battle volt, de a Twilight Tavern, a Lai Lai Hei és a ráadásban eljátszott Iron közönségénekeltetése is biztosan okozott pár libabőrt a teremben. A legnagyobb meglepetés pedig az első lemezes Guardians Of Fate volt, de mivel ez a szám is viszonylag gyakran szerepel a programjukban, annyira nem lepődött meg senki rajta.
Az Ensiferum (bár akkor még nem tudhattam) az este legjobb koncertjét adta, a közönség teljesen vevő volt a produkciójukra, még a keverő mögött is magasban lévő kezeket lehetett látni. Szerencsére a fiatalabb Bodom rajongók is tisztában voltak a zenekar dalaival, így a közönségénekeltetések sem voltak égők, mint annyiszor kis hazánkban… Reméljük legközelebb ismét önálló, hosszabb műsorral jönnek hozzánk! Ha igazak a hírek, készül az új lemez, szóval minden adott lenne hozzá!
Ensiferum setlist:
By The Dividing Stream (intro)
From Afar
Token Of Time
Into Battle
Twilight Tavern
Guardians Of Fate
Ahti
Lai Lai Hei
—
Iron
A lehengerlő Ensiferum koncert után már izgatottan vártam a Children Bodomot, kipakoltak két szintiállványt is Janne Wirmannek, a színpad is nagyobb lett, de nem vitték túlzásba a showelemeket, nyoma sem volt a régebben megszokott roncsautónak, olajoshordóknak, biztos már nem érzik Bronx-ban magukat. A csarnok tetejéről ellenben elrongyolódott ruháknak tűnő lepedőket lógattak le. De hát ez mind mellékes, a lényeg úgyis a zene.
A Relentless Reckless Forever nyitódalával kezdték a koncertjüket, ami már egy új hozzáállású Alexit mutatott, aki nem iszik meg naponta több üveg tömény szeszt, hiszen a dal arról szól, hogy nem fogja a pia miatt előbb feldobni a talpát. Az első három szám alatt is már furcsán szólt a cucc, de gondoltam majd csak helyrerázódik, de nem, végig eléggé aránytalan volt, pedig a keverőtől elmentem a 3. sorig középen, majd végül a moshpit mögött állapodtam meg a koncert felénél, ott még viszonylag elfogadhatóan szólt a banda, de Roope Latvala gitárja el-eltűnt számomra a masszában. Ráadásul Alexi erőtlen károgását nagyon előtérbe tolták, pedig azt maga a zenekarvezető is elismeri, hogy a szövegeik kb értelmetlenek.
De nem ez volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy én még egy erőtől duzzadó, sikerre éhes zenekart ismertem meg, akik le akarták mészárolni a közönséget az előadásukkal. Most meg… Roope gitáros és Henkka basszer mozgott azért a színpadon, talán ők élvezték legjobban, hogy a színpadon állhatnak egy nagyjából megtelt Pecsában. Jaska Raatikainen szokás szerint nagyon jól ütött, ami elmondható a többi hangszeresre is, hogy jól játszottak, csak éppen a tűz hiányzott belőlük. Janne Warmanről nem egyszer azt hittem, hogy mindjárt elalszik a színpadon, annyira unott fejet tudott vágni, ha meg nem játszott, akkor Jaskával próbált beszélgetni, hiszen szintetizátorai a dobemelvény két oldalán kaptak helyet. Alexit meg nem láttam még ilyen enerváltnak egy koncertjükön sem, de az talán mindent elmond, hogy látszólag még csak meg sem izzadt a nagy frontemberkedésben, ami sajnos kimerült jó pár motherfucker elhadarásában.
A műsor több mint felét a Hate Crew Deathroll és az új lemez dalai tették ki, amik jól olvadtak a már klasszikusnak számító Bodom dalok közé, legnagyobb ovációt azonban látszólag az egymás után következő két Are You Dead Yet?-es dal az In Your Face és a Living Dead Beat kapta a HCD-s nóták mellett.
A régi rajongóknak be kellett érniük különlegességként a csapat nevét viselő dal előadásával a Hatebreederről, hiszen minden más dal abból az érából standard műsorszámnak tekinthető. Persze akár azt is meglepetésnek vehetjük, hogy az egész turné alatt szinte csak nálunk nem játszották el az Everytime I Die-t a Follow The Reaperről.
Azért az olyan állandó koncertfavoritok, mint a Hate Me!, Angels Don’t Kill vagy a Follow The Reaper jó felvezetésül szolgáltak a Downfallhoz, ami az eddigiektől eltekintve nem a ráadásban kapott helyet. A visszatapsolás után már csak két számot hallhattunk, amin több ember is csodálkozott, mint mondtam az Everytime I Die Budapesten kimaradt… A Was It Worth It? És a Hate Crew Deathroll (főleg az utóbbi) azért jól átmozgatta még egyszer a zúzdát és a nyakizmokat is, de aztán kurtán-furcsán elbúcsúzott a zenekar és vége is lett a bulinak.
Children Of Bodom setlist:
Not My Funeral
Bodom Beach Terror
Needled 24/7
Shovel Knockout
Roundtrip To Hell And Back
In Your Face
Living Dead Beat
Children Of Bodom
Hate Me!
Blooddrunk
Angels Don’t Kill
Follow The Reaper
Downfall
–
Was It Worth It?
Hate Crew Deathroll
Azt hozzá kell tennem, hogy azért, mert a fiúkból láthatóan hiányzott a tűz, attól még profi koncertet adtak, ahogy említettem, a hangszeres teljesítményre nem érkezhet sok panasz. Valószínűleg, aki most látta először a bandát, annak örök emlék marad ez a koncert, de a hozzám hasonló régebbi rajongók húzhatják a szájukat. Pedig a hangulat nagyon jó volt, a szövegeket sokan hörögték együtt Alexi „Wildchild” Laihoval és hatalmas moshpit volt a koncert egész időtartama alatt, még ha a hangzás nem is volt minden igényt kielégítő. De régen mindig volt valami hangszeres párbaj, fricska Alexi és Janne között, amibe sokszor Roope és régebben Alexander is beszállt egyfajta örömzenélés hangulatot biztosítva ezáltal a koncertnek. A véletlenszerűen bejátszott poppoénokat nem is említve… Elhiszem, hogy egy két hónapos körút második felében ezek már fárasztóak lehetnek a zenészeknek, de el nem hiszem, hogy néha-néha egyet ne tudnának improvizálni, főleg úgy, hogy ennyire képzett és elismert, virtuóz tagokből áll a banda. Egy kimért, megszerkesztett show-t kaptunk, amiből pont az a tűz, az agresszió, (de játékosság is) hiányzott, ami annyira emlékezetessé tette a régi koncertjeiket. Ha tényleg csak azért van ez, mert letették az üveget, akkor sürgősen keríteniük kell valami más, kevésbé ártalmas tudatmódosítót. A saját érdekükben is, még mielőtt teljesen lerombolják a hosszú idő alatt felépített hírnevüket.
