2009. október 02. @ Budapest, Diesel
Our Hate Will Destroy You Tour
Ősz elején végre-valahára hazánkat megcsapta a tengeren túli szél és nekünk is jutott egy nyalással a neves zenekarok körútjának egyikéből. A nívós turnéval egy péntek este erejéig mi is betekintést nyertünk tehát a ‘nagyok’ világába, a különféle stílusokat felvonultató alakulatok pedig újfent bizonyították létjogosultságukat a színtéren. Bizony-bizony, megbecsülendő nevek tették tiszteletüket a Diesel Club színpadán, ezért számomra is kötelező dátumnak minősült az aznapi falrengető őrület.
Az imponáló fellépők ellenére, orbitális tömeggel ezúttal sem kellett számolnia a korán érkezőknek, így a pontban hétkor történő bebocsátás után még mindenkinek kényelmesen volt ideje szemrevételezni a merch pultot vagy éppen berendezkedni kipécézett helyére. Idővel az ízlések is több szálra szakadtak, mivel gyakorlatilag minden bandának megvolt a maga kis rajongói bázisa. Ha azonban jobban belegondolunk, ezen nincs mit csodálkozni. Ahol a főfogás mellett egy Throwdown vagy Unearth ‘csak’ az előzenekar szerepében tetszeleg, ott teljesen érthető a különböző rétegek megmutatkozása.
Az elsőként az emelvényre lépő, atlantai Dååth-nál ez még annyira nem volt szembetűnő, noha jómagam az ő produkciójukat is kíváncsian vártam, mivel az ez év áprilisában megjelent The Concealers c. harmadik nagylemezük egy rendkívül fantáziadús, izgalmas anyag lett. Bizonyos elvárásaim tehát már velük szemben is voltak, de szerencsére nem kellett csalatkoznom. A nyakakat sikerült is bemelegíteni az olyan dalokkal, mint a Schatten, a Silenced vagy a zseniális Wilting On The Wine és habár vérzett a szívem a Self-Corruption Manifesto hiányáért, mégis felettébb elégedett voltam a látottakkal. A megszólalással kapcsolatban már lehetne kukacoskodni, hiszen a később formálódó hangzás itt még meglehetősen kezdeti stádiumban volt. Ennek köszönhetően Sean Z frontember üvöltései szinte teljes egészében elvesztek a darálások közepette. No de, fölösleges emiatt keseregni, ez sajnos állandó velejárója a korai kezdésnek. A srácok maximális bizonyítani akarása ellenben jó benyomást tett. Mindenki tisztességgel odarakta magát, kicsit fájó is volt látni, ahogy a lassacskán duzzadó nézősorokban páran elég szkeptikusan figyelik a történéseket, ettől függetlenül nem hiszem, hogy bárki is keserű szájízzel idézné fel a tagság előadását. A magam részéről nagyon bízom benne, hogy lesz még alkalmam valahol elcsípni őket. Ígéretes, figyelemre méltó, szimpatikus társaság a Dååth, mindenkinek jó szívvel ajánlom a csapatot élőben és lemezen egyaránt.
A tech. death húrnyűvőit az Orange County-béli Throwdown követte a deszkákon. Az utóbbi időkben leginkább Pantera koppintásairól elhíresült gárda ezúttal élő teljesítményével is felhívta magára a figyelmet. Húzós showban részesült a kiéhezett publikum, nyitásként kapásból a Holy Roller lendületes thrash témáit kaptunk az arcunkba, majd a régebbi számokkal karöltve jöttek a Venom & Tears legékesebb momentumai is. A pörgősebb tételek mellett helyet kapott még jónéhány breakdown-al gazdagon teletűzdelt szerzemény, valamint Dave Peters is leróhatta tiszteletét Phil Anselmo előtt a Weight Of The World-ben, amit a nosztalgiázni vágyók nagy örömére, szinte tökéletes imitátorként viselkedve adott elő. Az említettek mellett a legutóbbi kiadványról elhangzott még a S.C.U.M. (hatalmas nóta!), továbbá emlékeim szerint volt az Americana is, bár emellett nem tenném le a nagy esküt. Szó, mi szó, kellemes, energikus bulit csaptak a színpadon, a közönség is kezdett beindulni, ám egy bő félóra után az idő közbeszólt. Az este folyamán azonban sikerült még pár szót váltanom Dave-el, kinek elmondása szerint, jövő nyáron – immáron a Deathless-el a tarsolyukban – visszatérnek Magyarországra. Meglátjuk így lesz e, részemről nincs ellenvetés…
…az Unearth-el szemben viszont kezdetben voltak fenntartásaim. A rengeteg elismerő vélemény dacára, őszintén szólva lemezen sohasem sikerült megfogniuk. Ezen egyszerű okból kifolyólag, tavalyi hajós bulijukat flegmán el is szalasztottam, a sors ezúttal mégis keresztezte utainkat, összességében pedig, meg kell mondjam, nem bánom, hogy így történt. A dinamikus előadásmód kapásból megadta az alaphangulatot és nem kellett hozzá sok idő, hogy ez még tovább fokozódjon. Zenész és rajongó közösen élvezte az együtt töltött időt, a nyomottságnak még csak szikrái sem mutatkoztak egyik fél részéről sem. A stagedivingoló népséghez is rendkívül barátságosan viszonyultak a tagok, a jópofizás mellett pedig hangszereiknek is egytől-egyig mesterük voltak. Külön kiemelném Buzz McGrath és Ken Susi gitárosokat, akik helyenként egészen elképesztő dallamokat pengettek és habár stílusuk távol áll tőlem, le a kalappal előttük. Velük kapcsolatos ismereteim hiányában túl sok konkrét dallal nem szolgálhatok, csupán néhány felkonferáló szövegből sikerült elcsípnem a My Will Be Done, a We Are Not Anonymous és a Zombie Autopilot címeket. Összességében azonban kijelenthetem, hogy kellemes csalódásban részesültem, de gondolom a melódikus core zenék kedvelőinek egyébként sem szorul hosszas bemutatásra a csapat élő teljesítménye.
Édes kiábrándulás ide vagy oda, számomra a fénypontot mégiscsak a hazánkba első alkalommal látogató Chimaira jelentette. Mark Hunter legénysége már régóta szerepelt a kívánságlistámon, így nagy örömmel töltött el a hír, miszerint ők is tagjai a Magyarországot érintő gyűlölet turnénak. Mellesleg meglátásom szerint koránt sem nekik volt aznap este a legnagyobb táboruk, a The Venom Inside-Resurrection kezdő duóra mégis össznépi zúzás vette kezdetét. A legtöbb dal értelemszerűen a nyáron megjelent The Infection c. albumukról hangzott el, de természetesen a klasszikusok sem maradhattak ki. Példának erejéért a Power Trip és a Nothing Remains is szép kis ovációt váltott ki az egybegyűltekből. A koncert lendületét jobbára csak a friss szerzemények fékezték le, kissé vissza is rántották a tömeget ezekkel a kiállásokkal. Talán befért volna még a programba egy-két tempósabb adalék, úgy mint a Worthless vagy az End It All, de hangsúlyozom csak és kizárólag emiatt támadhatott kis hiányérzete az embernek. Merthogy ettől eltekintve mesteri és összeszedett produkciót mutattak be, zenéjüket pedig bármelyik kortárs stílusrokon banda megirigyelhetné. A számok között nem volt sok szövegelés és időhúzás, így a bő egy órás műsoridő is hamar tovaszállt. Utolsóként a horda elmaradhatatlan himnuszának számító Pure Hatred zárta a mulatságot, ahol minden bizonnyal valamennyiünk emlékébe örök időkig beleégett a már eddig is jól ismert ‘I hate everyone’ refrén.
Chimaira Setlist: 1. The Venom Inside; 2. Resurrection; 3. Power Trip; 4. Empire; 5. The Disappearing Sun; 6. Severed; 7. Everything You Love; 8. Secrets Of The Dead; 9. Destroy And Dominate; 10. Nothing Remains; 11. The Flame; 12. Pure Hatred.
Végső soron, a jelenlévők egy közel ötcsillagos estének lehettek szem és fültanúi, ahol a death, a thrash, a hc és a groove metal képviselői egyaránt emlékezetes műsorral ajándékozták meg közönségüket. Mindezek után, csak remélni tudom, hogy a jövőben is sikerül majd ehhez hasonlóan színvonalas zenekarok turnéját hazánkba csábítania a szervezőknek. Erős a gyanúm, lenne rá kereslet.
