Combichrist, Aesthetic Perfection – Koncertbeszámoló

2009. március 26. – Budapest, Dürer-Kert

A Negative Art Prod. szervezésében.

Egy elég rendhagyó eseményről van szerencsém beszámolni, kis hazánkban ugyanis nem sűrűn fordulnak meg az elektronikus zenék sötétebb oldalának képviselői. Jelen rendezvény nézőszáma alapján pedig igencsak úgy tűnik, lenne rá igény. Igaz, aki figyelt, az a közelmúltban elkaphatta a Front 242-t, de március utolsó csütörtökén egy még sötétebb és még durvább brigád tette tiszteletét a Dürerben, ez pedig Combichrist volt. A bandát 2003 nyarán alapította Andy LaPlegua, előző, lazább zenét játszó zenekara, az Icon of Coil feloszlása után. Andy már az IoC-ban is bebizonyította, hogy jó érzékkel találja el, mi kell a népnek, ám a Combichrist olyan rövid idő alatt olyan hatalmas sikereket ért el, amire valószínűleg még ő sem számított. A hirtelen jött népszerűség nagyban köszönhető volt az energikus, agresszív, dinamikus és lehengerlő élő fellépéseknek valamint az egyszerű, de nagyon hatásosan megírt dalszövegeknek. Magyarországon is meglepően sok hívet szerzett magának a leggyakrabban aggrotech-nek titulált zene, én sokkal kevesebb résztvevőre számítottam. 2006-ban egyszer már járt nálunk a banda, akkor az A38-at zúzták le, de azt a koncertet sajnálatos módon kihagytam. A mostanit viszont semmi pénzért nem hagytam volna ki.

Az előzenekar, az amerikai Aesthetic Perfection valószínűleg személyes ismeretségnek köszönheti, hogy részt vehetett a turnén, mely egyébként a januárban megjelent új Combichrist album, a Today We are All Demons apropójából jött létre. Az amcsik ketten álltak a színpadon, az egyik úriember a szintetizátor mögött, a másik pedig énekesi minőségben, mellényben, nyakkendőben. Zenéjük tökéletesen illett a Combi elé bemelegítésnek, nem tartalmazott különösebben egyedi vonásokat, legalábbis itt, ezen a fellépésen nem, de nem is ez volt a szerepük. Táncolható zenéjükre a közönség nagy része el is kezdett mozogni, ami szemmel láthatóan tetszett az énekesnek, aki amúgyis igen szimpatikus volt, rengeteget mozgott, és végig fenntartotta azt az érzést a közönség tagjaiban, hogy ő tulajdonképpen csak az egyik haverunk, aki éppen valahogyan a színpadra került. Meglepetésemre szolgált, hogy a közönség néhány tagja együtt énekelte a szövegek egy részét, nem tudom, hogy amúgy is ismerték-e a zenekart, vagy csak a koncert alkalmából néztek utána, de az amerikaiaknak biztos örömteli tapasztalat volt.

A hallgatóság amúgy igen vegyes összetételű volt, bár azért a ruhák színezete többnyire egységesen gyászos volt. Voltak nagyon kemény industrial-arcok csupa lakkbőrben, csizmában és SWAT-mellényben, voltak lila/zöld/kék hajú lányok, akik csak némi latexet és neccet öltöttek magukra ruha gyanánt, de voltak teljesen hétköznapi rövid hajú, szemüveges emberek és néhány bőrkabátos rocker is. Az Aesthetic perfection körülbelül egy 40 perces előadás után hagyott magunkra minket, ami tökéletes hosszúságú volt, nem volt időnk megunni őket, ugyanakkor pont elég időt játszottak, hogy néhány új rajongót szerezzenek maguknak.

Bár a színpadképet jó előre kialakították és átszerelkezésre sem nagyon volt szükség, jó 20 percet kellett várnunk, mire valami intro-szerű hangzott fel a hangfalakból. Szerintem nem akadt ember a teremben, aki hirtelen ne érezte volna úgy, hogy eltévedt, mivel a hangszórókból a Nine Inch Nails talán leghíresebb számának, a Closernek egy igen érdekes átgondolása hangzott fel, mely leginkább egy country nótára hasonlított. Ezt pedig egy másik erősen country-ízű, nagyon fülbemászó dal követte, mely tökéletesen nem illett az este zenei világába. Mint az később, az általam interneten végzett kutatás eredményeképp kiderült, minden Combichrist koncerten játsszák ezt a számot a színpadra lépés előtt. Eredetileg a Cornbugs című zenekar Spot the Pycho lemezén hallható a dal és annyi köze van Andyékhez, hogy a dobos, Joe Letz, mind a két zenekarban játszik, valamint a dalban a Combichrist legújabb klipjében, a Sent to Destroyban látható tévés ügynök énekel. Mire mindenki kezdte volna Texasban érezni magát, pont vége lett az intrónak és az este lényege felsétált a színpadra és szó nélkül belekezdett az új album nyitódalába, az All Pain is Gone-ba. Négy tagból áll élőben a zenekar, ebből ketten dobolnak, egy az elektronikáért felel a negyedik pedig Andy, aki énekel. A két dobos igen jó munkát végzett, nagyon jól dolgoztak együtt és persze kellőképpen őrültek is voltak. Az elektronikás srác is elég morcosan nézett ki, de Andy-n kívül egyikőjük sem kommunikált a közönséggel, szinte ránk sem néztek. Andy azonban annál inkább. Beteg industrial arcfestése, rengeteg tetoválása és nem kicsi termete igen domináns jelenséggé tette, de nem volt agresszív, végig mosolygott, a közönség szemébe nézett és többször is kijelentette, hogy milyen awesome-ok vagyunk. Egymás után jöttek a zordabbnál zordabb, súlyos, karcos vasipari mestermunkák, kíméletlen ugrálásra és táncolásra buzdítva a közönséget (bár a kíméletlen táncolás elég hülyén hangzik).

Andy egy alkalommal elvette az első sorból őt fényképező lány telefonját és éneklés közben felhívott valakit a készülék híváslistájáról, amin persze mindannyian jót röhögtünk, akik láttuk az incidenst. Hasonlóan jó kedvvel telt amúgy az egész koncert, Andy pózolt a fotósoknak, kezet fogott néhányakkal az első sorban, de a zenekartagok egymás közt is szórakoztak, egymást dobálták vizesüvegekkel, dobverőkkel és egyéb kevésbé szilárd dolgokkal. Az első sort többször is alaposan meglocsolták a kikészített ásványvízzel, aminek többen nem örültek, de igazából szerintem még felfrissülést is nyújtott a sok izzadt embertől keletkezett melegben. Különösebb pogó nem nagyon alakult ki, talán csak egyszer-kétszer kezdtek bele a népek, de akkor sem tartott sokáig, ez nem az a fajta zene.
Tíz jobbnál jobb dal után a srácok egy szó nélkül levonultak a színpadról, de mindannyian tudtuk, hogy még visszajönnek. Így is lett, még három ráadás szám erejéig visszatértek közénk, melyek közt ott volt az egész közönség legnagyobb kedvence és feltehetőleg egyben a legismertebb számuk, az igen beszédes című This Shit will Fuck You Up. Végül a What the Fuck is Wrong with You People? utolsó sorai alatt totális káoszt rendeztek a színpadon, felrúgták a dobokat, feldöntötték a cinállványokat és Andy még egy szintetizátort is elhajított. Ezek után lementek, mi pedig úgy álltunk ott, mint akiknek most teljesült élete leghőbb vágya, kielégülten, fáradtan és egy hihetetlen élménnyel gazdagabban. Ritka és különleges, igazán erőteljes estében lehetett része annak, aki ott volt, aki meg nem, az tényleg nagyon sajnálhatja, bármilyen közhelyes is.

Setlist:

All Pain is Gone, Blut Royale, Electrohead, Scarred, Get Your Body Beat, I Want Your Blood, Today We are All Demons, Get Out of My Head, Today I Woke to the Rain of Blood, This is My Rifle, Shut ap and Swallow, Ráadás: Feed Your Anger, This Shit will Fuck You Up, What the Fuck is Wrong with You People?

Kapcsolódó cikkek

Combichrist, First Aid 4 Souls – Koncertbeszámoló

Anders

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár