2012. december 16. @ Budapest, Dürer Kert
Idén nem csupán Magyarország, de az egész világ izgatottan várta a punk, a hardcore és a metal hármas metszéspontjában királyi helyet elfoglaló legenda, a Converge nyolcadik stúdióalbumát, az All We Love We Leave Behind-ot. A korong végül igazolta a várakozást, igen nagyot szólt a sajtóban, és a több tízezer elégedett rajongó mellett kétségkívül újabb, az élet szebbik oldalából kiábrándult szíveket is meghódított. Az új kiadvány turnéja pedig szerencsére hazánkat sem kerülte el, így mi a megjelenés után az év egyik legsúlyosabb estéjének ígérkező, figyelemreméltó összeállítású koncertet is tűkön ülve várhattuk.
Az este szokatlanul pontosan kezdődött és minden létező vasárnapi letargiát és fáradtságot azonnal elfeledtetett, az olasz The Secret sátánbrigádnak köszönhetően. Az utóbbi két évben szélesebb nyilvánosságnak örvendő crust-black metal vérhányók tavaly már feketére okádták a Dürer kistermét lemezen sem könnyed, élőben azonban irgalmatlan torz crust-black metal szüleményükkel, és idén sem tűntek vérszegénynek. A jövőre tíz éves zenekar is friss kiadvánnyal érkezett hozzánk, a Southern Lord égisze alatti (így a nagyközönség figyelmét elnyerő) második, valójában negyedik nagylemezükkel, az Agnus Deivel. Az albumon elődjéhez képest jóval több grind téma hallható, összességében gyorsabb és ha lehet, nyersebb háromnegyed órát nyújt, mint a Solve et Coagula. Élőben a csapat kiváló okot és aláfestést szolgáltat a tomboláshoz, ám zeneileg értékelni a fellépéseiket bajos, mivel az alapvetően koszos hangzást talán kissé túlzásba viszik. Még a Dürer nagytermének előnyös hangzásbeli adottságai mellett is irdatlan zajkása özönlött a színpad felől, melyből néha egy-két riff, illetve a keserves üvöltés hallatszott ki. Éppen ezért a bő félórás játékidő elegendőnek is bizonyult, mindenki megkapta a napi vallásgyűlölet adagot.
Az A Storm of Light neve ismerősen kellene, hogy csengjen az igazán súlyos zenék kedvelői számára, már csak azért is, mivel már kétszer is jártak nálunk. Egyszer önállóan, a Dürer kistermében, egyszer pedig nemrégiben a Sleep előzenekaraként rombolták porig a Club 202 termét. Doom és sludge elemekből építkező zenéjüket élőben vetítés teszi a közelgő apokalipszis kiváló hírnökévé, melyért az énekes-gitáros Josh Graham felel, aki többek között a Neurosis látványvilágát is tevékenyen alakította az elmúlt években. A koncert felhozatalából zeneileg talán ők lógtak ki a leginkább, mivel a punkhoz vagy a hardcorehoz vajmi kevés közük van, ám muzsikájuk tonnás súlya és totális lélekpusztító mivolta gondoskodott a beilleszkedésről. Ők egy háromnegyed órás szettet játszottak, mindhárom nagylemezükről szemezgetve, de főleg a legutóbbi, As the Valley of Death Becomes Us, Our Silver Memories Fade című korongra koncentráltak. A zenészek elég kedvetlenek voltak, mivel állítólag a kontroll-ládákkal folyamatos problémáik voltak, a közönség azonban így is szemmel láthatóan elkapta a síri hangulatot.
A Touché Amoré ezután könnyedén kirángatta a kétségbeesésből és nyomorúságból a hallgatóságot, rohangálós színpadi mozgásával és az előzőeknél mind zeneileg, mind szövegileg jóval optimistább hangvételével. A rövid idő alatt óriási népszerűségre szert tevő punk/hardcore csapat már negyedszer járt nálunk, ez pedig a nézőszámon is meglátszott. A folyamatos közönségénekeltetés, a megállás nélküli crowdsurf és a ragadós hangulatú, könnyedén emészthető, rövid, célratörő dalok indították be igazán az estét, és ezeknek köszönhetően a jó órás fellépés sokkalta rövidebbnek érződött valós hosszánál.
Végül (továbbra is az eredeti időbeosztáshoz szinte tökéletesen igazodva) elfoglalta a színpadot Jacob Bannon és társasága. A nyakig tetovált Deathwish-főnök egyedi karaktere azonnal hatása alá vonta a közönséget, ám a koncert sikere nem csupán rajta múlt. A zenekar olyan figyelemreméltó pontossággal játszott, amilyet én még nem tapasztaltam semmiféle színpadi produkciótól. Minden egyes váltás, törés, szünet tökéletesen a helyén volt, minden hangszer maximálisan igazodott társaihoz, lenyűgöző egységben szóltak a dalok. Természetesen az új lemez került előtérbe, melynek dalai tökéletes hangzással szólaltak meg a régebbi nótákkal egyetemben, ez pedig tovább emelte a halálpontos játék által nyújtott élményt. Jacob hangja élőben is van olyan erős, mint lemezen, színpadi jelenléte pedig megkérdőjelezhetetlen. A közönséget sem kellett különösebben bíztatni, gyakorlatilag nem volt olyan pillanat, mikor ne lett volna épp valaki a színpadon crowdsurfhöz készülve, és igen tekintélyes örvények alakultak ki az első sorokban. Magával ragadó és letaroló élményt nyújtott a Converge, attól tehát egyáltalán nem kell félni, hogy az idén már fennállásának 22. évét ünneplő csapaton kiütköznének az öregedés jelei.
Az elsőre kissé eklektikus lineup végül hihetetlenül hatásos választásnak bizonyult és a maximális teljesítményt nyújtó fő- és a három jócskán különböző, ám a maga nemében kiemelkedő előzenekar gondoskodott róla, hogy ez az este nemcsak az év, de talán az elmúlt két-három év egyik leginkább kielégítő koncertélménye legyen. Még ilyet kérünk.
