2017. november 2. @ Anglia – Manchester, Academy
Múlt héten Cradle of Filth-koncert volt Manchesterben. Izgatottan vártam ezt az eseményt, mert pár hónappal ezelőtt jelent meg a zenekar legutolsó albuma, ami minden várakozáson felül érdekesnek és izgalmasnak bizonyult, úgyhogy innentől adott volt a feladat. Manchester felé vettem az irányt hogy meghallgassam, mit is játszik nekünk aznap a Cradle of Filth.
Izgatottan vártam ezt a fellépést, hiszen a legutolsó album egészen kiugróan jól sikerült – gondoltam, hogy erről sokat fognak játszani a fiúk. Abban is bíztam, hogy a múltkori csorbát sikerül valahogy kiköszörülni, amikor a hangzás valami egészen rettenetes volt. Az aznap esti feladatok között a koncert dokumentálása, természetesen fotózás, és egy interjú is szerepelt Richard Shaw-val. Az interjút 18:20-ra beszéltük le, így indokoltnak tűnt a délután négyes indulás, elvégre nyolcvan mérföldnyi – azaz százhúsz kilométernyi – távot kell brit autópályán megtenni. Elsőre azt hittem, hogy kicsit túl becsültem az odaútra szánt időt, ám amikor Manchester külvárosában, a dugó kellős közepéről kellett a turnémenedzser feltelefonálnom, hogy ’barátom, sajnos késni fogok a megbeszélt interjúról’, akkor azért elgondolkodtam azon, hogy százhúsz kilométer megtételére vajon mennyi időt is kellene szánni.
A gyenge kezdést követően minden meglehetősen flottul ment: a bejáratnál a fotó- és sajtójegyet azonnal fel tudtam venni, a turnémenedzsert első hívásra utol tudtam érni, úgyhogy panaszra semmi okom nem lehet. Mivel aznap estére összesen két zenekar volt a repertoáron – név szerint a Savage Messiah és a Cradle of Filth –, nem igazán értettem, hogy hogyan is fog a program összeállni. Általában a Manchester Academy-n este hétkor kezdenek a fellépők, a záróra este tizenegy órakor van, és ez a négy óra a két zenekarra valahogy soknak tűnt. Igazam is lett, az első zenekar nyolckor kezdett, negyven percük volt összesen, és este kilenctől bő másfél órán keresztül tolta a Cradle of Filth egy rövidebb szünettel.
Miután lement a Richard Shaw-val megbeszélt interjú, gyorsan tettem egy kört a Manchester Academy kocsmájában. Sajnálatos módon búzasör nem állt rendelkezésre, viszont legnagyobb meglepetésemre az aberdeeni Brewdog sörfőzde Punk IPA sörébe futottam bele, amit sajnálatos módon nem lehetett otthagyni. Leülni nem akartam, ültem eleget a kocsiban, úgyhogy elkezdtem fel-alá sétálni a kocsma területén. Nem tudom, mekkora meglepetés, de a Cradle of Filth tagjaival természetesen már ott is sikerült összefutni: a cseh Marek Šmerda ott üldögélt és beszélgetett egy nő ismerősével.
Este nyolcig meglehetősen sok időm volt, addig próbáltam a backstage környékén lézengeni. Igazából én Danit szerettem volna interjúzni, de ő nem volt elérhető aznap este, viszont láttam, hogy ki-be mászkál a backstage-ből – gondoltam, hogy egyetlen kérdésre már csak el fogom tudni kapni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi is történt a Nymphetamine kiadása környékén – véleményem szerint a nagyon jó, lassacskán húsz éves Cradle of Filth albumok minőségében hirtelen robbanásszerű változás következett be, és a Nymphetamine környékén megjelent albumok, legalábbis szerintem, meglehetősen nehezen hallgathatók. Igazából ekkortájt úgy voltam vele, hogy kész, vége, ennek a zenekarnak hallgatható albuma immár nem lesz. A Cradle of Filth minden várakozásommal ellentétben annyira összelapátolta magát, hogy azóta egyre jobb és jobb albumokat adnak ki, különösen úgy, hogy az egész zenekar egy átjáróház, ahol szerintem az egy darab Dani Filth-en kívül nincs olyan ember, aki kettőnél több albumon játszott volna.
Az első zenekar aznap este a Savage Messiah volt – férfiasan bevallom, hogy nem hallottam róluk. Sajnos még mindig megvan az az évtizedekkel ezelőtt felvett rossz mentalitásom, hogy az előzenekarokat valahogy hozzáadott szükséges rossznak élem meg, így pusztán túlélni akarom őket, és a főzenekarra koncentrálok. Ez a filozófia többször nagyon csúnyán megbukott, ugyanis nem egy olyan eset volt, amikor az előzenekar simán, pillarebbenés nélkül lejátszotta a főzenekart – egy teljesen állatorvosi példa lesz a Cradle of Filth két évvel ezelőtti fellépése, amikor a Ne Obliviscaris volt az előzenekar, és tulajdonképpen a Ne Obliviscaris után haza lehetett volna – és haza is kellett volna – menni.
A Savage Messiah a klasszikus fehér sportcipős – fekete farmernadrágos – bőrdzsekis heavy metal-t tolta nagyjából a korai Metallica – korai Iron Maiden – korai Sepultura stílusában. Én teljesen biztos voltam abban, hogy ebben a műfajban harminc éve nem lehet semmilyen új és érdekes dolgot összehozni: itt már mindenki elmondott mindent, és mindenki, aki ezzel a műfajjal próbálkozik, pontosan ugyanazokat a kliséket ismételgeti. Ezzel együtt örömmel jelentem, hogy tévedtem: a Savage Messiah a maga stílusában ebben a szerintem teljesen kihalásra ítélt stílusban nagyon-nagyon jó volt, a srácok őszintén, tiszta erővel tolták a koncertet, lehetett látni hogy élvezik amit csinálnak, és ha a lelkesedés meg az odaadás pontozható lenne, akkor maximális pontszámot adnék nekik. A technikai dolgokat tekintve sem lehet panaszkodni: gyönyörű szép szólók – mindkét gitáros szólózott –, gyors, emészthető, fantáziadús dallamok, úgyhogy a negyven perc után már határozottan sajnáltam, hogy nem játszanak még – mondom mindezt úgy, hogy ez a stílusú power metal – korai heavy metal meglehetősen távol áll tőlem. A Savage Messiah összesen nyolc számnyi idő jutott: három dalt játszottak a legutolsó albumról, a ‘Hand of Faith’-ről, a többit pedig a maradék albumokról: Blood Red Road, Solar Corona, Scavengers of Mercy, Lay Down Your Arms, Eat Your Heart Out, Hands of Fate, Minority of One és Wing and a Prayer.
Amint a Savage Messiah végzett, gyors pakolás vette kezdetét: a színpadra mindkét zenekar cuccai fel voltak rakva, úgyhogy szerelni nem nagyon kellett, csak a Savage Messiah cuccait dobálták le viszonylag gyorsan, és húsz perc múlva már kezdhetett is a Cradle of Filth. A lepakolás elsőre meglehetősen gördülékenyen ment, másodjára már kevésbé. Mint kiderült, a Savage Messiah részint a saját cuccait használta, részint pedig a helytől kért kölcsön kábeleket, mikrofonokat és mikrofonállványokat. Gondolom nem kell külön mondanom, hogy a hozott cuccok és a kölcsönzött cuccok szépen összekeveredtek, úgyhogy a lepakolás második felében hirtelen leltározás, guberálás, keresgélés és matatás vette kezdetét. De ettől függetlenül nagyon gyorsan kipakoltak mindent a koncertterem mögötti folyosóra, és kezdhetett is a Cradle of Filth. Az első és legfontosabb dolog, amit el kell hogy mondjak, az a hang tisztasága volt: ugyan a színpad előtt, a fotósoknak fenntartott árokban torz volt minden, de fotózás után hátramentem a stúdiópulthoz, ahonnan kristálytisztán lehetett hallani a zenét. Legnagyobb meglepetésemre nem volt irgalmatlanul hangos a koncert: sajnos nagyon sok esetben az a tapasztalat, hogy a keverést – egészen pontosan a keverés minőségét – inkább hangerővel próbálják pótolni, ám itt tisztán lehetett hallani mindkét gitárt, a basszusgitár sem egy zúgó massza volt, hanem tisztán szólt, a dobok nem voltak túl hangosak, és az ének sem nyomta el az összes maradék szólamot. Persze lettek volna még ötleteim, én a pergőt egy kicsit le-, a gitárok hangerejét meg kicsit feltekertem volna, de ez már igazából csak hiszti és picsogás.
Szóval nagyon szépen és tisztán szól a Cradle of Filth, úgyhogy nem volt semmi akadálya a zenei élmény befogadásának. Én azt hittem, hogy ez teljesen lemezbemutató koncert lesz, de tévedtem: összesen három dalt játszottak a szeptemberben megjelent Cryptoriana albumról, legnagyobb meglepetésemre kettőt a Nymphetamine-ról, és a bő másfél órás program összes fennmaradó dala pedig a maradék albumokról szólt, gyakorlatilag minden albumról egyet-egyet válogatva. Legnagyobb örömömre két kedvencet is játszottak a Cryptoriana-ról (Achingly Beautiful és a You Will Know the Lion by His Claw), és igazából ha a Wester Vespertine is elhangzott volna, akkor még boldogabb lennék, de tulajdonképpen az már annyira tökéletes lenne, hogy az már túlzás.
Annyit sikeresen megértettem a Richard Shaw-val készült interjú során, hogy a Cradle of Filth egy zenei jellegű vállalkozás: Dani a főnök és az alkalmazottak kábé havi fix bérért állnak mellette-mögötte a színpadon, és adják a kísérletet ahhoz, hogy a vállalkozás mint olyan működhessen – meg kell hogy mondjam, hogy ez meglehetősen professzionálisan sikerült is. A Cradle of Filth dalai amúgy sem túl lassúak, de ezeket még sikerült picit felpörgetni. A két gitáros nagyon profin, nagyon összehangoltan játszott, hibázásnak, elbizonytalanodásnak jelét nem lehetett látni. A dobos Martin bent ült a dobfelszerelése mögött a kis műanyag kalitkában, és lehajtott fejjel mint egy gép adta a ritmust másfél órán keresztül. A billentyűkért és a női vokál ért felelős Lindsay Schoolcraft játéknál sajnos nem lehetett eldönteni, hogy mi eredeti és mi megy sampler-ről: én olyan fele-fele arányra tudnék tippelni.
Az utolsó két számnál valami nem egészen stimmelt: valószínűleg a női énekhang, vagy legalábbis valami fals volt, én úgy hallottam, mintha Lindsay hamisan énekelt volna. Ez a kijelentés persze erősen fenntartásokkal kezelendő: egyrészt olyan botfülem van, hogy szőlőkarónak lehetne használni, másrészt viszont a hölgy képzett énekes, aki énekhangjából és zenei tudásában él szerintem kábé egy évtizede. Dani, aki immáron huszonhét éve a zenekar motorja, megállíthatatlan és fáradhatatlan volt. Ez az alacsony, kopaszodó, kicsit pocakos figura egy élő energiabomba, jól láthatóan szétvetett az energia előadás közben. Teljesen megállíthatatlannak tűnt, és nagyon örültem, hogy tisztán hallottam az énekhangját, a sikoltásait, ugyanis az eddigi Cradle of Filth koncerteken egyáltalán nem voltam elégedett a hanggal. Fantasztikus amit csinál, és különösen az a hihetetlen, hogy bő huszonöt éve, megállás nélkül képes olyan zenét létrehozni, ami nem ismétli saját magát, nem fordul unalomba, minden egyes albummal tud valami újat mondani, első hallgatásra is érdekes, és nagyon-nagyon sokáig nem lehet letenni.
Bő másfél órát játszott a Cradle of Filth, egy meglehetősen hosszú ráadással – mondhatjuk úgy is, hogy a koncert negyven százaléka maga a ráadás volt. Igazából a közösségről nem szóltam még: legnagyobb meglepetésemre a Manchester Academy-n bő fél ház volt, ami különösen annak a tükrében hihetetlen, hogy Apocalyptica-n egy tűt nem lehetett volna leejteni, Mayhem-en pedig mozdulni nem lehetett, annyian voltak. A hallgatóság valami ismeretlen okból az utolsó szám kellős közepén fogta magát és szépen elkezdett kifelé szállingózni. A Cradle of Filth-ék még javában búcsúzkodtak, amikor már a koncert helyiség gyakorlatilag tök üres volt.
Indulás előtt még gyorsan lesétáltam a bejárathoz, hogy kezet ráznak a Savage Messiah zenekarral, ezek után gyorsan beugrottam a kocsiba és húzás haza. Sietni kellett, hogy még azelőtt hazaérjek, hogy elalszom. Jó volt a Cradle of Filth, nagyon jó, és az év felfedezettjei közé bekerült a Savage Messiah – hallgassátok őket, mert nagyon érdemes. Ezt játszotta nekünk a Cradle of Filth aznap este: Ave Satani (intro), Gilded Cunt, Beneath the Howling Stars, Blackest Magick in Practice, Heartbreak and Séance, Bathory Aria, Dusk and Her Embrace, Under Huntress Moon, You Will Know the Lion by His Claw, ráadás: A Bruise Upon the Silent Moon, The Promise of Fever, Achingly Beautiful, Nymphetamine (Fix), Her Ghost in the Fog, és Born in a Burial Gown.