Dalriada nyárindító nagykoncert – Koncertbeszámoló

2011. június 12. @ Budapest, Club 202

Az idei év bár minden metalos számára hatalmas bulikkal kecsegtetett és kecsegtet, az idei folk metalos koncertfelhozatal – számomra legalábbis – szívmelengetően erős. Az eddigi PaganFest és BeltineFest magyar állomásai mellett a nyári fesztiválok folkos fellépői és néhány kifejezetten folkos koncert/fesztivál mellett az őszi programban is sok pogány zenekar hazai fellépése szerepel. Így júniusban ilyen bulinak ígérkezett a Dalriada pünkösdvasárnapi nyárindító nagykoncertje is, hiszen a két beszavazott előzenekar egyike, nagy kedvencem, a Niburta is ezt a vonalat képviseli. Számomra amúgy is nagy jelentőséggel bírt ez az exkluzív Dalriada buli, hiszen nekem tényleg ezzel indult a nyaram.

Ebből adódóan időben oda is érkeztem barátaimmal a Club 202 (volt Wigwam) elé, ahol a kapuban már kígyózó sor állt a nyitásként meghirdetett 8 óra előtt. Ahogy kihallatszott, ekkor éppen a fenn említett Niburta állt be, akiknek a hatalmas mennyiségű népi hangszer és a három ének és metalos hangszerek összehangolása elég komoly technikai munkát vesz igénybe. Egy idő után elfogyott a kellő mennyiségű sör és bor, így hát mi is beálltunk az elég hosszú sorba. Szerencsére a beléptetés elég olajozottan ment, így már a Niburta koncertje előtt bejutottunk. Belépéshez járt egy welcome pálinka is, így mi – szemfülesek lévén – ezzel az élménnyel is gazdagabbak lettünk. Az utóbbi időben szerencsére nagyon pontosan mennek a koncertek a Club 202-ben (ezt a pozitívumot azonban nem ellensúlyozzák az ott tapasztalható árak).

Az első zenekar az általam – talán nem érdemtelenül – oly nagyra tartott Niburta volt, akik a zenekari beszavazáson nagyon szoros verseny után a másodikak lettek. Bár még nincs egy éves a zenekar (szülinapi folk metalos koncertjük június 24-én lesz), elég komoly rajongótábort gyűjtöttek össze két internetről legálisan letölthető kislemezükkel. Ez már a koncert elején látszott, hiszen első banda ellenére egész sokan várták a bandát a színpad előtt. Sajnos a hosszú beállás ellenére is volt gond a technikával, a duda és a kaval végig nehezen hallatszott, voltak jobb és rosszabb pillanatai a hangosításnak, talán kontakthibás lehetett a mikrofon. Az elején a hörgés sem volt a legjobb, de az az első dal után meg lett javítva. A zenekar rövid, negyven perces bulijába nem fértek bele a kitűnő rövidebb instrumentális dalok, így a koncertet rövid intró után a Dance of Satyrs nyitotta (neofolk rajongók a görög Daemonia Nymphetől ismerhetik, hiszen ez egy ókori görög dal feldolgozása), majd a lágyabb első lemezes csángó Nap és Holddal folytatódott. Ezután a dal után gyűlt össze még több ember a színpad előtt, sokan, akik eddig valószínűleg nem ismerték a bandát, előre jöttek közelebbről szemügyre venni őket. A harmadik nóta a sokak által ismert, nagyszerű Forgotten Path volt, aminek angol szövegét már elég sokan énekelték. Ezt az amúgy is zúzós, Eluveitie-szerű nótát még gyorsabban játszották, mint alapból a lemezen. Utána az este egyetlen instrumentális darabja, a Forebear’s Dance (urbánus nevén a „négy sör tánca” vagy a „négy medve tánca”, amúgy „ősök tánca”) követte, majd a koncertet három újabb dal, a lágy Keselyű, a második kislemezes, nagyon népszerű Awakening és személyes kedvencem, a mongol/tuvai történetet feldolgozó, tuvai népdalt is tartalmazó Rege zárta. Bár a zenekart sokan akarták visszatapsolni, az időkeret miatt ráadásra nem került sor.

A második előzenekar a nagyatádi/kaposvári Veil of Sin volt, akik operás hatású gothic black metalban utaznak. A műfaj nem igazán a kedvencem, utoljára tizenhat évesen hallgattam gótikus zenét, így annyira nem érdekelt a koncert, így hátulról, egy sör mellől hallgattam a zenéjüket. Fehér-fekete arcfestésük kicsit a Virrasztókat idézte számomra, zenéjük pedig engem leginkább a portugál Moonspellére emlékeztetett, persze ez lehet, hogy az én hiányosságom, mivel ezzel a színtérrel nem igazán vagyok tisztában. Így első hallásra csak annyit tudtam leszűrni, hogy bár az énekeshölgy nagyon dekoratív ezekkel a keleties táncelemekkel, amiket belesző a dalokba, sajnos az éneke nem igazán illett a zenéhez. Maga a zene egész jó volt, valószínűleg női ének nélkül kifejezetten tetszett volna a súlyos riffekkel tarkított sötét zene. A sötét hangulat fokozására a zenekar egy Dimmu Borgir számmal fejezte be koncertjét. Ahogy a Niburta, úgy a Veil of Sin is elég nehezen fért el a színpadon, mivel a Dalriada dobfelszerelése már kezdet kezdetétől fel volt állítva, így a két kiszenekar dobcucca a dobemelvény előtt kapott helyet. Ez nem igazán volt nyerő, bár a közönséghez közelebb lehettek a zenekartagok. A Veil of Sin koncertjére is elég sokan voltak kíváncsiak, bár kevesebben, mint a Niburtáéra, ez talán a műfajbeli különbségek számlájára írható. Emellett többen visszaszállingóztak koncert közben a pultokhoz, valószínűleg erőt gyűjteni minden idők egyik legnagyobb Dalriada-zúzására.

A Dalriada koncertje ténylegesen igazán exkluzív és szokatlan volt. Ahogy utóbbi időben nagyobb bulikon mindig, így most is a Fajkusz Banda népi triójával álltak színpadra a soproni epikus folkerek. Több szempontból is rendkívül egyedi bulit hagyott ki, aki nem vett részt a koncerten. Egyrészt extra hosszú koncert volt, valamivel több, mint két órás volt a koncert. Emellett a zenekar elővett néhány olyan dalt, amit nem nagyon szoktak játszani, így belefért egy komolyabb blokk az Arany-balladák feldolgozásaiból és kedvenc albumomról, a Szelekről is. A Fajkusz népzenészeinek köszönhetően szinte minden dal újra volt hangszerelve (illetve lényegében népi hangszerekkel bővítve) és a népzenészekből álló trió műfajának köszönhetően, hihetetlenül „csujjogatósra”, mulatozósra sikerült az éjszakába nyúló koncert. (Félreértés ne essék, én nem vagyok az a fajta metalos, aki a „mulatós metalt” lenézi, vagy elítéli, szerintem a népzenéhez és népi hatásokhoz ez is erősen hozzátartozik!) A zenekar extra speciális koncertjére nagyon sokan voltak kíváncsiak, közel teltházas volt a buli, rendesen meggyűlt a tömeg az előzenekarokhoz képest, holott ők sem panaszkodhattak nézőhiányra, sőt!

A koncert intrója egy népdal volt, szokás szerint a Fajkusz Banda tolmácsolásában. A koncert egyik apró negatívuma az volt, hogy a nagybőgő csak ebben a dalban hallatszott igazán, hisz a többi dalban a basszusgitárral párhuzamosan szólt, így egyik vagy másik felesleges volt. Persze a teljes tagsághoz ez is hozzátartozik és a nagybőgő kitűnő show-elem is egyben. Az első (két) dal kedvenc Arany-balladám feldolgozása, a Szent László (1-2) volt utána pedig egy Szelek albumos kedvencem, a koncerten ebben a formában még sohasem játszott Hazatérés volt. Iszonyat nagy sikert arattak ezzel a dallal, úgy vettem észre, nem csak én szeretem. Őszintén szólva már nagyon várok egy Dalriada Best of lemezt, kedvenc dalaim népiesen újrahangszerelt változatával, ahol ez a dal is helyet kell, hogy kapjon!

Ezek után az új lemez címadó dala, az Ígéret következett. Ezek a dalok egész gyors egymásutánban hangzottak el, csak ezután állt meg a zenekar egy picit pihenni, amit Ficzek András pár poénnal „fedezett”. (Megjegyzem, a „de meleg van a színpadon, ti ott lenn hogy érzitek?” poén kicsit talán sokszor is hangzott el tőle a dalok között, bár olyan tempó mellett nem csoda, hogy elfáradt.) A rövid pihenés után a banda folytatta a megkezdett, ígéretesen hangzó blokkot a Leszek a Holddal, amelynek finn részeit a billentyűs Ungár Barnabás tolta. Utána felhangzott egyik személyes kedvencem, az Igazi tűz, majd pedig a kenyérmezei csatáról szóló Kinizsi mulatsága. Az új dalokból álló rész után egy összebújós-szerelmes blokkocska jött, előbb az Arany-féle Bor vitézzel, majd egy nagyon különleges újrahangszerelt dallal, másik szelekes kedvencemmel, az akusztikus-népi verziós Hej, virágommal, amit Ficzek András ülve adott elő, ez számára is nagyon fura volt, főleg, hogy csak énekelt, gitár sem volt nála, ezt szóvá is tette. A következő körben ismét nagyszerű Arany János feldolgozásokra tombolhatott a szép számú közönség, az Ágnes asszony két részére, majd pedig az Anjou-kori eseményt feldolgozó Zách Klárára, amit szintén nagyon szeretek. Erre a dalra elég nagy tombolás támadt a közönségben is, meg kell hagyni, mozgalmas egy dal. Ez a zúzás a következő dal alatt is folytatódott, hiszen az nem volt más, mint a pörgős Tűzhozó. Utána a szintén Kikelet albumos Búcsúzó lassabb melódiái következtek, amihez jól passzolt az újabb Leszek a Csillag. A koncert záróblokkját hosszabb nóták adták, megmutatva ezzel a zenekar igazán epikus oldalát is, a Szondi két apródja első része, az hosszú A tavasz dala és A wales-i bárdok első két része. A lezárás, akárcsak a kezdés, egy Fajkusz által letolt népzenei dalocska volt, de a Dalriada visszatapsolás után, bónuszként eljátszotta a „német fesztiválszemét” Hajdútáncot is, amelyre kifáradtak azok a rajongók is, akik eddig megtartották energiáik egy részét. A koncert nagyszerű volt minden téren, a dob hangosítása és Binder Laura mikrofonjával voltak technikai problémák, de erről nem igazán tehet a zenekar. Én személy szerint pár kedvencemet, mint A Hadak útját vagy az Égnek ostorát, esetleg a Mégegyszert ugyan hiányoltam, de nem lehet mindenkinek megfelelni, így is majdnem az egész Arany-album terítékre került és jó néhány ritkaság is.

Összességében mindhárom koncertért megérte elmenni, engem persze főként a két folk metal csapat vonzott, akiknek a koncertjével nem is volt probléma. A Club 202 továbbra sem a kedvenc helyem, technikai hibáik még mindig vannak, nem a legtökéletesebb a hangosítás, emellett pedig az árak sem túl barátságosak. Mindenesetre, aki ott volt, szerintem nem bánta meg, hogy eljött, aki pedig kihagyta, nem tudja, mit szalasztott el. És a nyár csak most kezdődik!