Koncertbeszámolók

Damnation Festival 2016 – Koncertbeszámoló

2016. november 15. @ Anglia, Leeds University

Eddig meglehetősen jó tapasztalataim voltak a brit egyetemi élet és a metálzene kapcsolatáról: életem legjobb Marduk-koncertjének a Manchesteri Egyetem adott helyet, de láttam ott fantasztikus Sepulturát az alagsorban…soroljam még? Cradle of Filth, Ne Obliviscaris, Apocalyptica, csak ízelítőnek.

Az ígéret úgy szólt, hogy egy egynapos fesztivált fog rendezni a leeds-i egyetem összesen 27 zenekar fellépéséve, kapunyitás délben és az első zenekart délután egytől engedik játszani. Az utolsó fél éjfélkor végez, közben meg megy az uccu neki négy színpadon. Alapvetően kevésbé ismert csapatok kezdenek, és az ügyet különösen izgalmassá tette, hogy fellép az ausztrál Ne Obliviscaris (számomra a 2014-es év felfedezettjei), ott lesz a két rebellis norvég szivacs által gründolt Abbath, és meg Enslaved is várható.

Az már a legelején látszott, hogy itt sajnos csak odakocsikázás – beesés – interjú – zenehallgatás – fotózás – gyors hazatakarodás lesz. A hétvégi autókázás nagy élmény Angliában is. Én hülye annak idején azt hittem, hogy ha hajnalban vagy hétvégén megyek valahova kocsival, akkor gyorsabban odaérek, mint munkanapon a dugóban, de ezt csak a nagyon rutintalanok gondolhatják. Ilyenkor a  britek ugyanis – kihasználva a ritkás forgalmat – játszani kezdenek. Például autópályalezárósat, azaz a teljes forgalmat a huszonöt számjegyű félsávos mellékútra terelik, majd később a kék kereszt túristaútra. Na így jártam én is: a szombati tök üres autópályán ötven mérfölddel lehetett araszolni, mert a három sávból kettő le volt zárva a Manchester – Leeds szakaszon. Mondjuk becsületükre legyen mondva, egy helyen dolgoztak is.

Padlógáz, Leeds elérése a meghallgatni tervezett Hark fellépésének vége után fél órával, semmi gond, legalább az interjúra odaérek. Parkolókeresés, elsőre ment – ki az a barom, aki fesztiválra kocsival megy rajtam kívül? A sajtójegy egy pillanat alatt meglett, motozás és csomagellenőrzés nem volt. Én egy digitális tükörreflexes Nikon-t, egy 18-200-as objektívet, ajándéknak öt üveg sört (!!!), egy kabátot, három szendvicset, három Túró Rudit és egy csomó elektromos kacatot vittem be – senkit nem érdekelt.

Sajnos a leeeds-i egyetem egy labirintus, és a szervezők nem egyszerűsítették meg a helyismerettel nem rendelkező tudósító dolgát. A ruhatárat harmadik keresésre találtam meg (az angolom tárgyalási szintű, és munkaköröm miatt napi rendszerességgel dolgozom térképekkel és hasonló rendszerességgel navigálok). A sajtónak fenntartott rész meg egyáltalán nem lett meg, oda konkrétan – életem során először – felvezetéssel érkeztem. Ki tudja, talán ha kitesznek egy feliratot, az gyorsít, és akkor nem a „balra – le – jobbra – ott a második lépcső, de nem az, amelyik balra megy – kicsit egyenesen, de nem sokat – a gipszkartonnál később jobbra” stílusban történik a navigálás. Gondoltam, hogy esetleg egy vagy két sör hatására javul a dolog, de csak rosszabb lett, mert a vécék sem voltak kitáblázva – így fordulhat az elő, hogy egy csomóan az egyetem előtt felállított toitoi-budikat látogatták (meg a szépen megnyírt sövényt). Én abban a bazi nagy épületben összesen két slozit találtam, és kilométereket mászkáltam oda-vissza.

A másik forradalmi újítás az volt, hogy a rendezvényről nem volt alaprajz, tehát azt kitalálni, hogy ki hol, azaz melyik emelet melyik rendezvénytermében játszik, lehetetlen volt. Két színpad a pincében volt, ami nem gond, a Sepu is lépett így fel. A gond az, hogy itt minden koncert után fel-le ingázás kezdődött, és ahhoz, hogy le lehessen engedni a népeket, először meg kellett várni, hogy mindenki feljöjjön (különben dugulás van). Így gondolom már érthető, hogy hogyan sikerült három teljes órát eltöltenem egy darab interjúval és a nagy büdös semmivel, keringve egy labirintus szűk folyosóin koncerthelyiségeket, sajtószobát, sajtóst, ruhatárat és slozit keresve.

Számomra két fénypontja volt a napnak: a Ne Oblivisvaris és az Abbath. Az Enslaved-re nagyon kíváncsi voltam, de úgy voltam vele, hogy ha ők pontosan végeznek fél tizenkettőkor, akkor hajnali kettőig vezethetek haza, és erre – kövezzetek meg – azt mondtam, hogy nem.

A Ne Obliviscaris jó lett volna. Mondjuk az már egy jó kezdés, amikor a gitáros bemelegítésként a Crystal Mountain dallamos kiállását és refrénjét játssza. A lelküket kitették a fiúk, csak sajnos őket is utolérte a fesztiválok réme: az elbaszarintott keverés. Itt pedig fontos, hogy mindenki szóljon: a két gitár, a bőgő, a hegedű, a dob és a két ének nem nyomhatja el egymást. Sajnos nem ez volt a helyzet, a két ének nagyon gyengén hallatszott. Mivel alapvetően süket vagyok, így át is sétáltam a keverőpulthoz, ahol szintén valami kásás rettenetet lehetett hallani. Tulajdonképpen jó volt, mert végülis a Ne Obliviscaris játszott, de mondjuk ha hallani lehetett volna valamit, az azért sokat dobott volna a dolgon. És ekkor még nem tudtam, hogy mi vár rám a Ne Obliviscaris dalai után: Devour Me, Colossus (Part I): Blackholes, Of Petrichor Weaves Black Noise, Painters of the Tempest (Part II): Triptych Lux, And Plague Flowers the Kaleidoscope.

Először is vécékeresés várt rám, majd elsétáltam a Cult of Luna fellépésének a második felére. Egyrészt érdekelt, hogy hogyan is szólnak, másrészt meg később ott lépett fel a harmad Immortal a negyed Gorgoroth-tal Abbath címszó alatt. Sajnos a Cult of Luna rosszabbul járt a Ne Obliviscaris-nál: egy maszatot lehetett hallani, ami inkább kakofón hangorkán volt, mintsem zene, és ettől nem lettem lelkes, de sebaj, majd az Abbath megmutatja, hogy mitől döglik a légy.

Hát az döglött bizony. Gyorsan átkonfigurálták a cuccot a Cult of Luna után, maradt a szép aranyszínű csilivili dob, és hosszas szenvedést követően, tíz perces késéssel elrajtoltak a fiúk. Először nem értettem, hogy az az istentelen recsegés honnan jön, azt hittem, hogy az egyik hangfal ment el, de nem: a dobot sikerült úgy keverni, hogy torzan recsegett, bántóan hangos volt, és semmit nem lehetett tőle hallani. Gyakorlati szemléltetés: bármilyen hanglejátszónál, ahol van előerősítés, azt nyomd fel csutkára, a hangerőt meg hagyd békén.

Az egyetlen elviselhető időszak az a periódus volt, amikor éppen nem volt üzemben a lábdob, ekkor valamit azért lehetett sejteni a többi hangszerből is. Láttam, hogy Tom pengeti a basszusgitárját, de hogy értékelhető hang nem jött belőle, az is tuti. A két gitár is gyengén szólt, hogy finom legyek: Ole André hangszere még csak-csak elment (a tiszta hangjai jók voltak, a torzításnál viszont nem hallottam magát a hangszert, de lehet, hogy csak a lábdob nyomta el), Olve-ből is alig hallatszott valami, de az legalább torz volt (ismét: amikor nem volt dob, legalább meg lehetett tippelni, hogy mit is szeretne játszani). Nagyjából ismerem a pedáljait és a beállításokat, abból magától soha nem jön ki torzan szóló hang, az tuti. Ennek tiszteletére még a monitorokból is valami szörnyűség jöhetett, mert Olve állandóan reklamált, és a kontakthibás Engl erősítőfej valamint a szétesett lábcin már csak a hab volt a tortán. Szerencsétlen norvég barátunk megpróbált mindent, nyomta a szokásos show-t, de ez nem tudta feledtetni a rettenetes hangzást, és igazából ha a szokásos „Are you ready for…?” után nem szólal meg semmi a színpadon, hanem a stáb kezd el valamit pánikszerűen szervizelni, nos, az nem jó ómen. Ezeket a dalokat nem hallottam: To War!, Nebular Ravens Winter, Warriors, In My Kingdom Cold, Winterbane, Ashes of the Damned, Tyrants, Fenrir Hunts, Count the Dead, One by One, All Shall Fall

Életem legszörnyűbb koncertje volt, és nem a zenekar tehet róla (őnekik más hülyeségük volt aznap, ami miatt felment bennem a pumpa, de az egy külön történet). Az eredeti terv az volt, hogy az asszonnyal ott alszunk, na most ha erre az üzemanyag mellé még ki kellett volna fizessek egy éjszakát Leeds-ben és még neki is a jegyet, akkor valószínűleg megüt a guta.

Kedves leedsi egyetem, tegyetek meg egy pár dolgot. Először is, táblázzátok ki, hogy mi merre van, mert nem lehetett megtalálni. Lehet, hogy egy színpad elég lenne a pincébe, és akkor nem kellene félórás turnusokban „egyenirányítani” a népeket. És kérlek, hogy gondoljátok végig ezt a stúdiós dolgot, mert rettenetes volt. Ezen túl örömmel várok visszajelzést hozzáértőktől, hogy – használható cucc esetén – miért és hogyan fordulhat elő ilyen botrányos keverés. Azonos cucc esetén sokszor bántó a kontraszt, ilyen volt a szerencsétlen Dark Funeral esete a Brutal Assault-on. És ami még érdekelne, hogy amikor az ember szól, hogy kartárs, a két gitárból egy felet sem lehet hallani, akkor miért nincs reakció…

BRIEF SUM: This article was planned to be a gig report on Damnation, Leeds, the 5th of November, but it became a ‘customer feedback’: unfortunately, during this festival the reviewer had not the best experience with the sound. Ne Obliviscaris were okay and they did they best, but the studio was far from the ideal which did not really help them to present. Abbath tried to make a fair gig, but the technical things were not on their side: monitors were not working as expected, issues with the amplifier, but those things are usually part of the daily routine. Very disappointing was the studio work, more or less static noise instead of instruments, and the guitars were almost mute. If anz little chance, please apply some easy-to-do improvements next year to show for the less experienced guys where e.g. the bathrooms or cloak rooms are, and please keep really close eyes on the sound, because for me that was the most disappointing gig of poor Olve so far.

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek