Dark Easter Metal Meeting 2018 – Koncertbeszámoló

Print Friendly, PDF & Email

2018. ápr 17, 6:51 :

2018. március 31-április 1. @ Németország – München, Backstage

Black Metal ist krieg, ez volt az állandó mottója az áprilisi programnak, ami a müncheni Dark Easter Metal Meeting meglátogatása volt. Kisgyerekkel költözni és munkahelyet váltani önmagában is egy nagy élmény, így fordulhatott például az, hogy úgy neveztem be saját magam a müncheni kétnapos fesztiválra, hogy ugyanerre az időszakra volt egy másik lekötött programom is – szimplán úgy alakult, hogy valami teljesen nyilvánvaló tévedés okán úgy gondoltam, hogy a Dark Easter Metal Meeting (nevében ott a húsvét, ugye) valamikor május közepén van. Sok variálás azután végül úgy alakult, hogy el tudtam jutni erre a kétnapos müncheni fesztiválra, és azt kell hogy mondjam, a legkevésbé sem bántam meg. München Németország egyik legszebb helyen fekvő és a német ismerősök szerint egyben a legdrágább városa is. Igazából én a brit árakhoz vagyok szokva, ennek tekintetében a 80 euró körüli fesztiválbeugró és a 80 eurós szállás azért nem a világvége. A reptéri transzfer 11 eurós árán azért egy kicsit elcsodálkoztam: a brit árakhoz képest ez hihetetlenül kedvezményesnek hangzott.

Egy kétnapos fesztivál általában négy nap alatt teljesíthető, én tömegközlekedéssel mentem, ami az esetemben a vasútállomásra történő buszozást, vasúttal Manchesterbe történő vonatozást, Manchesterből Düsseldorfba történő repülést, Düsseldorfban várakozást, majd pedig egy újabb, Düsseldorf-ból Münchenbe történő repülést jelentett. Így sikeresen meg is érkeztem München belvárosában fél éjfélre, ahol Péter barátom várt a metróállomáson a csapolt Unertl ígéretével. Az Unertl talán az egyik legjobb bajor búzasör, amihez életemben utoljára tizenhét éves koromban volt szerencsém. Péter barátom ekkor hozott egy üveggel Németországból, amit a sörözés végén bontottunk fel a számtalan elfogyasztott Arany Ászok után. A kontraszt valami egészen sokkoló volt, ennél megrázott már csak az volt, hogy az elfogyasztott példány után továbbra is sörre támad kedvünk. A következő – utolsó – dobozos Arany Ászokkal a küzdelem sokáig tartott, és gyakorlatilag csak hosszas szenvedések után tudtunk elfogyasztani. Számomra nagyon sokáig álom és vágy volt az Unertl, és egy darabig az is maradt, merthogy az elvileg hajnali egyig nyitva tartó hely sajnos bezárt éjfélre, így kénytelen-kelletlen hajnali kettőig ismerkedtünk a hotelben a frissen csapolt búzasörök egyikével-másikával. Amúgy nagy szerencsénk volt, a hotel, ahol laktunk, nem szerepel sem a booking.com-on, sem egyéb ilyen gyűjtőoldalon, úgyhogy egy félig teli szállodában töltöttük el a húsvétot. Az összes lakó kivétel nélkül a Dark Easter Metal Meeting-re jött, nagyjából 20 perc alatt gyalog simán oda lehetett érni fesztivál helyszínére, és ez visszafelé sem volt sokkal több.

A Dark Easter Metal Meeting-et két egymás melletti épületben rendezték meg. Van a legkisebb terem, amelyik Klub névre hallgat, és nagyjából száz fő befogadására volt alkalmas. Ugyanabban a fém dobozban, amelyikben a Klub is van, volt egy nagyobb méretű koncerthelység, nagyjából az A38-as hajóval összemérhető méretű; ez Halle néven futott, és ez volt a közepes méretű koncerthelyiség. A harmadik színpad egy fizikailag különálló épületben, de maximum 10 méter távolságra volt két kisebb színpadtól – ez volt a nagyszínpad, a Werk.

A fesztiválra alapvetően a Taake, a Katatonia, a Belphegor és a Naglfar miatt mentem, ám sajnos a Taake és a Katatonia lemondta a fellépést, de úgy voltam vele, hogy a Belphegor azért egy nagyon jó ajánlás, a Naglfar-ra pedig tizenkét éve várok. Ezentúl ígértek Agrypnie-t, amit szintén szeretnék a második albumuk óta meghallgatni, tovább az Eis sem egy rossz kezdés. A fentebbiek mellett ott volt még a listán az Aura Noir, a Shining, a lengyel Furia és az Uada is, úgyhogy azt azért lehetett sejteni, hogy itt a második-harmadik vonalból egy nagyon-nagyon erős felhozatal lesz hallható.

A fesztivál menetrendje hihetetlenül egyszerű volt: két zenekar kezdett egyszerre a kicsi és a közepes színpadon, és amikor végeztek, akkor nagyszínpadon jött a következő fellépő, és amint a nagyszínpad végzett, újra a kicsin és a közepesen történt valami. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyszeri sajtómunkás maximum a koncertek kétharmadán tudott jelen lenni, ha semmi mást nem csinált. Erre a fesztiválra nekem még egy Agrypnie-interjú volt a menetrendben, illetve egy félig lebeszélt Naglfar-interjú, úgyhogy lehetett látni, hogy nem fogok unatkozni – ez a különbség a látogatójegy és a sajtójegy között.

A fesztivál szervezése németes precizitással ment: a bejáratnál a sajtólistán pontosan öt másodperc alatt megtaláltak. A legjobban talán a kajakimérés mutatta, hogy hogyan lehet németes precizitással egy darab étkezdében megetetni 1400 embert. A teljes fesztiválon mindösszesen egy pici lakókocsiszerűségben árultak ételt, összesen kétfélét: hamburgert és sült krumplit. Az ember azt gondolná, hogy ez esetben órákig tartó vállalkozás enni, ám meglepő módon sikerült megoldani, hogy ne tartson ennyi ideig. Az éhes zenehallgató beállt a sor végére, ami szépen lassan mozgott előre; nemsokára elérted az első hölgyet, aki felvette a rendelést – ez ugye hamburger volt sültkrumpli lehetett. Ezek után szépen tovább sétáltál három métert, míg el nem értél a hamburgeres hölgyhöz, aki megkérdezte hogy vegetáriánus vagy-e, és a kezedbe nyomott egy frissen később készült meleg, sőt időnként forró hamburgert. Ehhoz mondjuk az is kellett, hogy a háttérben minimum öt ember lélegzetvétel nélkül hamburgert gyártson megállás nélkül, meg krumplit süssön orrvérzésig.

A legfontosabb dologról, azaz a sörökről még nem szóltam. Olyan fesztivál, ahol 10 fajta sör van, ritkaság. Ahol búzasör is van, már kevesebbet tudnék csak mondani, és konkrétan nem emlékszem, hogy bárhol is csapolt búzasör lett volna elérhető. A brit fesztiválárakon szocializálódva sokkal rosszabbra készültem, és azt kell mondanom, hogy a 3.80 eurós sör kifejezetten barátságosnak mondható. Megérkezés után az első sört magamhoz vételezve máris kezdődhetett a zenekarok hallgatása és dokumentálása.

A legelsők, akiket láttam, az Ewigeis voltak, és egy dob – egy gitár plusz ének kombinációban léptek fel a legkisebb teremben. Hallani még csak-csak lehetett őket, viszont látni nem igazán, ugyanis a maximum száz fős helységbe szerintem többször ennyi ember próbált bezsúfolódni. Általában is problémát jelentett, hogy a legnagyobb dugulás a bejárat környékén volt: ha az ember valahogy már bejutott, egy csomószor szépen simán be lehet sétálni az első sorig. Az Ewigeis klasszikus true black metalt játszott vélhetően – sajnos hallani nem sokat lehetett belőlük, és ez sajnos általában is jellemző volt a legkisebb teremre: időnként némi kívánnivalót hagyott maga után a hangzás.

 

Az Ewigeis után a közepes teremben kezdődő Unlight-ra mentem át, akik nagyon jó kis dinamikus black metal-lal borzolták az idegeket. A kezdetben meglehetősen csapnivaló hangzás a végére egészen használható lett, sikerült nagyjából a kétharmadára megoldani, hogy a gitárokból is lehessen valamit hallani, és onnantól már nagyon-nagyon élvezhető volt a fellépés. Klasszikus töltényöves – corpsepaint-es – szegecses black metal-t játszottak, és – ami jellemző volt kivétel nélkül minden fellépőre – őszintén, teljes odaadással, teljes átéléssel reszeltek.

 

Az Unlight vége után futás a nagyszínpadon fellépő Noctem-et meghallgatni. Én velük itt találkoztam először élőben, nagyon jól szóltak, és minden sallangok nélküli zúzós metállal boldogították a közönséget. Tudom, nekem soha semmi nem jó, de igazából az volt a felfedezés, hogy nagyon rövidek a koncertek A nagyszínpadon az utolsó fellépő, a főzenekar hetven percet kapott, az előttük lévő két zenekar ötvenet-ötvenet, és az előtte lévő kettő pedig még ennél is kevesebbet, úgyhogy amire a zenekar – illetve a közösség – felvehette volna a fordulatszámot, és sikerült is volna a hangzást tökéletesen beállítani, na addigra véget is ért maga a fellépés.

A Noctem végén újrakezdődött a kör: futás vissza Eis-t hallgatni. Számomra az Eis volt a fesztivál egyik felfedezettje. Az agresszív, gyors black metalt teljesen szokatlan fantáziadús témákkal kombináló zenéjük miatt hihetetlen tömegnyomor volt az koncerten – a velem együtt álldogáló rajongókkal beszélgetve kiderült, hogy sokan nagyon-nagyon régóta várják ezt a fellépést. Ennek okán az ezernégyszáz látogató többsége megpróbálta beszuszakolni magát egy nagyjából ötszáz fős helységben. Az Eis-ot követően úgy döntöttem, hogy elmegyek a Shining-dedikálásra, két dolog miatt is. Az egyik, hogy szerettem volna Niklas-szal kezet fogni, a másik pedig egy hirtelen jött ötlet volt: hátha rá lehet beszélni interjúra. Úgy gondoltam, érdemes megpróbálni, elvégre ha az ember a lottón nyerni akar, akkor legalább egy szelvényt célszerű venni. Niklas teljesen jó fej és nyitott volt, azt mondta, hogy közvetlenül a fellépésük után keressem és örömmel áll rendelkezésre.

Ameddig ez lement, addig a nagyszínpadra felvonuló Dark Fortress a húrok közé csapott. Róluk az égadta világon semmi tapasztalatom nem volt, süketen-vakon mentem oda, és meglehetősen tetszett amit csináltak. Az egyszerűség kedvéért két Dark Fortress nevű zenekar működik, ebből az egyik 2004 óta szünetel. A keverés meglehetősen jó volt, elég jól lehetett hallani szintetizátorral dúsított dallamos black metalt zenéjüket; kellemes volt az aznapi produkciójuk, tehát sürgősen el kell kezdenem megismerkedni velük. A Dark Fortress után ismét dedikálásra mentem, ez most a változatosság kedvéért az Agrypnie volt. Torsten Hirsch-sel, a Nocte Obducta, az Agrypnie és az Anomalie énekes-gitárosával abban maradtunk hogy az Agrypnie-dedikálás után tudjuk megbeszélni az interjú időpontját.

 

 

 

Ameddig sorbaálltam Torsten-t levadászni, a Shining kezdett készülődni a nagyszínpadon. Kíváncsi voltam, hogy Niklas-ék mit fognak működni: legutoljára minimum 4 albummal ezelőtt láttam őket vagy a Kék, vagy a Vörös Lyukban fellépni. A zene mérsékelten fogott meg, az önmagát szorgalmasan vagdaló Niklas-szal meg igazából nem tudtam mit kezdeni, ám ez a fellépés teljesen más volt, mint a pesti. A repertoár felét lassabb, líraibb számok tették ki, semmi teátrális megmozdulás vagy megnyilvánulás nem volt: Niklas énekelt, a többiek játszottak, semmi vérfürdő. Nekem határozottan tetszett, amilyen zenét és ahogy játszottak; igazából a Shining soha nem tartozott a kedvenceim közé, de örültem, hogy élőben láthattam őket. A fellépést követően belógtam a backstage-be Niklas-t levadászni, aki a fellépésnél “használt” viszkisüveggel a kezében jött velem szembe a folyosón; kezembe nyomta a csatakos fejkendőt, és összeszedte a kirendelt felügyelőt, aki állítólag minden lépését követi és dokumentálja, és így mentünk interjúzni. Jól láthatóan szerette volna, hogy legyen egy interjú, mondhatott volna gond nélkül nemet, és gondolom lett volna más dolga is közvetlenül a fellépés után. Ezzel együtt minimum húsz percet töltöttünk el egymással, és jól láthatóan nem értettük egymást. Végig az volt az érzésem, hogy ez az ember tényleg szeretné, hogy az interjú megtörténjen, de mintha két teljesen és gyökeresen eltérő nyelvet beszélnénk, egyszerűen nem értettük egymást. Ez igazából nem volt egy túl biztató kezdet; legalább megpróbáltam, és utána futottam az Agrypnie fellépésének a legvégére

 

Az Agrypnie esetében a két első album, különösen az Exit az, ami nagyon nagyot ütött annak idején, és kíváncsi voltam, hogy az élő fellépés mennyire van közel ehhez a teljesítményhez. Azt kell hogy mondjam, hogy számomra az Agrypnie fellépése kiábrándító volt. Igaz, hogy nem tudtam ott lenni az egész koncertjükön, mert Niklas-szal próbáltam zöldágra vergődni interjú címszó alatt, de igazából közepesen gyenge vagy gyenge, fantáziátlan, lapos, magukat ismétlő dalokat játszottak, és ami miatt én az Agrypnie-t annak idején megszerettem, nos, annak a közelében sem volt ez a fellépés.

 

Aznapra már csak az Aura Noir koncertje volt hátra; végtelen professzionalizmussal hozták a tőlük elvárható sztenderdet. Nagyon jól szóltak, az egyetlenegy gitár is kristálytisztán hallatszott, és ez is mutatja, hogy igazából a közepes teremben is meg lehetett oldani normálisan a keverést, csak egy hozzáértő embert kellett a keverő pult mögé ültetni.

 

 

A következő nap menetrendje talán még az első napénál is sűrűbb volt. Nagyon kiváncsi voltam az Impure Wilhelmina-ra; ők voltak az első fellépők, úgyhogy ezzel adott is volt a nap eleje. Az Impure Wilhelmina zenekarnév némi gyermeteg poénkodásra azért okot adott; Péter barátommal hosszasan és részletesen gondolkoztunk azon, hogy hogyan is lehet meggyőződni arról, hogy Wilhelmina mennyire is tisztátalan, illetve hosszasan elmerültünk abban is, hogy hogyan lehetne a jelenlévő nők között Wilhelmina-t pontosan azonosítani. Ez természetesen a félrészegen történő poénkodás legalja, de nekünk aznapra csak ennyi jutott. Az Impure Wilhelmina szerintem nagyon korrekt fellépést produkált; erőteljes részletekkel dúsított dallamos, melankolikus-akusztikus zenéjük élőben nagyon jól szólt, és tényleg mindent megtettek azért, hogy a közönség is élvezze a zenéjüket, de ezzel együtt nem érzem úgy, hogy hirtelen Impure Wilhelmina-fan lennék.

Az Impure Wilhelmina után a Novembre következett a nagyszínpadon, akik egyfajta progresszív doom metált játszottak. Idővel hallani is lehetett a zenéjüket, nagyjából a harmadik szám környékére állt helyre a keverés. Teljesen őszinte leszek, nem volt érthető, hogy ez a zenekar mit is keresett a nagyszínpadon; ennél sokkal izgalmasabb zenekarok jelentős közönségigénnyel csak a közepes színpadra jutottak fel, ha egyáltalán – a Furia például a kisszínpadon kapott helyet, és az Uada is csak a közepes színpadra volt hitelesítve.

 

A Novembre számomra legalábbis felejthető lépése után következett az Anomalie. Két héttel ezelőttig az égadta világon semmit nem tudtam a létezésükről, és akkor is csak annyi derült ki számomra, hogy ez az egyike az Agrypnie-ből ismert Torsten Hirsch zenekarainak. A stílust magát nehéz pontosan behatárolni, leginkább a valahol a black metal – atmoszférikus black metal – post black metal lenne a legközelebb a zenéjükhöz. Az egész színpadkép, az egész előadás stílusa és a légkör számomra leginkább a Wolf in the Throne Room-ot idézte, bár a zenéjük annál gyorsabb és agresszívebb volt, és jó, nagyon jó, nagyon fantáziadús, nagyon szép, úgyhogy számomra ők a fesztivál egyes számú felfedezettje.

 

 

Az Anomalie koncertje után lélekben el kellett kezdenem készülődni, ugyanis a következő fellépő a nagyszínpadon Naglfar volt. Ők az utóbbi időben viszonylag ritkán jelentkeztek új anyaggal, és szerintem még fél tucat fellépésük sincs egy évben – Kristoffer azt mondta, nem hívják őket. Igazából én tizenkét évvel ezelőtt a Dark Funeral előzenekaraként láttam őket az A38-on fellépni, és nehezen feledhető hatást gyakoroltak rám. Négy ember a színpadon gyakorlatilag mozdulatlanul tette a dolgát, miközben Kristoffer egy golyóálló mellényben, hosszú bőrkabátban, teljesen kifejezéstelen arccal a mikrofon előtt állt és énekelt. Valami hasonlóra készültem itt is; igazából több volt a mozgás, de nagyon-nagyon professzionális fellépést láttunk a zenei anyag legjavából válogatva. Az összes előző fellépő is szépen teljesített, egy rossz szót nem lehet a színpadi produkciókra mondani, de nehezen mérhetők össze a professzionális szinten működő Naglfar teljesítményével. Már a kezdés sem volt rossz: Kristoffer a húsvétra utalva a  “We are Naglfar, and we come here to celebrate the death of Jesus Christ” mondattal köszöntette az egybegyűlteket. A fellépés után nem sokkal, a dedikálás során próbáltam kérdezni Kristoffer-t a félig lebeszélt interjúról. Nem tudott róla, de örömmel állt rendelkezésre, így miután mind a tíz dedikálásra váró ember elment, leültünk beszélgetni. Nagyon nyílt, nagyon szimpatikus, nagyon közvetlen embert ismertem meg benne, aki még hullafáradtan is készségesen válaszolgatott a kérdésekre, pedig gondolom lett volna jobb elfoglaltsága is. Ami ritkán fordul elő, az itt megtörtént: a húsz perces interjú végén még egy minimum húsz perces teljesen magánjellegű beszélgetés is volt olyan nagyon személyes témákat is érintve, amik csak akkor szoktak előjönni, ha a hangfelvevő ki van kapcsolva.

 

Az interjú alatt kettős nyomás alatt álltam: egyrészt próbáltam a ritkán kínálkozó lehetőséget teljes egészében kihasználni (nem sikerült), ugyanakkor meg egyre aggodalmasan hallgattam, ahogy a háttérben a Belphegor újabb és újabb számokba kezd. Véget ért az interjú, és még pont ki tudtam rohanni a színpad széléhez, hogy legalább két fotót lőjek; az utolsó szám utolsó hangjait még hallottam, de Helmuth már búcsúzkodni is kezdett a közönségtől. Az utóbbi három évben ez volt a második Belphegor-koncert, amelyikről így sikerült lemaradnom: két éve Manchester-ben szintén egy svéd zenész, Morgan Steinmeyer Håkansson volt az az interjú alanya a Belphegor alatt. Beépített embereim szerint a Belphegor teljesen professzionális és fantasztikus koncertet adott, amitől még a zenekart ismerők is megnyalták az összes létező ujjukat, de hát ez igazából nem is nagy meglepetés.

A Belphegor utánra nekem még két koncert szerepelt a listámon: kíváncsi voltam a lengyel Furia-ra és az amerikai Uada-ra, akik – gondolom, mondani sem kell – természetesen egyszerre léptek fel. A Furia-ból látni nem lehetett túl sokat, hallani meg még kevesebbet, úgyhogy átmentem a közepes teremben játszó Uada-ra, hátha ott több szerencsém van. Szerintem az 1400 résztvevő 95 százaléka szintén Uada-t akart hallgatni – olyan tömegnyomor volt, hogy a helyiségbe bejutni sem nagyon lehetett, nemhogy előremenni fotózni. Nekem a színpadkép alapján a Mgła fellépése jutott eszembe: fénytechnika nélkül, állandó fehér fény mellett játszott négy csuklyas figura egy orkánszerűen magával ragadó, hihetetlenül intenzív és hihetetlenül gyors zenét. Ez azon kevés koncertek egyike volt, amikor tényleg azt éreztem, hogy átmos a zene, gyakorlatilag megtisztít – csak becsuktam a szemem a heringesdoboz kellős közepén, és élveztem a színpad felől jövő, mindent elnyomó hangorkánt.

A Paradise Lost az a zenekar, akiket én nagyon alulértékelek. Igazából annyira nem tetszik a zenéjük, hogy időt szánnék rájuk, és ezt minden koncertjük után megbánom: nagyon erős, nagyon szépen összerakott, tisztán szóló koncertet nyomtak az egyre kevesebb hallgatónak. A Naglfar alatt lépni nem lehetett, annyian voltak a nagyteremben, Paradise Lost-ra már félig kiürült a helyiség. Szégyen vagy sem, de itt már nem nagyon dolgoztam: egy pár fotó ellövése utána hátrasétáltam az audiopulthoz, és hatvan percen keresztül csak élveztem, amit játszanak.

A következő nap a szokásos fesztivál utáni depresszió, amikor az ember szívben és lélekben még fesztiválon van, gyakorlatban pedig valamit tömegközlekedési eszközön távolodik ettől. Ezzel az állapottal nem nagyon lehet mit csinálni azontúl, hogy tudomásul kell venni: megint egy nappal közelebb lettünk a következő ilyen jellegű eseményhez, illetve frissen lehet tartani az élményeket; én egész úton Uada-t és Eis-t hallgattam hazafelé. Tegyétek ezt ti is.

Mit is lehet még zárásként felmondani? Nagyon jó kis fesztivál mintegy hét órányi vonatútra Budapestről, remek felhozatallal, jó szervezéssel, magyar áron még éppen elfogadható árú szállással (amúgy Münchenben kempingezni is lehet), és kitűnő második-harmadik vonalbeli válogatott fellépőkkel. A stílus a doom és black metal területére korlátozódott, és annyi előnye volt egy átlagos nyári fesztiválhoz képest, hogy nem kell tizenöt amerikai ugribugri zenekart meghallgatni ahhoz, hogy végre valami minőségi zene következzen. Szerintem ennyi black metal és doom zenét egy nagyobb nyári fesztiválról is nehéz összehozni, és ott sokkal több az üresjárat. Úgyhogy írjátok fel a naptárba: jövő húsvétkor München, Dark Easter Metal Meeting.

BRIEF SUMAn excellent doom and black metal portfolio was available in Munich during the Dark Easter Metal Meeting. Organisation was more than perfect, and the selection was simply amazing: Naglfar, Belphegor, Uada, Eis, Paradise Lost, Furia, Agrypnie, Aura Noir, are only few example band names of the two day event. I highly recommend to give a try: the access is really easy as the venue, Backstage, is located near the Munich Central Station. The beers were more than amazing, the fast food was really fast even 1400 hungry people were waiting for their burger. The best 2-days festival I did participate ever!

Ezt a cikket eddig 451 alkalommal tekintették meg.

Hasonló Bejegyzések

Megosztás

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..