2009. április 28. @ Budapest, Dürer Kert
Thrash And Burn Tour
Eljött a nap, mikor a Dürer-kert deszkáit dühös, agresszív, csalódott emberek szállták meg azzal a céllal, hogy átadják rajongóiknak az elkeseredett haragot és ezt átérezvén, közösen nyilvánítsuk ki véleményünket a világról. Mindezt persze csak és kizárólagosan a core hatalmának keretein belül. Gyakorlatilag a stílus összes al-kategóriájának érkeztek képviselői, így mindenki szájíze szerint válogatatott. Mindenek előtt leszögezném, hogy a deathcore betegségek többsége nem tartozik a kedvenceim közé, ebből a tényből kiindulva, vegyes érzelmekkel vágtam neki az aktuális őrületnek…
Hiába a korán érkezés, mégis sikerült lemaradnom kapásból a két nyitó zenekarról. Ennek oka egyszerű: míg az épületben türelmetlenkedtem, a kertben már a húrok közé csaptak a zenekarok, de egy rövid eligazítás és önostorozás után már én is elfoglaltam helyemet a színpad előtt és kíváncsian vártam a német War From A Harlots Mouth produkcióját. A srácok amolyan experimentális deathcore féleségben utaznak helyenként jazzes kiállásokkal, bár ebből nem sokat villantottak meg ezúttal. Többnyire a megszokott hc-s üvöltözés ment Nico frontember tolmácsolásában, azonban előkerültek borultabb megoldások is, elsősorban a két gitáros jóvoltából, ami üde színfoltja volt az előadásnak. Az egybegyűlteknek mindenesetre megadták a lendületet az este hátralevő részéhez.
A cirka félórás agymenés után következett az amcsi Carnifex, akik nem is olyan rég jártak nálunk, nevezetesen a tavalyi A38-as Never Say Die turné jóvoltából. Ők lényegesen puritánabb értelmezésben művelik ezt a stílust, de a közönség többsége ezt jobban bekajálta, mint a németek szerzeményeit. Zúztak becsülettel, valamint az eszeveszett kalapálások között előforduló breakdown-ok rendesen megmozgatták a népet. Végig ment a stagediving, illetve egyesek a circle pit-hez is kedvet kaptak a frontember buzdítására. Utolsóként eltolták legnagyobb „slágerüket”, a Lie To My Face-t, minek szövegét a terem nagyja egy személyként rikácsolta a zenekarral.
A nagyok előtti utolsó bandaként érkezett a porondra a kanadai Beneath The Massacre. Talán ők voltak az egyetlenek, akik valamilyen mértékben szakítottak a kórságokkal. A stílus neve ugyanis ezúttal technikás death metal/deathgrind, amit meglepően élvezetesen adtak elő. Valamint ők készültek némi díszlettel is, a zenekar mögött ugyanis két transzparens feszített. A publikumon látszott egy pillanatnyi megrökönyödés, de mindenki hamar felvette a ritmust és átadtuk magunkat az önfeledt mészárlásnak. Elliot Desgagnés énekes esélyt sem adott dallamos témáknak, kegyetlenül kaptuk az arcunkba a brutalitást, mígnem idejük végéhez érkezve ők is lecuccoltak és átadták a terepet a hangolóknak.
Következett az idegtépő várakozás, majd szép lassan kezdett összeverődni a társaság, mikoris kialudtak a fények és Darkest Hour-ék birtokba vették a színpadot. Több ízben is megfordultak már nálunk, így a nyitásként felcsendülő Doomsayer rögtön nagy sikert aratott. John Henry frontember pedig végig nagy lelkesedéssel vezényelt, bíztatta a népet, akik rögtön vették a lapot. Nem kis meglepetésre a későbbiekben elhangzott egy új dal a következő albumukról -amit ha jól értettem a No God címre kereszteltek-, ami így első hallásra ígéretesnek tűnt. A metalcore-t valahogy így kellene játszani tisztességesen, sablonmentesen. Emellett mindent beleadtak, szabályosan kiszolgálták a jelenlévőket, sőt a buli elején még egy látványos színpadi megoldást is kaptunk: a két gitáros derekára felmászott a basszer, egy háromszöget alkotva ezzel. A jó hangulat végig jelen volt a koncertjükön, ezért is volt fájdalmas, mikor kb. 45 perc után már a „last song tonight” konferálást hallotuk. Töretlen lelkesedéssel megkaptuk az utolsó energiabombát is, majd az átszerelés alatt szusszanhattunk egyet a végső felvonás előtt.
Jómagam a stílus egy nagy kiemelkedő bandájának tartom a Bleeding Through-t, így kíváncsian (ám fáradtan) vártam az est záró akkordját. A közönség minimális mértékben megfogyatkozott a DH. után, de ez a jó hangulatot mit sem befolyásolta. A Finis Fatalis Spei képében felhangzott az intro, majd bedobva minket a mélyvízbe belekezdtek a tavalyi album címadó nótájába. A temérdek blastbeat sortüzekkel a megmaradt energiát is kifacsarták a tömegből. Intenzivitás tekintetében ők sem maradtak alul, a tagok vad headbangelések közepette hozták a helyenként durva, máshol slágeres dalokat. Valamint öröm volt hallani Marta Peterson szinti-témáit, amik igazán egyedivé tették az aprítást. A Love Lost In A Hail Of Gunfire számban megbújó horrorisztikus aláfestés nálam például erős lúdbőrözést eredményezett. Sajnos a játékidő ezúttal sem rúgott 45 perc fölé, így az új szerzemények mellé csak a nagy slágerek fértek be a műsorba. Ennek ellenére felejthetetlen élmény volt, bár az olyan dalok, mint a Death Anxiety vagy a Sister Charlatan hiánya kis ürességet azért hagytak maguk után.
Mindezek mellett biztos vagyok benne, hogy az említettek ellenére lesz köpködés a koncertre, lévén lassan nagyobb divat lesz a stílus szapulása, mint szeretni azt. Mint említettem, magam sem vagyok egy core őrült rajongó és nem állítom, hogy nem unalmas zsinórban 600 breakdown, de vannak értékes momentumok és pont.
Azt hiszem a stílus kedvelőinek igazi csemege volt ez a kedd este és a borsos jegyár ellenére nem bánták meg, hogy itt töltötték idejüket. A hangzással nem voltak gondok, a hangulat is remek volt. Egyetlen negatívumként talán a fellépések rövidségét tudnám megemlíteni, viszont ha figyelembe vesszük, hogy a közönség túlnyomó része (köztük én is) hulla fáradtan távozott aznap este a Dürer-ből, így ez az apróság is eltörpül. Az események befejeztével pedig fájó szívvel hazafelé vettem utamat a városligetből.
Bleeding Through setlist: Finis Fatalis Spei, Declaration, Revenge I Seek, Orange County Blonde And Blue, Love In Slow Motion, Beneath The Grey, Love Lost In A Hail Of Gunfire, Tragedy Of Empty Streets, For Love And Failing, Rise, Kill To Believe.
