2008. április 9. @ Budapest, A38 Hajó
Azon a bizonyos szerda estén lekullogtam nyolc körül a hajóra. Kissé fáradt voltam, de nagyon vártam az estét. Meglepetésemre kb. 10-20 ember flangált kinn-benn, nagyrészt csak „öregek”. Pedig rövidesen az első banda színpadra is lépett a visszatérő Death Angel turnéjának budapesti állomásán. Kicsit féltem, hogy lapos lesz az este ennyi emberrel, de lehet, hogy aki csak a főzenekarra tervezte az érkezést, tudott valamit…
Nem tudom, hogy milyen koncepció alapján állították össze a bandákat, de hogy a Death Angel előzenekarait nem így válagattam volna össze, az biztos. A modernebb vizeken evező olasz Extrema indította a bulit. Személy szerint először találkoztam velük, ahogy valószínűleg a teremben lévő 50 ember is.
A srácok hitelesen, hiba nélkül, erőteljesen lenyomták a kb 25-30 percnyi műsorukat, teljesen tisztában voltak vele, hogy ez még nyilvános próbának se jó, mert 4-5 emberen kívül senkit nem érdekelt a produkció. Félre ne értsen senki. Az Extrema-val semmi gond nem volt. Modern tresses erőteljes zúzda nótákat hallhattunk, amolyan Pantera-s mocskossággal. Más környezetben, mondjuk valamelyik nyári fesztiválon biztosan nagy sikert arattak volna a magyar közönség előtt, de a szerda esti csekély közönség nagyrészt 30-40-es őstresserekből állt, akiket nem nagyon mozgatott meg a banda.
Némi szünet, átszerelés, néhány tucat plusz ember és a deszkákat a Demolition vette birtokba. Róluk sem tudtam semmit, de ez így utólag nemis baj… Nagyon bűvölték a gitárokat látszólag, de annyira kása volt az egész, hogy semmit nem tudtam kivenni a zenéjükből. Valami teperős őrlést képzeljetek el borzalmas énekkel, kemény kiállással, nulla mozgással.
A dán Mercenary következett, akik már saját magyar rajongótáborral rendelkeztek. Találkoztam olyan arcokkal, akik kizárólag miattuk jöttek el a hajóra. Ez nem is csoda, hiszen a srácok nagy jövő előtt állnak. Produkciójuk főként az utolsó korongjuk, az Architect of Lies dalain alapult. Északi hangzás, sok dallam, nagy zúzdák jellemzik a magukat death-es hatásokkal rendelkező progresszív metal bandának tituláló zenekar muzsikáját. És valóban rengeteg érdekes megoldást hallhattunk a srácoktól kifogástalan a kifogástalan 40-45 perces előadás alatt. A zenekar védjegye az erős vokálokban rejlik.
Rene Pedersen a bassztémák mellett az erőteljes ordibálásért felelős, meg aztán a frontember szerepét is ő tölti be. Erre a kemény alapra sikítozik rá dobhártyaszaggató frekvenciákat Mikkel Sandager. Ettől őrjítően brutálisak a témák. Sok a dallamos ének is, amit Mikkel a szintis Morten Sandager-rel közösen, sokszor több szólamban szólaltat meg. A zenekar teljesen meggyőzte a közönséget 150%-os teljesítményével, de sajnos a stílusbeli különbség a Death Angel-től még mindig érezhetően rányomta a bélyegét a produkcióra. Remélem viszont látom őket még egy hosszabb műsorral is. Egyébként azon sem lepődnék meg, ha néhány éven belül valamelyik nagy metal-multi meghatározó zenekaraként látnám őket viszont.:)
És végre megérkeztünk a Death Angel-hez. A terem megtelt. A levegő száraz, forroság, feszültség mindenütt. Végre felcsendült az intro, az új lemez jellegzetes akusztgitáros témája. A fülöp-szigeteki srácok felbukkanásával a hangulat az első percben a tetőfokára hágott és csak fokozódott, fokozódott… Sokan nem szeretik őket, őszintén szólva a lemezeiket hallgatva én sem éreztem sosem olyan „húdeszájbab@szósnak” a nótáikat. De itt kiütöttek. Nem hiába Bay Area, nem véletlenül tértek ők vissza ellentétben a sok thrash bandával, akiknek soványra sikerült a nagy visszatérés. Láttam már néhány koncertet, de valószínűleg ez az előadás mindegyiknél jobb volt. Amit a srácok a színpadon műveltek, az nem emberi! Nem tudom milyen hosszú volt a koncert, de egy óránál sokkal jóval több lehetett és ők taposva a 40-et kegyetlenül odatették magukat, úgy ahogy ezt senki nem tudja. Egy olyan zenekarról van szó, ahol mindenki egy külön jellegzetes karakter, mindenkinek hamisítatlan stílusa van. Mark Oseguada hangja, megjelenése és az az őszinteség amellyel a közönséget kezeli, irányítja a legnagyobb frontemerek közé emelte őt a szememben. Akit még igazán kiemelnék a zenekarból az Rob Cavestany, aki mindent tud a gitárról. Persze sok ilyen ember van. De a stílusa megbabonázott!
Itt-ott kicsit nőies mozdulatai, hullámzó törékeny mozgása, itt-ott Lenny Kravitz-es gesztusai az egész közönséget megőrítették. Manapság nagyon nehéz igazi különleges karaktereket találni egy zenekarban, a Death Angelben pedig mindenki az. No de hogy a műsorról is ejtsek néhány szót. A koncert vázát nagy részben az újlemez dalai (Killing Season) adták. Lord of Hate-tel indítottak, elhangzott a Sonic Beatdown, a Dethroned, Soulles, When Worlds Collide és sorolhatnám. Elhangzottak olyan klasszikusok is mint a Kill as One, vagy a 3rd Floor. A koncert utáni vastaps egy az egyben jellemezte az este hangulatát. Nem tudom szavakba önteni amit a Death Angel-től ezen az estén kaptam, de szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Ennyi…