2012. május 2. @ Budapest, Club 202
Akik akár csak nagy vonalakban is ismerik a zenei ízlésemet, bizonyára nem lepődnek meg azon, hogy éppen én írok most pár sort a Delain múlt szerdai budapesti koncertjéről, de ország-világ előtt tartozom egy vallomással: a female fronted csapatok iránt érzett minden vak és elfogult imádatom ellenére, sosem voltam nagy fanja (sőt, a legmélyebb igazságot megvallva, egyáltalán semmilyen fanja) Martijn Westerholt csapatának. Valahogy mindig pusztán a színtér töltelékének tekintettem a zenekart, végtelenül átlagos zenével, ráadásul az agyon hypeolt Lucidity-April Rain kombónak sem sikerült meggyőznie ennek ellentétjéről, így ezúttal inkább a kíváncsiság, semmint a rajongás vonzott a Club 202-be. Ám mielőtt dühös, fáklyás tömegek gyülekeznének a lakásom előtt vasvillával követelve a fejemet, hadd jegyezzem meg, hogy az este végére egészen más vélemény alakult ki bennem – de ne szaladjunk ennyire előre…
Az már a koncert előtti napokban egyértelművé vált számomra, hogy itthon igenis vannak hívei a holland utánpótlásnak – úgy látszik, az elmúlt évek fellépései meghozták a kellő érdeklődést, nem csak határon belül, de Európa-szerte mindenhol, amit mi sem bizonyít jobban, mint maga az újboli headliner turné megvalósulása. Mindezen bíztató előjelek ellenére, a tömeg csak a kapunyitás előtti utolsó félórában kezdett gyülekezni a klub előtt, igaz, utóbbi koncertes tapasztalataim után, már ez is felüdülésként hatott, az emberben legalább nem keringett az az érzés folyton, mintha rossz helyen-rossz időben lenne a tett színhelyén. Kapunyitás volt időben, felkapartuk hát magunkat a dögmeleg betonról, rövid várakozás után pedig el is kezdődött a program az atlantai Halcyon Way keresztény ifjainak műsorával.
Veszélyesen hangzik, igaz? Kétségtelenül… Féltem is, hogy ez a sorból kilógó prog metal miként fogja majd megalapozni az este hangulatát. Úgy látatlanban, biztos jobban díjaztam volna valami harmadvonalas csajos gruppot, de időközben ráeszméltem, hogy tulajdonképpen nem is csapatnak rossz muzsikát ezek a jenki csókák, egyedül Steve Braun klasszikusan semmitmondó poweres énekével nem voltam kibékülve, amit még az itt-ott feltűnő hörgések sem tudtak megfelelően tompítani. A keményebb témáknak hála, a zene viszont határozottan emészthető volt, az előadás módjára pedig szintén nem lehetett panasz. Intenzívek voltak a srácok, kommunikáltak a közönséggel, látszott rajtuk a komoly hozzáállás, egyszóval többségük fiatalsága ellenére, igazi profiként viselkedve tolták el a programjukat, ahogy az egy nagyszabású rendezvényhez illik. A népet mondjuk szemmel láthatóan nem érintette meg túl mélyen a történet, noha a társaság igazából minden tőle telhetőt megtett az ügy érdekében, kiváltképp a basszeros, aki nemcsak, hogy a kocsi hátuljában kuksoló bólogatós kutyát meggyalázva headbangelte végig a dalokat, de a búcsú nóta alatt a színpadról a küzdőtérre ugorva szinte egytől-egyig végig kísértette az egybegyűlteket, rettenthetetlen szemkontaktussal sarkallva életjelek tanúsítására a jelenlévőket. Bár a nagy futkározás közben bennem néha már felsejlett a gyanú, hogy az ipse egészen a Fehérvári útig kirohanva fogja riogatni az ártatlan járókelőket, valójában szimpatikusan bátor húzás volt ez a meglepő közvetlenség. Számomra abszolút megnyerő volt a produkció, még ha nincs is az az isten, hogy én valaha lemezen halljam viszont ezeket a szerzeményeket.
A levonulást követően, papíron ezen a ponton kezdtek (volna) érdekessé válni az események, Amanda Somerville Trillium-ját ugyanis egész megszerettem az elmúlt napokban, leginkább a kicsit Epica-s utóíz miatt, így immáron reményekkel felvértezve vártam, hogy élőben is bizonyítson a project. Az esélyt mindenesetre megkapták: bő negyven percben, kilenc dallal a setlisten jött a showtime, de bármennyire is próbáltam átadni magamat az élvezeteknek, egyszerűen nem tudtak lenyűgözni a látottak. Lelkesedésben noha itt sem volt hiány, a tagok láthatóan élvezték a zenélést és Amanda személyében is egy kedves, barátságos teremtést ismerhettünk meg (aki amúgy első hallás után is szépen, játszi könnyedséggel ejtette ki a „szeretlek”-et magyarul), de mindezek ellenére, valahogy nem volt hangulata az előadásnak. Sorjáztak a kellemes, klassz dalok, jó érzékkel ki lettek válogatva az Alloy fénypontjai, és mégsem akart működni a dolog, még az egyébként csodálatos Into The Dissonance könnyfakasztó lassúzása sem fogott meg annyira, bár kétségtelenül ez volt a játékidő csúcspontja. A hangzás még messze nem volt eléggé harcedzett, de gyenge kifogás volna erre kenni a középszerűséget, sokkal inkább a zenéhez illő teatralitást hiányoltam, elsősorban a hangulat terén, de szó, mi szó, látványra is kicsit kiábrándító volt, hogy a visszafogott goth kosztümben tetszelgő Amandát totál hétköznapi, farmergatyás urak veszik körül, miközben maga a zene pont, hogy egy emelkedett színházi előadásért kiált, aminek viszont még csak szikráját sem lehetett látni. A permorfansz végén tehát épp az ellenkező konklúziót vontam le, mint a Halcyon Way esetében: otthon továbbra is bármikor szívesen látott vendég lesz a lejátszómban a Trillium, élőben azonban ennél bizony jóval többre van szükség a lekenyerezésemhez. Fájó csalódás volt.
Setlist: 1. Machine Gun; 2. Mistaken; 3. Purge; 4. Into The Dissonance; 5. Set Afire; 6. Utter Descens; 7. Bow To The Ego; 8. Path Of Least Resistance; 9. Coward.
Az emelvény „letakarítása” alatt gyorsan lecsekkoltam Delainék titkos fegyverének meglétét (értsd: a júniusban érkező friss anyag dalait), a tizenkilenc nótás setlistet látva pedig már előre borítékolható volt, hogy teljes, átfogó képet kapunk majd a csapat eddigi munkásságáról – ami remélhetőleg ütősebb lesz, mint lemezen, gondoltam. Nos kérem, az a helyzet, hogy igen, az! Így testközelből, látvánnyal párosítva pillanatok alatt megragadták a figyelmemet a dalok, egészen más hatást kiváltva, mint azelőtt bármikor! A színpadról nem az egyhangúság és tisztességes iparosmunka köszönt vissza, hanem a féktelen energia, lendület, jókedv, na meg persze az imádnivaló, mindig mosolygós Charlotte Wessels, aki ha nem is Simone-i magasságokban, de mindenképp tekintetet vonzóan ragyogta be a deszkákat, miközben élőben is szépen, kifogástalanul hozta dallamait. Két oldalt a bárdisták is rendesen odatették magukat, időközben a hangzás is lassacskán felnőtt a feladathoz, így a bólogatós riffek minden egyes perc elteltével nagyobbat ütöttek, míg végül az April Rain és az új, kislemezes Get The Devil Out Of Me alatt már nem győzött az ember elég keményen beindulni a zsíros pengetésekre. A közönség őrjöngésére persze nem kellett a show közepéig várni, már a nyitó Mother Machine első hangjaitól kezdve mindenki eltekerte magán a kapcsolót a pirosból a zöld zónába, de a legjobb az egészben az volt, hogy láthatóan a zenekar is végig elképesztően jól érezte magát. Természetesen nem tudhatom/tudhatjuk, hogy a többi állomáson hogyan viselkednek Martijnék, de az embernek tényleg az volt a benyomása, hogy ez nem csak bevett etikett és kötelező show-elem, hanem valóban élvezik a nálunk töltött időt és a nem túl nagy, de hihetetlenül lelkes és odaadó tömeg társaságát. Hálás zenekar volt, egy hálás közönségnek, amiből óriási hangulat kerekedett. A performansz a jó bő másfélórás program dacára egy percre sem laposodott el, mi több, én személy szerint még a záró The Gathering után is kívántam volna a folytatást.
Setlist: 1. Mother Machine; 2. Stay Forever; 3. We Are The Others; 4. Go Away; 5. Sever; 6. Virtue And Vice; 7. Generation Me; 8. Invidia; 9. April Rain; 10. See Me In Shadow; 11. Are You Done With Me?; 12. Get The Devil Out Of Me; 13. Shattered; 14. Babylon; 15. Sleepwalker’s Dream; 16. Electricity; 17. Not Enough – Encore: 18. Control The Storm; 19. The Gathering.
Meg kell mondjam, tisztességgel helytálltak a régi szerzemények (nem győzöm hangsúlyozni, mennyivel másabb volt az összhatás mint lemezen!), de a friss nóták egyszerűen taroltak aznap este! Összesen nyolc új opuszt hallhattunk, négy kivételével tehát majd’ a teljes We Are The Others albumot, és bár elhamarkodott dolog volna pusztán élőbeni tapasztalatok alapján messzemenő következtetéseket levonni, annyit hadd jegyezzek meg, hogy ez a jövendőbeli cucc egy egészen más csapatot mutat, mint amit eddig megismerhettünk. Példának erejéért, az Are You Done With Me? vagy a Not Enough óriási kedvencnek ígérkezik, a magam részéről alig várom, hogy kezeim közt tudhassam a korongot, mely reményeim szerint tényleg olyan erős lesz, mint amilyennek előzetesen mutatja magát, továbbá őszintén bízom benne, hogy a cím egyben a zenekar ténykedésére is utal, és a szürke, áprilisi eső után tényleg mások lesznek a továbbiakban. Tudnak ezek a fiúk-lányok, ha akarnak… Ilyen lehengerlő színpadi teljesítmény után, illő volna albumon is villantani egyet!
A kölcsönösen kellemes bulit követően kétség sem férhetett hozzá, hogy mindenkinek lesz alkalma egy kicsit ismerkedni, beszélgetni a fellépőkkel, akik persze mindnyájan készségesen álltak rendelkezésünkre. Nekem, mint tősgyökeres Within Temptation rajongónak, hatalmas élmény volt találkozni Martijnal, de a Delain basszeros Otto Schimmelpenninck-kel is remekül elbeszélgettünk, többek közt Hollandia csodáiról, úgymint a Carach Angren, a helyi klubok, látnivalók, vagy mondjuk a fű. 🙂 Ahogy azt már sokszor leírtam, mindig jó érzés látni, hogy kedvelt zenészeid nem csak jó előadók, hanem nagyszerű emberek is egyben, ez pedig most is egyértelműen beigazolódott. Szerdán bizonyítékot akartam a Delain létjogosultságára, és íme, itt van, megkaptam! Nagyszerű este volt.
