2012. június 2. @ Budapest, Kék Yuk
Szerintem nincs élő, jóízlésű ember Magyarországon aki ne hallott volna a vasárnapra leszervezett történelmi mészárlásról a Club 202-ben, ugyanakkor vélhetően annál kevesebb azon egyének száma, akik az egy nappal korábbra rakott dán Denial Of God fellépését is hasonló érdeklődéssel fogadták. A megfelelő réteghez mondjuk szemmel láthatólag eljutott az esemény híre, csak ha következetesen belegondolunk, a black/death keverékre fogékony közönség éppúgy megtalálhatta volna a számítását a Yukban is aznap este. Persze nyilván itt egy underground estéről beszélünk, ahol egy kivételtől eltekintve, hazai csapatok húzták a talpalávalót – nem is azt várná az ember, hogy külön ezért csődüljön fel mindenki az ország legtávolabbi szegletéből, de legalább a pestieknek okvetlenül megérte volna levonulni aznap este a Blue Hellbe egy kis bemelegítés gyanánt a folytatásra. Méltatlankodásnak viszont nincs helye, hisz így is összegyűlt egy korrekt nézőszám, továbbá a hangulatra sem lehetett egy percig sem panasz.
Rajtam kívülálló okok miatt, kicsit megkésett érkezésem egyetlen pozitívuma így hát az volt, hogy talán életemben először nem az ürességtől kongó klubban kellett lézengenem, a programra beígért vasszigornak meg se híre, se hamva nem volt, bár a Limb For A Limb még aránylag kevés csúszással bedurrantott a színpadon.
A zenekar nevével már számtalanszor találkoztam itt-ott az online felületeken, de hallgatásig még sosem jutottam (mint ahogy az aznapi fellépők zömének esetében sem), éppen ideje volt hát, hogy végre a hazai színtér undergroundjában is mélyebbre ássak egy kicsit. A bárdistán feszülő Vomitory póló mindenesetre reményekkel töltött el, aztán az első egy-két nóta után elégedetten nyugtáztam is, hogy ez bizony fasza.
A gore hírében álló muzsika a perform alapján inkább natúr death metalként hatott, abból is főleg a Kataklysm-féle súlyos, hat láb mélyről jövő riffekkel felvértezett formában, a bandához meg elméletben nem olyan rég csatlakozott „Gutted” Sanyi pedig teljesen jól tolta a vokál témákat, ráadásul hála neki még volt is némi mozgás az emelvényen, amit a hely zsúfoltsága ellenére rendszeresen hiányolok itt a zenekaroktól. A hangzás ugyan nem ütötte ki a falakat, de kezdésnek bőven megfelelt, nem volt tehát más dolgom, mint bő félórán keresztül ismerkedni a dalokkal és élvezni a műsort. Állítólag lemez lesz nemsokára, amit a magam részéről nagy szeretettel várok – az érdeklődésemet sikeresen felkeltette ez a tömény, harminc perces csapás. Ja és, Sanyi bátran jelentkezhet a backstage-ben Dez Fafara dublőrének a DevilDriver koncert előtt! 🙂
A folytatásról aztán hamar kiderült, hogy merőben másról fog szólni a történet. Limb-ékkel ellentétben a Lepra-ról még csak hírből sem hallottam az esemény előtt, de a hangfalakra kihelyezett koponyák, előkerült csontok és meggyújtott mécsesek elég egyértelműen rámutattak a lényegre, illetve hogy nagyjából mire számíthatok majd a srácoktól.
A műsor kezdetével az érdeklődés is megduzzadt, ellentétben a türelemmel, ami már jócskán fogytán volt a sorok közt, amiért az ígéretek ellenére meglehetősen keservesen hömpölygött a kiírt program. Az immáron corpsepaintben és csuklyában kivonuló tagok láttán viszont feledésbe merült az idő, a megkeresztelésünk után pedig máris támadt a black reszelés egy jó háromnegyed óra keretein belül. Be kell valljam, eleinte másokhoz hasonlóan, én is kicsit sokalltam az előfutárok számát, de ezen a ponton kezdtem azt érezni, hogy tényleg érdemleges, minőségi hordáknak engedtek teret a szervezők a főfogás előtt. Hangulatában abszolút eltalált, mindennemű giccstől mentes, true fekete fém hasított a színpadon, ami az egybegyűlteknek hála, méltó figyelemben is részesült. Pusztító szett volt egy ígéretesnek tűnő brigádtól, a kérdés már csak az, hogy albumon is hoz-e majd hasonló minőséget a zene.
Bár mint említettem, tényleg nem volt okunk sopánkodni a hazai bandák kapcsán, az elrendezésükön azért lett volna mit reparálni. Egy dózis black után megint átcsaptunk az este másik fő profiljába az Age Of Agony-val, akik a számomra vonzóbb, masszív, dalnak formát adó riffek helyett inkább afféle Cannibal Corpse-os megközelítésben tálalták a munkájukat – viccelődtem is másnap a haverokkal, hogy biztosan kihagyom az originál kannibálok pesti fellépését, hisz már előző este úgyis megvoltak kicsiben. A műsor mindenesetre elég paradox érzéseket ébresztett bennem. Hol baromira untam az egész egysíkú, ötlettelen csörömpölést, hol bekúszott egy-két olyan ütem vagy dob téma, ami azonnal mozgásra ingerelt.
Szerencsére a nóták előrehaladtával egyre jobb és jobb lett a minőség, így a negatívumok jobbára csak a performansz elején voltak érezhetők – akkor viszont tényleg embertpróbáló módon. Nem szokásom zenekart játékidő alatt otthagyni, de a nyitó periódusban átfutott egy gondolat a fejemben, hogy elballagok lecsekkolni a merch pult kínálatát, amíg némi változatosság is felüti a fejét a deszkákon. Persze teljesen szubjektív dolog, hogy ki melyik formáját preferálja a stílusnak, nem is bántásnak szánom mindezt, az egerszegi csapat egyébként is három nagylemezt letett már az asztalra, de az ingadozó teljesítmény hatására, számomra ők voltak a gyenge láncszemek a felhozatalban, bár azt meg kell jegyeznem, hogy a megszólalás itt már nagyon disznón rombolt, a műfaj amerikai vonalát kedvelők meg igazából komolyabb rizikó nélkül tehetnek velük egy próbát.
A program következő lépcsőfokán viszont már előre borítékolható volt a nívósság, mint ahogy az is, hogy a nép kétharmadának nem igazán fekszik majd a dallamosabb vízeken evező Casketgarden munkássága. Tény és való, hogy Istiéknek nem sok keresnivalójuk volt a helyszínen – habár az 5-10 fő körüli kezdeti, „fantasztikus tömeget” azért mégiscsak pofátlan túlzásnak tartottam –, engem viszont ez nem igazán kellett, hogy érdekeljen, hisz már ezer éve nem láttam a srácokat (utoljára talán egy pár évvel ezelőtti Stagediving feszten, az előtt meg még a drága Avalonban), úgyhogy a magam részéről abszolút pozitívumként könyveltem el a jelenlétüket. Mint kis hazánk vezető skandináv ihlette melo death csapata, nekem borzasztóan jól esett hallani egy kis Hypocrisy-s riffelést és headbangelős témákat, a színpadi élet is felpezsdült egy kicsit a mozgással, kicsit tompult a hulla atmoszféra és kaptunk egy nyalás intenzivitást és vérpezsdítő muzsikát, klasszikusan remek előadásban, jó hangzással, klassz dalokkal párosítva.
Az egyetlen dolog ami hiányzott, az egy csöppnyi open-minded hozzáállás volt a jelenlévőkből, mert azt azért senki ne mondja nekem, hogy a Casketgarden olyan hű de nagyon babazsúr zenét játszana, ami emészthetetlen a black/death réteg számára. Halvány stílusidegenség ide vagy oda, jó bulit toltak az urak. Továbbra is elismerésem az eddig elért eredményeikért.
Setlist: 1. Intro; 2. Open The Casket; 3. Unlike; 4. The Great Abductor; 5. Black Hole Maelstrom; 6. 7th Scar; 7. The Eternal Tremble; 8. Sulphur Breath Laughter; 9. The Minus Terminus; 10. Song Of Tears; 11. Why The Vultures Cry.
A fájó érdektelenséget követően mire elérkeztünk a Denial Of God műsorához, az ember nem csak, hogy teljesen elpuhulva érezte magát a küzdőtéren, de szinte már el is felejtette, hogy tulajdonképpen miért is van itt, addig húzták-halasztották a dánok szerepeltetését. Olyan fél egy magasságában, ha eljött végre a pillanat, amiért mindannyian egybegyűltünk szombaton. Időközben ízléses díszlet került a pódiumra a tagok nevével ellátott sírkövek és gyertyák képében, majd az Incubus–The Crypt Has Eyes párossal húsz évet visszamentünk az időben, és kezdetét vette az old school varázslat. A hirtelen őrület villámcsapásként ütött be a tömegbe, semmi perc alatt ezer fokon égett a hangulat, ahogy magunk mögött hagytuk a hétköznapi élet sivár perceit. Valóban az egész klubbra tartósan átragadt az az atmoszféra, mely vélhetően a ’80-’90-es évek black metal bandáinak fellépését jellemezte anno, egészen más fílingje volt tehát a koncertnek, mint ami manapság az újkori formációk esetében tapasztalható, a zene pedig nem csak ezért, hanem a szüntelen blastolás helyett/mellett lassú, depresszív, néhol doomos betétei miatt is különleges élményt nyújtott.
Maga az előadás módja is rendkívül hiteles volt, látszódott az átszellemülés, hogy a tagok szinte fizikai valójukat hátrahagyva, lelküket a sírból felkeltve játszottak, semmiféle erőltetettség vagy izzadtság szaga nem volt az egésznek. A már említett sírkövek mellett később találó módon egy kés is kikerült a kelléktárból, a csapat legfrissebb EP-jéről származó The Red Terror alatt pedig egy „levágott fej” is megcsillant, bár magunk közt szólva, a továbbiakban ezt talán nem kellene erőltetni, mert így, ebben a formában, a hitelességre rácáfolva elég nevetségesen hatott a dolog, különösen Ustumallagam simogatása és csókja a szebb napokat is látott szőke próbababának. Nem tudom, hátrábbról hogy vette ki magát ez a jelenet, de vagy sürgősen be kell szerezniük valami élethűbb kiegészítőt, vagy inkább hagyni a pokolba ezt a színjátékot, mert a kívülállók számára elég félrevezető lehet ez a bohóckodás, hisz ezt leszámítva, alapjáraton tényleg egy komoly hozzáállású, igényes bandáról beszélünk. Szerintem jól tudja mindenki, hogy személy szerint kimondottan pártolom és igénylem az erős vizualitást, kiváltképp, ha láthatóan igényli azt a zene, de akármilyen gagyi dekorációt azért ne vigyünk már nagyközönség elé…
De ismétlem, ettől eltekintve nagyszerű és minőségi koncertet adott a társaság, nagyrabecsülendő másfél órának lehettünk mindnyájan részesei, pusztán a frusztráció valamiért mindig kifejtősebb elbeszélésben manifesztálódik a részemről. A levonulás után viszont bizonyított a közönség, az encore pedig az első teljes anyagos címadó The Horrors Of Satan-nal következett be, tökéletes keretbe zárva ezzel a Denial Of God pesti fellépését.
Setlist: 1. Incubus / The Crypt Has Eyes; 2. Black Horror Metal; 3. Resurrection Of The Damned; 4. Black Dethe; 5. The Book Of Oiufael; 6. A Night In Transylvania; 7. Robbing The Grave Of The Priest; 8. The Red Terror – Encore: 9. The Horrors Of Satan.
Utánuk ugye be volt még ígérve egy Svoid „afterparty”, így ezúttal nem követtem el azt a hibát, hogy idő előtt távoztam a helyszínről, noha még egyébként is szerettem volna néhány szót váltani Galheimékkel, ami rövidesen meg is történt, miután egy-két dal erejéig belenéztem a Svoid műsorába.
Csak néhány mondat erejéig: kellemes, korrekt munkának tűntek a szerzemények, kellő átéléssel, erős atmoszférát megteremtve játszottak, noha rám már nem voltak akkora hatással, mint mondjuk a Lepra vagy a Limb For A Limb, bár ez nagy valószínűséggel a programon kívüli játékidőnek tudható be, elvégre elég hálátlan szerep a főzenekar után fellépve megpróbálni überelni a látottakat. Ettől függetlenül azért megvolt a közönségük, mégse a levegőbe játszottak, és ugyan nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni felületes odafigyelés után, de úgy tűnt, van bennük potenciál. Legközelebb remélhetőleg ideálisabb körülmények közt is lesz alkalmam jobban szemügyre venni a kvalitásaikat.
A DOG-os beszélgetésről pedig zárásként, idevágóan röviden csak annyit, hogy elmondásuk szerint a július közepén érkező második nagylemez jóval lassabb, súlyosabb, sötétebb lesz elődjénél a zenekaron belül történt gondterheltebb időszakok miatt, szövegileg pedig egy halál, temetés és gyász köré fonodó koncepcióra számíthatunk majd, ahogy azt a borító is hűen reprezentálja. Az élő fellépéseket tekintve bár a díszlet itt sem volt vérszegény, tágasabb helyeken állítólag a koporsók sem ritka kellékek, továbbá egy hatalmas feje tetejére állított keresztet is jó szokással lángra lobbantanak – íme hát a motiváció mindenki számára, hogy legközelebb se mulassza el a horda aktuális rituáléját. Gyanítom, most sem bánta meg senki!
