2009. június 25. @ Budapest, Diesel
Brutális gyűlölet csomaggal kedveskedett a durva zenék kedvelőinek a Concerto. Már a DevilDriver-God Forbid kettős is étvágygerjesztő duóként csábította a stílus éhenkórászait, ám mikor étlapra írták a hazai death/thrash metal egyik legütősebb alakulatának nevét is, már igencsak ínyenc fogás volt terítéken.
Hat óra magasságában teljes harci készültségben, ostrom készen szobroztam a ‘szentély’ előtt. Tradícionális magányom ezúttal két (megítélésem szerint lengyel) rajongóval bővült, akikből a kihaltság konstatálása következtében bukott ki jogosan a kérdés: ‘Where are the people?’. Miután biztosítottam őket, hogy jó helyen járnak és valóban fellépnek ma Fafaráék, az idő lassan vánszorgott tovább, mígnem a maroknyi várakozó előtt mocorogni kezdett a bejárati vaskapu.
Mikor a kishíján nyakmagásságú színpadhoz léptem, meglepődve észrevételeztem az újonnan felszerelt korlátot. Ez olyannyira sikeres húzásnak bizonyult az illetékesek részéről, hogy miután headbangelés közben jó arányban, 10/9-szer sikerült azt teli erőből lefejelnem, a tüdőmet is kilyuggatták a kiálló csavarok az este végére. Annyi baj legyen.
Szót ejtve az egybegyűltekről, mostanság egyre gyakrabban veszem észre, hogy a látogatókat már nem motiválja korán-, vagy időben érkezésre az első sor reménye. Az emberek szívesebben foglalnak helyet a kényelmes fotelokban és egyéb pult közeli ülőhelyeken, semmint igyekeznének a közelségre törekedni. Aki teheti, távol marad a küzdőtértől amennyire csak lehetséges és inkább elterpeszkedve, madártávlatból követi az eseményeket, ami számomra eléggé megdöbbentő. Oké, értem, hogy nem mindenki akar mazoista mártírként, hiányos belső szervekkel, protézis szükséglet tudatában távozni egy-egy összejövetelről, de valami halvány aktivitást vagy érdeklődést igazán tanúsíthatnának a halvérűek – tisztelet a kivételnek.
Fél nyolckor megdörrentek a gitárok, jelezvén a pusztító alakulatok egyike bevetésre készen áll. Melegh Gábor vezetésével elsőként a miskolci Slytract tépte le láncait és engedte szabadon dühét szigorú riffek társaságában. Tavalyi lemezük ismeretében kapizsgáltam, hogy tisztesen hasíthatnak élőben, de azt közel sem gondoltam volna, hogy ily módon hatalmába kerítenek majd a hallottak. A gyér szemlélők ellenére rendkívül élvezetes és intenzív műsorban volt részünk. Többek között elhangzott egy megfilmesített dal, az Answer, valamint a gyilkos és egyben személyes favorit Marching Through The Defated, az említettek mellett pedig további tételeiket is lelkes zúzás követte a nézőtéren, idejük lejártához közeledve, még egy röpke pogózás is kikeredett zárszó előtt. Piszkosul odarakták magukat, örömmel néztem volna őket tovább, de az idő közbeszólt, így kénytelenek voltak lerámolni. Egyedül a kurta játékidő miatt maradt bennem hiányérzet, egyébként bárhol, bármikor, még egyszer.
Második felvonásként metalcore vizekre eveztünk a New Jersey-i God Forbid idegenvezetésével. Páran durván beindultak a thrash-es ízzel megbolondított dalokra, minek következtében akadály ide vagy oda, néhány vakmerő, hegymászásra is vállalkozott, az objektum elhárítása után azonban az ugrás már elmaradt. Byron Davis remek frontembernek bizonyult, kommunikált a jelenlévőkkel, egyeseket énekeltetett és jól bejárta kissé szűk helyét a léceken. A zene döngölt, néhol breakdown-okkal is kacérkodtak, Byron pedig torka szakadtából üvöltözött. Habár leszólni semmiképpen sem szeretném a csapatot, mégsem tudták maradéktalanul lekötni a figyelmem, egybefolytak a nóták és a tempó is esetenként a monotonitás csapdájába esett. A nyomokban halovány teljesítményt viszont ügyesen renoválta az utolsóként felhangzó The End Of The World számos momentuma. Közel sem volt tehát vérszegény a produkció, korrekten helytálltak.
Setlist: 1. Antihero, 2. War Of Attrition, 3. Empire Of The Gun, 4. Broken Promise, 5. Force-ed, 6. To The Fallen Hero, 7. The End Of The World.
Noha ettől a ponttól kezdve nem igazán volt módom hátrafelé kacsintgatni, de a periodikusan érkező hátbavágások arra engedtek következtetni, hogy a DevilDriver érkeztével az izgalom tetőfokára hágott, a létszám pedig csaknem duplájára duzzadt. Kezdés gyanánt rögtön a közönségkedvenc Clouds Over California-t kaptuk az arcunkba, fejest ugorva a határok nélküli totális őrületbe. A továbbiakban nem igazán erőltették a The Last Kind Words albumot, így sajnos kimaradtak az olyan mega-dalok, mint a Horn Of Betrayel, a Head On To Heartache vagy a kislemezes Digging Up The Corpses, de kárpótlásként volt helyette These Fighting Words, valamint az új anyagról is megtornáztattak egy friss szerzeményt a Pray For Villains személyében. Dez Fafaráról bebizonyosodott, hogy egy igazi ketrecéből szabadult fenevad, a rövid átkötő szövegelésektől eltekintve végig pörgött és társaival együtt legalább olyan vadparaszt fílinget hoztak zenéjükkel, mint lemezen. A hangulatra sem lehetett panasz, a circle-pit-en túl a stagediving is belefért, illetve elkötelezett fanok is akadtak szép számmal. Az ütős hangzással párosult, mindvégig lüktető tempó kegyetlenül megdöngette az épületet, mi pedig nem győztük kapkodni a fejünket a jobbnál jobb dalok hallatán. Ennek ellenére (vagy talán pont ezért) volt olyan érzésem, hogy kicsit hamar lezavarták a balhét. A srácok már a ráadást is elnyomták, mikor még bőven hiányérzetem volt – amúgyis ez pontosan az a zene, ami általában két dolgot vált ki az emberből: hangosabbra és MÉG többet!
Hiába visítás, őrjöngés, ordibálás, ahogy az várható volt mégegyszer már nem jöttek vissza, így bele kellett törődnünk távozásukba. Marad a remény, hogy a hamarosan megjelenő új lemez esetleges európai turnéztatásának keretein belül visszatérnek Magyarországra. Meglátjuk. Emlékezetes este volt, jó fellépőkkel és egy meglepően minőségi hazai bandával tökéletesítve. Sok hasonló, nyaktörő felhozatalt idénre!
Setlist: 1. Clouds Over California, 2. Die (And Die Now), 3. Not All Who Wander All Lost, 4. Hold Back The Day, 5. These Fighting Words, 6. Pray For Villains, 7. Before The Hangman’s Noose, 8. I Could Care Less, 9. Nothing’s Wrong?, 10. Grinfucked, 11. I Dreamed I Died, 12. Meet The Wretched – 13. End Of The Line.
