2011. április 27. @ Budapest, Dürer Kert
Tegnap este mikor hazafele vettük az irányt a Dirge- Rorcal buliról, folyamatosan azon járt az agyam, mit fogok írni a mai beszámolóban. Rengeteg gondolatfoszlány kavargott bennem a zenét és az előadásmódot illetően. Itt meg is állnék egy pillanatra, mert a kulcsszó a tegnap esti koncertre mindenképpen a „felkavaró”, elgondolkodtató és nem mindennapi élményben lehetett része annak, aki ellátogatott a Dürer Kertbe. Legalább tízféleképpen elképzeltem a beszámoló bevezetőjét, aztán valahogy mégsem az lett amire számítottam, és úgy gondolom, teljes egészében biztosan nem adhatja vissza azt a hatást, amit átéltünk a két külföldi fellépő zenekar jóvoltából.
Mikor megérkeztem, a Tauszik Viktor nélkül színpadra álló Our Existence Is Punishment már javában hangolt, és negyed órán belül el is kezdték a programot, de ahogy észrevettem nem sok jelenlévőt mozgatott meg. Nem is tudom mikor volt ilyen utoljára, hogy ennyire kevesen néztek meg egy magyar bandát a Dürer kistermében. Azért az elképesztő mennyire érdektelenek a hazai fellépőkre a kedves koncertlátogatók, mikor eljönnek egy külföldi banda fellépésére. Ezen azért úgy érzem változtatni kéne, mert túl sok az olyan ember aki hozzá nem értő módon ítélkezik, és arra nem veszi a fáradtságot, hogy legalább két számot meghallgasson a magyar zenekarból, ha már úgyis kifizette a belépőt. Nem mondom, hogy nekem tetszett a banda, mert így nagyon egysíkúnak tűnt, lehet amiatt, hogy „szerencsétleneknek” trióban kellett nyomniuk.
Ettől függetlenül bevállalták a bulit és színpadra álltak, úgyhogy igazán megérdemeltek volna még néhány embert a terembe. Én személy szerint a Rorcal koncert miatt mentem az eseményre, és bennem is volt egy olyan érzés, hogy a többi zenekar fellépése emellett különösebben nem mozgat meg, hiszen a svájci brigád Monochrome EP-je, és nemrég kiadott Heliogabalus lemeze valami hihetetlenül jól sikerült. Gyorsan meg is ejtettem egy pólóvásárlást érkezésemkor, és mivel nem volt az a póló amit szerettem volna a méretemben, az egyik gitáros a másik fajta megvétele után ajándékba adott két kitűzőt „vígaszdíjként”. Legalább annyira jó hozzáállás, mint mikor a Birds In Row koncerten annyit fizetett mindenki a pólóért, amennyit gondolt, tehát gyakorlatilag adomány volt a zenekarnak.
Azt, hogy a sok negatívum ellenére, mégis mennyire megéri hajtani ezt a dolgot, leginkább a Rorcal tudta bizonyítani az est folyamán. A szemtelenül fiatal tagokból álló svájci doom brigád, nem kevés black metal hatással felvértezett muzsikáját nem igazán tudnám semmihez sem hasonlítani, mint később rájöttem leginkább azért, mert az énekes srác egyéni orgánuma, kiakasztó visítása egyszerűen hátborzongató. Nehéz egy ilyen műfajon belül rátalálni a saját hangra, de ennek az arcnak sikerült. Hihetetlen, hogy mit produkál élőben. A koncertjük alatt többször eszembe jutott a Burzum vagy akár a Wolves In The Throne Room hatása, viszont ha jobban belegondolok, valahol ez is a legendás Celtic Frost örökség, amely egyszerűen az extrém zenékre olyan hatást gyakorolt, mely gyakorlatilag megkerülhetetlen. Ha be szeretnénk sorolni ezeket a bandákat valamilyen műfajba, és mindenképp skatulyázni szeretnénk őket „jó” újságíró módjára, akkor ugye ez az úgynevezett poszt-black metal dívik mostanság. (milyen érdekes, hogy mostanság már minden poszt) Véleményem szerint ezt a poszt szócskát azért helyezik minden műfajmeghatározás elé, mert sokan úgy gondolják, hogy bizonyos régi zenei stílusok reneszánszukat élik, tehát nincs új a nap alatt, és minden csak ismétlődik. Bevallom a tegnapi napig én is hasonlóan gondolkodtam, de a Rorcal bulija alatt rájöttem, hogy ennél itt jóval többről van szó. Igaz, hogy rengeteg hatás keveredik a friss formációk tekintetében, jelen esetben a svájciaknál is, és tulajdonképpen crossover zenét játszanak, de én mégis úgy érzem, hogy ezt a rengeteg hatást lassan sikerül egy olyan sajátos egésszé gyúrni, ami már új stílus születéséhez vezethet.
A zene mellett mindenképp említést kell tennem a látványról, mely a gyertyafényen, a bizonyos időközönként felvillanó strobón, és az erősítők kis lámpáin kívül semmilyen más fényt nem foglalt magába. A füstgép miatt az egész koncertnek olyan hangulata volt, mintha valami szeánszon venne részt az ember, egy igazi, sötét gondolatokat megtestesítő fekete misén. Az meg aztán kellőképp fokozta a borultságot, mikor a tagok mint valami kis ministránsok, a dob előtt térdelve figyelték az ütőst, aki végig biztosította a belassult tempót, gyakorlatilag ő maga volt a metronóm ebben a kusza, súlyos masszában.
Már csak a Rorcal fellépése miatt is megérte lemenni a bulira, de a hosszabb átszerelést, és beállást produkáló francia Dirge is kitett magáért, és egy ilyen erős program után is végig fent tudták tartani az érdeklődésemet. A franciák mind zeneileg, mind a látványt tekintve nagyon hajaznak a zseniális Neurosisra. Itt is két énekes van, egyikük a durvább, karcos éneket prezentálja, míg a másik a dallamos fajtát, amivel azért néha voltak gondok, és hamiskásan csengett, de ez még megbocsájtható. A vetítővászon használata napjainkban már nem újdonság, sokan ezzel próbálják meg fokozni a hangulatot, illetve fölturbózni egy kicsit a koncertélményt. A Stephen King regényéből készült Ragyogás képkockáit különösen nagy élmény volt látni, és illett is a show hangulatához. Aki ezt a bulit kihagyta, az tényleg kesereghet otthon, mert ezzel olyan élménytől fosztotta meg magát ami nehezen pótolható.
Sajnáltam, hogy ennyire kevesen jöttek el, mert a Dirge-Rorcal kettős igazán megérdemelt volna még egyszer ennyi embert. Bármilyen negatívum ellenére ez egy száz százalékos este volt, köszönet a Bálványvérnek.
