2009. június 23. @ Budapest, PeCsa
Tűkön ülve vártam a napot, mikor végre megtekinthetem élőben a legendás Down csapatát. Aligha voltam egyedül ezen vágyammal, tavaly pedig az álom kis híján valóra vált a magyar rajongók számára, ám végül, mint tudjuk, mégis elmaradt a móka, az akkori pletykák szerint egy bizonyos osztrák blama miatt. No, de ne a múlton keseregjünk, hiszen a baljós előjelek dacára eljöttek Anselmo-ék 23-án, hiába az utóbbi hetek sorozatos koncert irtása – Dimmu, Killswitch és az augusztusi Fear Factory is erre a sorsra jutott. Az est vendégeként a nagy múltú, mára már kultikus státuszában pompázó Voivod vehette birtokba a színpadot, kiegészülve a hazai pályáról érkező ‘Vasárnapékkal’.
Naivan bő két órával kapunyitás előtt érkeztem, gondolván, a kiéhezett, rohamra kész ultrák jóval idő előtt a helyszínen sörözgetnek majd. Nos, nem igazán. A Petőfi Csarnok előtt mindössze a betonút és szállingózó biztonságiak fogadtak, majd váltak társaimmá kezdésig. Az idő elteltével azért érkeztek néhányan, de lényegesen nagyobb invázióra számítottam. A jelenlévők zöme még pontban hétkor is csak a parkban lézengett, semmi sorba(?) állás vagy különösebb extázis.
Beszabadulás után, elfoglalva megérdemelt előkelő státuszomat, következett a hagyományos bámészkodás, na meg a hátul kifeszített zászlókban való gyönyörködés, mígnem a Sunday Fury tagjai egyszercsak megjelentek a deszkákon, némi feltűnést keltve a teremben. Az első pár dal után már körvonalazódott, hogy jól beleillenek a napi programba. Zenéjük nem csak a stoner rétegre jellemző vonásokat csavarta maga köré, kemény és elszállós témákat is villantottak, nagy odaadással, profi hozzáállással tették a dolgukat. A szervezők részéről jó választásnak bizonyult a szerepeltetésük (egyébként sem lehetett panasz a kivitelezésre), sikeres fellépésüket pedig mi sem támasztja alá jobban, mint, hogy a backstage-ben is akadtak fürkésző tekintetek, Voivod tagok jelenlétével kiegészülve. A váci srácok új albuma Men From The Grey Town címmel jelent meg a napokban, Márkus Levente énekes ennek örömére be is hajított egy friss, ropogós példányt a tömegbe, ami bár a földön csattant, talán még menthető állapotban került egy érdeklődőhöz. Kedvcsináló gyanánt, megajándékozták a publikumot egy új nótával is, ez voltaképp csak megerősítette bennem azt a tényt, hogy ez bizony ütős cucc. Melegszívvel ajánlom Leviéket mindenkinek, aki fogékony az ilyesmire és nem zavarja a helyenként felpörgetett tempó, egyébiránt sima natúr léggitározásra is megfelelő eszköz a muzsika.
Relatíve gyors átszerelés után, az addigra mérsékelten felgyülemlett embersereg elé érkezett a kanadai Voivod prog./thrash legénysége. Zenei ízlésemből adódóan abszolút laikusként szemléltem ténykedésüket, nem igazán tudtam magamban mit kezdeni ezzel az ugra-bugra, jópofizós keménykedéssel, így komoly aggályaim támadtak, miként fogom elütni az időt az elkövetkezendő órában. Snake énekesnek mindenesetre tetszett a hepaj. Beleélte magát, bohóckodott, azonosult a zenével és szó mi szó, óriási figura, mégsem hatott meg a dolog. Lehet bennem van a hiba, ugyanis elnézve a mellettem állókat, részükről nem jelentkeztek az inaktivitás stigmái, még ha érződött is a tömegen, hogy nem feltétlenül értük vannak jelen és elvétve fellelhető volt az „aha, igen, és a Down mikor jön?” féle arckifejezés. Utólag ugyan ütötték fel fejüket az enyémhez hasonló feedbackek, de akkor ebből nem sok mutatkozott. A ‘riszpekt’ sem maradt el tehát, a fanatikusok jó hangulatot teremtettek, kijutott a jóból nekik is. Nem tisztem megkérdőjelezni egy legendás csapat műfajhoz való hozzáértését, továbbá sikerének kulcsát, így csupán szubjektív véleményem tudatában állíthatom, hogy számomra a negativitást a stílus effajta dallamosan old-school megközelítése, valamint az egysíkú, merészen unalmasnak is nevezhető ének témák és legfőképp a súly, a dög totális hiánya váltotta ki. Mondom ezt mindennemű rosszindulat nélkül, hiszen élőben nyújtott teljesítményüket semmiféle vád nem érheti, emellett minden tiszteletem az övék, amiért ’81 óta nyomják az ipart és mai napig turnéznak. Valóban becsülendő, tudván min mentek keresztül az évek során. Ezt nem is boncolgatnám tovább, érti mindenki mire gondolok.
Levonulásukkal kezdetét vette az ilyenkor papírformának titulálható pozíció-harc (közismertebb nevén tolakodás), fűszerezve az egymáson taposással, mégis azt kell mondjam, hogy többségében intelligens közönség verődött össze a Városligetben. Említésre méltó még a megdöbbentő tény, hogy mennyivel korrektebb körülmények között lehet idősebb korosztály társaságában lebonyolítani egy rendezvényt, mint mondjuk mainstream bandák esetében, ahol a mit sem sejtő ártatlan látogatónak végeláthatatlan bunkózásokkal kell élet-halál harcát megvívnia helyéért. Persze ez mértékkel velejáró dolog (lenne), elvégre mindent lehet kultúráltan. Szerintem.
Lényegre fókuszálva azonban, hosszas rostokolás után, magyar (és nyomokban külföldi) rajongók százainak álma vált valóra, mikor a pódiumra léptek a Down New Orleans-i stoner császárai. A Hail The Leaf berobbanásával a PeCsa csaknem összeroskadt Kirk és Pepper mocsok játéka alatt, Phil pedig kapásból kiállt a kordon elé elhelyezett hét bika hangfal egyikére és kezdett haverkodni a közönséggel, amiben természetesen mindnyájan partnerek voltunk és heves szívverések közepette, áhítozva lestük egyéni stílusát. Sorra követték egymást a zsíros riffekkel acélozott dalok, múltból és jelenből egyaránt. A legutóbbi anyagról a N.O.D., a klipes On March The Saints és nagy örömömre a Nothing In Return (Walk Away) képviseltette magát. Ez utóbbi szövegét egy emberként, egymásba karolva énekeltük végig, Anselmo mester pedig büszke elégedettséggel tekintett népére és buzdított lelkesen. A régebbi szerzemények közül szinte maradéktalanul elhangzottak a leghúzósabbak, úgymint New Orleans Is A Dying Whore, Lifer, Beneath The Tides vagy a nagysikerű Eyes Of The South, amik mind-mind feledhetetlen élménnyel gazdagították a memóriát. Minden kétséget kizáróan, a tagokról is lerítt, hogy jól érzik magukat. Phil igazi vezéregyéniséghez méltó módon vezényelt. Egyben volt elérhetetlen sztár és közvetlen barát. Az idő sajnos hamar tovaszállt az önfeledt lármázás közepette. Hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy kétségbeesetten könyörgünk hosszabbításért. A Stone The Crow ráadása gyakorlatilag az utolsó verejték cseppeket is kimorzsolta a hallgatóságból, az i-re pedig a Bury Me In Smoke tette fel a pontot, közben pedig már a Voivod-os arcok is felszambáztak az emelvényre. Az addigra csöppet ittas állapotba került Snake is mulatott még egy utolsót a kollégákkal, aminek egy földön cuppant pohárka bor vált hősi halottjává. A háttérben a bőröket már Jimmy helyett Away püfölte, miközben Kirk a korlát előtt elkocogva pacsizott a fanokkal és pengetőket osztogatott. A fények halványodtak, a zenekar távolodott, mi pedig már tudtuk, hogy a csoda a végéhez közelít…
Úgy vélem a Down rajongói az idők végezetéig szívükbe zárják majd a napot, mikor a stílus koronázatlan királyai falrengető bulit adtak pesti közönségüknek. Én pedig a szemerkélő eső ellenére, széles mosollyal az arcomon, vonakodva ballagtam a buszmegálló felé, azon töprengve, vajon lesz e legközelebb…?
