2020. február 8. @ Budapest, Papp László Sportaréna
Eddig két alkalommal volt szerencsém élőben látni az álomszínház előadását és mindkétszer lenyűgöztek, így nem is volt kérdéses számomra, hogy ezen is részt kell vennem. Bár a rajongók zömével egyetemben nekem is inkább csak a korai lemezeik jönnek be igazán (elsősorban az Images & Words és az Awake), de szerencsére a tavaly megjelent lemezükkel sikerült újra visszaszerezniük a hosszú évek óta tartó minőségi hullámvölgyük által elvesztett bizalmamat. Bevallom, a jubileumi apropóból teljes egészében előadott Scenes from a Memory sem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé tőlük, de természetesen ezen az albumon is vannak eszméletlen jó dalok és ámulatba ejtő pillanatok, szóval a Distance Over Time dalaival kiegészült setlist így is kellőképpen kecsegtetőnek tűnt.
A hosszában felezett stadionban keresztben elhelyezett színpad előtt egy széles, de keskeny leválasztott rész jelentette a limitált példányszámban árusított ’kiemelt állójeggyel’ rendelkezők számára a kedvezőbb pozíciót (egy ilyen jegy mellesleg kb. 3 ezer forinttal kerül többe, mint a normál álló és az ülő). Kissé elégedetlenül konstatáltam, hogy ez a megkülönböztetett hely ezúttal nemhogy nem kiváltság, hanem egyenesen egy kellemetlen, zsúfolt tér volt. A bejutás balról történt, ahonnan egy normálisabb pozícióhoz jutni, vagy akár csak a másik oldalra átkerülni is csak egy kínos tolakodás által lehetett volna azoknak, akik hozzám hasonlóképpen nem érkeztek időben. Ráadásul ez a (durvább műfajokban utazó közönséghez képest) kevésbé elvetemült, meglehetősen visszafogott társaság – megítélésem szerint – ezt itt nem is igazán tolerálta volna. Megmondom őszintén, megesik, hogy bevállalom, de ebbe most semmi kedvem nem volt belemenni, ezért nagyjából 3 dalt követően inkább elhagytam ezt a helyet, és egészen az utolsó dalig nem is jöttem ide vissza, mert egyszerűen nem volt jó.
Mögötte található az ún. normál álló hely, ami bár jóval nagyobb és szellősebb, ugyanakkor messzebb is van a színpadtól, ami az ott történő események és látnivalók nyújtotta élvezeteket csökkenti némiképp. Leghátul pedig az ülőhelyek, amik értelemszerűen a legtávolabb, viszont magasabban helyezkednek el. Tulajdonképpen innen a legjobb a rálátás a színpadra, viszont az élmény itt inkább egy mozizásra hasonlít és nem igazán jön át a koncert feeling. …és bármilyen furcsa (még saját magam számára is meglepő), de miután kipróbáltam szinte mindenhonnan, végül utóbbi bizonyult a legjobbnak számomra, innen sikerült leginkább odafigyelni és nyugodtan élvezni az egyébként abszolút magával ragadó zenei produkciót. Ja, és itt tudtam végül mégis hasznát venni a kiemelt jegynek, mert normál állóval nem lett volna lehetőség felmenni az emeletre, így ülőhelyekhez jutni sem. A koncert nagy részében lemondtam hát inkább a hagyományos metal koncert élményről, de esküszöm, ülve nézni is jó volt! Bár, végül is ez egy színház, nem? 😀
Na, de akkor végre térjünk rá a lényegre!
Pontban 8 órakor végre elsötétült a terem, a zenekar tagjai talpig fekete öltözékben elfoglalták helyüket a színpadon (bal oldalon elől Myung, középen LaBrie, jobbra tőle Petrucci, hátul a dobok mögött Mangini, balra tőle picivel előrébb Rudess), majd egy intróval elkezdődött a show, amit a háttérben lévő óriás kivetítőn egy rövid animációs sci-fi videóval egészítettek ki. Ha jól emlékszem, valami robot nézegette benne a korábbi Dream Theater lemezeket. Szerintem kiváló felvezetése volt a két részből álló, közel 3 órás műsornak, ami az új lemez első klipnótájával, az Untethered Angel-lel folytatódott. Bevallom, ezzel együtt rendesen meg is ijesztettek! Félreértés ne essék: semmi bajom ezzel a dallal, viszont James Labrie kellemetlen, hamis éneklése, illetve a messze nem tökéletes hangosítás komoly aggodalomra adott okot számomra a folytatást illetően! Aki hallotta már őket élőben, az tudhatja, hogy a hangszeres szekció teljesítménye jóformán semmilyen veszélyt nem hordoz magában, ugyanis a még manapság is kiváló formában lévő zenészek mindig hihetetlenül pontosan és precízen, mondhatni stúdió minőségben játszanak, ám korántsem mondható már el ugyanez a kanadai származású frontemberről! És bizony, nem véletlen, hogy a karján friss tetoválással díszelgő, egyre nagyobb arcú (nem átvitt értelemben!) Labrie-t igen gyakori kritikákkal illetik a rajongók: ez a kezdés is nagyon necces volt részéről!
Nem tudom, de nem hinném, hogy csak én volnék az egyetlen, akinek sok esetben leginkább azok a részek jönnek be élőben legjobban, mikor a zenészek kerülnek előtérbe a szóló-orgiák alatt. Ezalatt a frontember rendszeresen félrevonul hátul, majd a pengetős duó veszi át a főszerepet a színpadon – esetenként kiegészülve a hosszú, fehér kecskeszakállú, kopasz varázsló, azaz Jordan Rudess billentyűssel, aki ilyenkor – a srégen megdöntött, mindkét irányba forogni is képes szintetizátorállványát elhagyva – egy nyakba akasztható hangszerrel száll be harmadiknak a lehengerlő szólókkal teletolt, gyakran percekig is eltartó instrumentális dalbetétekben, és szemmel láthatóan nagyon élvezi is ezt. Mondanom sem kell, fantasztikus zenész! Én személy szerint ilyenkor végig tátott szájjal vagyok képes bámulni, amit ezek a fiúk művelnek! A számomra rendkívül szimpatikus John Myung bőgős szokás szerint szerény visszafogottsággal, hathúros hangszerét gyerekes aranyossággal dédelgetve játszott a színpadon, és – talán mondanom sem kell – teljesen hibátlanul. Csakúgy, mint a nagyszakállú gitáristen, John Petrucci, aki szintén nem mozogja túl a bulikat, viszont ő már sokkal gyakrabban és szívesebben veszi fel a szemkontaktust a közösséggel, alkalomadtán elenged egy-egy mosolyt is a rajongók felé, és jóval kommunikatívabb is, mint druszája. Eszmétlen, amit ez a pali játszik gitáron, minden pillanatát élvezet hallgatni!
Ami pedig Mike Mangini dobost illeti: bár a technikai tudása megkérdőjelezhetetlen, az ősrajongók sokszor mégis elég mostohán bánnak vele és előszeretettel cinkelik, miszerint a játéka egy kicsit sótlan, robotszerű, és nincs benne elég dinamika. Értem én, hogy miről van itt szó, jómagam egy kicsit azért valahol mégis igazságtalannak tartom, hogy a világ egyik legjobb dobosáról sokaknak mindössze annyi a véleménye, hogy Portnoy jobb volt. Az emeletes dobszerkója viszont valami egészen elképesztő, jóformán egy komplett építmény! A már majdhogynem a plafonra felhelyezett cinekhez szinte nyújtózkodnia kell, el nem tudom képzelni, hogy mennyire (nem) lehet komfortos számára ezt egy teljes koncerten át művelni! Nekünk, nézőknek viszont vizuális pozitívum, már csak azért is, mert így legalább láthatjuk őt is, ahogy az elemekkel körberakott cájg közepén püföli a bőrt (és valószínűleg neki is, hogy kilát mögüle). Mellesleg azt is meg kell jegyeznem, hogy kifejezetten vicces pofákat vágott közben, de már eleve mókás volt az is, ahogy kinézett (gondolok itt pl. a szemüvegére és a sapkáira).
De nem csak arról van itt szó, hogy külön-külön mennyire profik mindannyian, hanem hogy ezek a zenészek mennyire együtt vannak élőben is, hogy mennyire érzik egymást és milyen harmonikusan játszanak végig, órákon keresztül! Egész egyszerűen minden a helyén van, pedig ezek a nóták nem holmi egyszerű témákból állnak össze, hanem zseniális, komplex műalkotások!
Visszatérve a műsorra: másodikként következett az A Nightmare to Remember című dal a Black Clouds & Silver Linings-ról, ami némi újdonságként szolgált számomra, mert ezt a lemezt nem igazán hallgatom, de sajnos túl nagy élvezetet ez sem nyújtott, mert a füleimet bántó tényezők továbbra is fennálltak. Ezután jöttek újra a legfrissebb album dalai, egész pontosan az igencsak ütős Paralyzed és a Barstool Warrior, amikre már én is be-bemozdultam! Nagy örömömre vokál terén is javulni látszott a helyzet, és (láss csodát!) Labrie is némiképp magára talált! Mint már korábban céloztam rá, én kifejezetten szeretem a Distance Over Time dalait, így lassan kezdtem én is egyre inkább élvezni a koncertet – legalábbis a hallható részét, mert egy igazán jó helyet találni a stadionban akkor még mindig nem sikerült. Az első szettet végül az In the Presence of Enemies part 1., majd a Pale Blue Dot zárta, előbbi pedig a második, és egyben utolsó olyan dalt jelentette, ami nem a 20 éves Metropolist, vagy az új albumot képviselte. Ezt követően 20 perces szünet következett, ami alatt a közönség kellően rákészülhetett a várva-várt, közel másfél órás játékidőt jelentő folytatásra.
Hamarosan el is
jött az idő, és következett a Scenes from a Memory című
konceptalbum teljes egészében történő eljátszása. Jómagam nem
ástam különösebben bele magam a sztoriba és a dalszövegekbe, de
röviden annyit róla, hogy a lemez egy szerelmi háromszög
bonyolult, tragikus történetét meséli el megzenésített
formában, aminek dalait ezen az estén a háttér-kivetítőn vizuál
és animáció is kísérte. Az itt jelenlévő közönség láthatóan
nagyon szereti ezt a lemezt, nem ritkán kórusban kántálta együtt
a szöveget Labrie-vel, aki közben óriási fejlődésen ment
keresztül! Sőt, egyenesen ki merem jelenteni, hogy a végére már
kifejezetten jól énekelt, önmagához és az első dalokhoz képest
meg pláne! Nem tudom, vajon mennyit számított ennek megítélésében,
hogy a második felvonást már az ülő szektorokból hallgattam,
mindenesetre nekem ez jött át. A hangosítás azonban szerintem
végig nem volt százas, de azért szerencsére vészesen rossz sem.
A műsor felénél egy rövid intermezzo szakította meg az előadást,
mégpedig a turnémenedzser születésnapja apropóján, akit
meglepetésből a színpadon egy kissé „theatrálisan” fel is
köszöntöttek. Volt torta, happy birthday éneklés, meg minden,
ahogy szokás, szép gesztus volt. Mint ahogyan az is, hogy a Through
Her Eyes című dal alatt vetített videóban néhány elhunyt zenész
ikonról is megemlékezhettünk a vásznon.
A ráadásban már
én sem bírtam megállni, hogy ne menjek előre egy kicsit zúzni,
így gyorsan leszaladtam, majd bevetettem magam a színpad elé a
tömegbe, hogy legalább egy dal erejéig még közelről élvezhessem
az utolsó pillanatokat. A koncert végül az új lemez At Wit’s
End-jével, és annak végén Petrucci szólójával zárult. Full
libabőr, még egy gyenge minőségű felvételről visszanézve is…
Összességében véve egy jó kis produkció volt ez (bár, én igazából nem is nagyon tudom elképzelni, hogy egy DT koncert ne lenne az), de megmondom őszintén: nekem az eddig látott három közül ez tetszett legkevésbé, ugyanis a 2017-es Tüskecsarnokos buli (a számomra szinte überelhetetlen setlist miatt), illetve a tavalyi a Fezen fesztiválon (a sokkal profibb hangosítás és a jóval barátságosabb helyszín miatt) is egyértelműen jobban adta nekem. Viszont szeretném hangsúlyozni, hogy erről nem a zenekar tehet, mert ők kiválóan játszottak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy az itt megjelent közönség elégedetten távozhasson!
Nem akarok senkit befolyásolni, de a magam részéről a Papp László Arénában megrendezett eseményeken való részvételt nem szorgalmazom a jövőben, hacsak nem muszáj.