2012. május 13. @ Budapest, Club 202
Szerintem az egész ország nevében mondhatom, hogy óriási megtiszteltetés számunkra, hogy a világ egyik legkedveltebb – és minden túlzás nélkül, legtehetségesebb – szimfonikus csapata mára bevett rendszerességgel hazajár hozzánk, minden évben elkápráztatva a magyar közönséget a maguk egyszerűen felfoghatatlanul zseniális és érzelemdús művészetével. Abnormális rajongásom az Epica iránt immáron hosszú évek óta rendületlenül ragyog, a sokadik élőbeni találkozásom előtt pedig még mindig egy szülinapos csöppség csillogó szemeivel, torokban dobogó szívével és őszinte buzgalmával vártam az újabb bűvöletet, amit kellemes meglepetésre ez alkalommal nemcsak a holland ideálok, hanem a két évvel ezelőtti énekesnő cserével testi-lelki valójában újjászületett Xandria is arc-szagattó minőségű formában tálalt ezen a halálon túl is emlékezetes vasárnap estén.
Ahogy arra biztosan számítani lehetett, az érdeklődésre ezúttal nem lehetett panasz – már jóval kapunyitás előtt is szép számmal gyülekezett a hűséges, díszöltözetben pompázó hazai publikum. Részemről nem is alakulhatott volna kellemesebben a várakozás, hisz hat óra magasságában volt alkalmam egy hosszabb lélegzetvételű beszélgetésre invitálni az alapító Marcot és Manuelát a Xandriából, akik végtelenül készségesen és barátságosan meséltek a szédületes Neverworld’s End hátteréről, és persze sok más egyébről is, melyről természetesen ti is részletesen olvashattok majd hamarosan. A jó társaság után, rövidesen ütött is a bebocsátás várva-várt órája, megindult hát a népes sereg a klub bejárata felé, ahol a nagy pofozkodást elkerülendően, két szárnyon folyhattak be az emberek a küzdőtérre. A szervezés egyébként ezen felül is dícséretes volt, jó végre azt látni, hogy újabban a legtöbb helyen felhagytak a pár éve még rendszeres töketlenkedéssel, és az akár órákig tartó csúszás helyett, mostanság már tényleg profi módon, az előre kiírt programhoz igazodva, az időbeosztást pontosan betartva megkímélik a látogatókat a dühítő várakozástól.
A varázslatos más, szebb világ küszöbén való átlépés előtt azonban, számomra tartogatott még egy gigászi ajándékot a napszentület, az Epica-családból Isaac Delahaye várt ugyanis egy villáminterjúra a turnébuszban, hogy feltehessek néhány régóta érlelődő kérdést a világ nyolcadig csodájával kapcsolatban. Az alkalmat megragadva igyekeztem a szűk negyedóra lehetőségeihez mérten minél szélesebb témakört lefedni a csevej során, reményeim szerint tehát sikerül majd némi újdonsággal szolgálnom minden esetleges érdeklődőnek a társaság működésének és módszereinek tekintetében.
Mire beléptem a hallba, a germán különítmény visszafogottabb fele már javában sütötte el az új nótákat a január végén piacra dobott második nagylemezükről, de az igazat megvallva, nem éreztem azt, hogy bármi fontosról lemaradtam volna a performansz első tíz-tizenöt percében. Emlékszem, anno a debüt kritizálásakor sem voltam túl jó véleménnyel a Voices Of Destiny-ről, egy öt-hat pontot ha megért nálam az az anyag, és valójában most, a színpadon sem nyűgöztek le különösebben, igaz, a funkcióját tökéletesen ellátta a meglehetősen fiatal bagázs. Kis ízlelgetés, bólogatás, oda-vissza fürkésző tekintetek, ráhangolódás a folytatásra és paff, köszönjük szépen, auf wiedersehen. A tagokról mondjuk ennél azért valamivel nagyobb lelkesedés köszönt vissza, de igazából ugyanaz volt a benyomásom az élő teljesítményről, mint anno a korong hallgatása közben: középszerű, semmi extra, „heló, van pár tisztességes female fronted dallamunk” metal, egyszóval – bár nem hallottam az idei munkát (és vélhetően nem is fogom) –, nem hiszem, hogy az elmúlt két év alatt sokat változott volna a zenei megközelítés. A nézőtéren valami hasonló megítélés volt tapasztalható, szemmel láthatóan a többség már inkább a folytatásra edzette magát lelkiekben, így a nyitány bár nem aratott osztatlan sikerült, de legalább mindenki idejében helyretette magában az elvárásokat és nekiveselkedhettünk a további program élvezeteinek.
Merthogy abból jutott bőven! Öt év hallgatás után, az idei esztendő nagyzenekari meglepetésével előrukkoló Xandria Manuela Kraller érkezésével már a friss lemezzel is félelmetes magasságokat ugrott meg, de a deszkákon aznap este bebizonyosodott, hogy élőben még feljebb szárnyal Marco Heubaum csapata. Hosszú-hosszú évek óta magával rántott már a metal világ a koncertek semmi mással nem helyettesíthető, páratlan (al)világába, de a német ötösfogat vasárnapi műsora olyan szinten elkápráztatott, hogy nemcsak, hogy fémzenei pályafutásom egyik, hanem a legnagyszerűbb előadásának lehettem tanúja, de bevallom, kezdtem félteni az Epicat, hogy miként lehet majd felülmúlni ezt a lehengerlő teljesítményt. A zenekar mérhetetlenül odaadó, és a hálás tömeg szeretete láttán, szinte már-már kislányosan megilletődött volt, ugyanakkor a játékidő közben abszolút tisztán és pontosan prezentálták a Neverworld’s End mesterműveit. Manuela hangja egyszerűen tökéletes volt, a stílus legnagyobbjainak szintjén hozta az egyébként messze nem könnyű témákat (elég csak a Blood On My Hands-re gondolni), miközben egy hihetetlenül kedves, és nem utolsó sorban tehetséges frontladyt ismerhettünk meg személyében – mondjuk ki, Marco megfogta az isten lábát Manu taggá avanzsálásával! Ennek megfelelően, a setlist kilencven százalékát új dalok töltötték ki, köztük a klipes Valentine-nal és a rendkívül közönség-barát, énekeltető kalóz-himnusz Cursed-del, hogy aztán a performansz végén két klasszikussal vezessék le a varázslatot. A döbbenetes összhatásba még a hangzás sem tudott belekötni, egyetlen, gonosz dolog fájdította csak a szívemet: hogy nem tartott még legalább egy órán át a produkció.
Belegondolni is fájdalmasan gyönyörű, hogy milyen katarzist okozott volna mondjuk a Dream Is Still Alive, de az álom még valóban él, mert mint később kiderült, felmerült már egy headliner Xandria turné ötlete is a zenekaron belül, a kérdés csak az, mennyi idő alatt növi ki magát az új felállás ahhoz, hogy (megérdemelten) megkapják az esélyt a saját elképzeléseik teljes megvalósítására. Várom türelmetlenül!
Setlist: 1. Valentine; 2. Blood On My Hands; 3. Euphoria; 4. Cursed; 5. Forevermore; 6. The Lost Elysion; 7. Ravenheart; 8. India.
Mint ahogy vártam/vártuk a következő szimfonikus mágiát is. Az ember külsősként azt hinné, hogy egy-két élő fellépés tapasztalata után már kialszik a tűz, tompul a mámor és minden marad a megszokott a medrében – na, ők nem jártak még soha Epica koncerten! Minden egyes alkalommal, mikor ezek a szavakkal leírhatatlan érzelmeket kiváltó földi istenek és dívájuk hoztak egy kis gyönyört a szürke hétköznapjainkba, az ember napokig nem tért magához, és éhező vadként áhítozott többért, hogy örökre a kompozíciók világában ragadjon. Elképzelésem sincs, hogyan lehetséges ez, de a Requiem For The Indifferent után, a Jansen-legénység élőben is megint olyat alkotott, hogy a lába nyomának is minden szegletét egyenként megcsókolom az összes bandatagnak…
Az idegeket borzoló, ám kétségtelenül jó hatáskeltő sötétséget és várakozást egyszeriben törte meg a Karma felvezetése, valamint a sötét árnyak lassú mozgolódása az átszerelés alatt nagy bánatunkra még feljebb púpozott emelvényen, ám mindez semmi perc alatt jelentéktelenné zsugorodott, mikor a Monopoly On Truth-al berobbanva elkezdődött az álom. Azt még a kegyetlenül tekerő témák veszett zúzása alatt is lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Simone istennő gyönyörűbb, mint valaha, akárcsak a hangja, mely a Requiem album vokál-centrikus beállítottságához hasonlóan élőben is egyértelműen reflektorfénybe került a hangosítással. Természetesen ezen felül is szépen szólt minden; a dob dörgött, mint a felhők a legnagyobb viharban, a riffek kegyetlenül hasítottak, Coen billentyűi pedig a monumentalitás fogalmát kinőve éltették a szerzemények lelkét. A Sensorium nosztalgiájától eltekintve, rögtön a show elején szembesültünk az új nóták nagyszerű színpadi működésével, melyek közül feltétlenül kiemelném az aktuális epikus szörnyeteget, a Serenade Of Self-Destruction-t, ami a klasszikus tíz perc közeli monstrumokhoz méltó módon fantasztikus hatást eredményezett, egészen más érzelmeket kiváltva, mint albumon hallgatva. A The Divine Conspiracy két képviselője, a Sancta Terra és a The Obsessive Devotion úgyszint elképesztően szólt, előbbi a kis interaktív játéka miatt volt különösen emlékezetes, míg utóbbi olyan erővel pusztított, hogy a halálba headbangelte magát az ember Mark mindig ütős vokálja alatt.
A setlist előzetes ismeretében, kicsit hiányoltam a programból a Tides Of Time vagy a Chasing The Dragon balladáját, de azt kell mondjam, mikor ténylegesen átéltem a Delirium melódiáit, pusztán egy karnyújtásra a tökély megtestesítőitől, egy percig sem kérdőjeleztem meg a csapat döntésének helyességét. Ugyanolyan játszi könnyedséggel vittek minket mennybe és pokolba a dalok, mint lemezen bármikor, annyi különbséggel, hogy ezesetben az atmoszféra körülbelül ezerszeresére hágott a fizikai közelség hatására. A tagok közvetlen kommunikációja a közönséggel és egymással ugyancsak mindvégig jelen volt, Simone lassan magyar nyelvű államvizsgát is tehetne, és szerencsére azt is ismételten leírhatom, hogy nem csak a nézőtéren volt eszméletlen hangulat, hanem odafent is láthatóan mindenki remekül érezte magát, ennél nagyobb erénye pedig nem is lehetne az Epica hazai közönségének.
A fájóan hamar végéhez közeledő műsor utolsó elemeiként nem kisebb nóták sorjáztak, mint a refrénben mókásan táncolósra vett The Phantom Agony, vagy a már ráadásban játszott Cry For The Moon (te jó ég!), Unleashed, és legvégül az elmaradhatatlan Consign To Oblivion, ami után ennyire még nem fájt a csend soha életemben.
Setlist: 1. Karma; 2. Monopoly On Truth; 3. Sensorium; 4. Deter The Tyrant; 5. Serenade Of Self-Destruction; 6. Sancta Terra; 7. Delirium; 8. Black Infinity; 9. The Obsessive Devotion; 10. Storm The Sorrow; 11. The Phantom Agony – Encore: 12. Cry For The Moon; 13. Unleashed; 14. Consign To Oblivion.
Az előadás amúgy vizualitás tekintetében is hatalmasat ütött, és nem, nemcsak Simone és az ő gyönyörű lénye, kisugárzása (és ruhája) miatt! 🙂 Az egyszerű, mégis rendkívül látványos, hajlított vasból kialakított mikrofonállványok könnyen vonzották a tekintetet, nem beszélve a borzasztóan ízléses fénytechnikai megoldásokról, melyek a Delirium alatt például egészen káprázatos, elegáns látványt festettek a pódiumra.
Egész egyszerűen tökéletes és hibátlan volt minden. A hangzás, a dalok, a hangulat, a hozzáállás – minden, amit csak kívánnánk álmaink koncertjének megvalósítására! Szinte biztos, hogy ennek a beszámolónak minden egyes szavát a megbolondult, transzba esett, elfogult énem vetette virtuális papírra, örökre száműzve belőlem az objektivitás legkisebb szikráját is, de kérdem én: van olyan testben-lélekben lélegző Epica fan, aki másképp látta? Nem hiszem…
