2024. augusztus 6. @ Budapest, Barba Negra
SUMMER HELL
Az utóbbi években a Barba Negra szokásává vált, hogy több metal műfajból nagy nemzetközi turnékat hoz össze Budapestre egy éjszakára, amihez ráadásul hozzáad egy-két hazai zsengét, és máris kikerekedik egy minifesztivál a dologból. A recept ismét bevált! Augusztus 6-án a black, a death és a thrash műfaj óriásai, néhány feltörekvő magyar zenekarral kiegészítve, délután 5-től 11-ig a Summer Hell keretében irgalmatlanul lecsaptak a Csepel-szigetre. Sajnos újfent feszített volt a menetrend, de ez a korai befejezés a helyi csendrendelet miatt van, mivel a Barba nagysátra, a Red Stage már szabadtérnek minősül.
Éppen időben érkeztünk az ötórai kapunyitáshoz, így még pont elkaptuk a végtelennek látszó sorokat. A beléptetés szokás szerint gördülékenyen ment, ennek ellenére nagyon kellett sietnünk, hogy a színpadon álló KillerSick kezdését elkaphassuk, ami végül tőlünk független okokból csupán részben sikerült. Szóval igazából a második számtól kapcsolódtunk be a buliba.
A soproni srácok mindenki meglepetésére olyan talpalávalót rittyentettek a folyamatosan gyarapodó tömegnek, hogy attól egy pillanatra talán még a fű is megállt a növésben. Dacára, hogy kezdő csapatról beszélünk, akiknek meg kellett küzdeni az előzenekari státusz áldástalan helyzetével, mondhatni remekül, profikhoz méltón helyt álltak. A szokásos érdektelenségnek nyomát sem lehetett látni az egybegyűlteken, éppen ellenkezőleg! Nagyjából fél órás játékuk alatt izgalmakkal telített igazi thrash-t virítottak, tele elsőrangú gitármunkával, profi dobokkal és dobhártyát tépő énekekkel.
Ámbár még van hová fejlődni, a délután folyamán a fiatal thrasherek bizonyították, hogy vérükben van a műfaj! Később volt szerencsém beszélgetni velük, s elmondták, hogy nagyon élvezték a bulit, ráadásul a Red Stage színpada volt az eddigi legnagyobb, ahol lehetőségük volt megmutatni tudásukat. Sorra nyerik a különböző tehetségkutatókat, felléptek már több nagy magyar zenekarral is, reméljük fényes jövő áll előttük, mert kell a műfajnak az utánpótlás!
Setlist:
Weekend Disaster
Braingression
Attack
Terror Squad 666
Grim Reaper
Pizza Antichrist
We Are Toxic
A menetrend cseszettül szoros volt, így szinte rohanni kellett a Blue Stage-be, ahol másodperceken belül kezdődött a Noble Victory zúzása. Ha emlékeztek rá, a fővárosi death metal ötös a Minotaur-al a tavalyi év egyik legjobb hazai bemutatkozását hozta össze. Erről a cuccról tolták most is a dalokat, s bizony élőben legalább olyan erőteljes volt a kiállás, mint a szóban forgó lemezen. Sőt, többek véleménye szerint Szalai Ádám vokálja az este folyamán itt-ott túl is szárnyalta a felvételeken hallható önmagát. Személy szerint engem Szirota Márió dobolása ugyanúgy meggyőzött, összességében pedig rettentő bejött, ahogy a brigád élőben is legalább olyan hatékonyan kalandozik az old-school, a modern, illetve a progressive death metal excentricitásában, miközben a masszív, tüzes riffdallamok végtelen csóvái egyszerűen mindent elpusztítanak maguk körül. Akár egy fordított tisztító tűz, csak ezek a lángok a hétköznapi gondokat és szarságokat emésztik föl a lelkedben, helyükre pedig a Minotaur vad, erőtől dagadó friss szellemiségét ültetik.
Megfigyeltem, hogy óriási kedvencem, a Digital Sarcophagus vibrálása úgy betöltötte a teret, hogy a kint piálók közül is többen bekukucskáltak, vajon miféle sötét mágia folyik a Blue Stage-ben. Mondani se kell, mindnyájan ottragadtak, és velünk együtt élvezték tovább a nagyszerű produkciót.
Úgy alakult, hogy a Noble Victory után nem szörföztünk át az óriásira duzzadt, többszáz fős emberhullámon azonnal a Red Stage-be, hanem szétnéztünk kicsit a mörcsben, emellett váltottunk egy-két szót a tömegből le-leváló ismerősökkel. Mindez nem vett többet igénybe néhány percnél, hiszen floridai barátaink, a Deicide pillanatok múlva belekezdett félelmetes és vésztjósló kárhozatpoétikájába. A Steve Asheim dobos és Glen Benton duó által vezetett Deicide egy nagyjából háromnegyedórás igazi old-school death metal szeánsszal örvendeztettek meg minket, bármennyire is képzavarnak tűnik ez. Nagy mozgás nem alakult ki a koncerten se a jelenlévők között, se a színpadon, de azért a közönség egésze kellemesen elbólogatott a klasszikus korszak alapvetéseire. Valószínű ehhez az óvatos duhaj hangulathoz a korai időpont, a sátorban uralkodó meleg és a közönség átlagéletkora egyaránt hozzájárult. Nagy meglepetésre szerintem senki nem készült, igazi fesztiválműsorral lépett fel a floridai brigád. A napirend túlnyomó többségét a Deicide, Legion, Once Upon The Cross trió dalai adták, csak az idén megjelent Banished By Sin-ről került be két húzós kanyar a programba, no meg a záró Homage for Satan fért bele a komoly múltidézésbe, noha utóbbi dal is közel két évtizede jelent meg.
Az új gitáros Taylor Nordberg nagyon jól hozta a neves elődjei gitártémáit és a vokálozásba szintén aktívan besegített Benton mesternek, aki meg már közel sem az a megosztó, poénból hülyeségeket nyilatkozó figura, mint anno volt, de a hangja így 60 felé közeledve is lebontja a falat. Steve Asheim dobolása mindig élményszámba megy, bár hazai színpadon utoljára a megboldogult Csillebérci Metalfesten lehetett megcsodálni, és szerencsére a hangzás is melléjük állt, legalábbis a keverő mellett nagyon jól szólt az egész zenekar. Mindenesetre kicsit felemás érzés volt egy ilyen korai időpontban és rövid koncerten látni ezt a death metal legendát, de így talán többen megtekintették őket, mintha teszem azt valahol a városban adnak egy önálló koncertet. Ugyanakkor sok idő nem volt ezen gondolkodni miután elbúcsúztak, mert indulni kellett…
Setlist:
When Satan Rules His World
Carnage in the Temple of the Damned
Behead the Prophet
Once Upon the Cross
From Unknown Heights You Shall Fall
Sacrificial Suicide
Satan Spawn, the Caco-Daemon
In Hell I Burn
They Are the Children of the Underworld
Sever the Tongue
Dead by Dawn
Homage for Satan
Hét óra felé járt az idő, amikor a hullám nyelve ismét a kisszínpad felé csapott minket. Itt már a Century Media vagány deather üdvöskéi húzták az igát. A floridai Skeletal Remains tagsága negyedszerre hozta el Magyarországra a hólyagoktól és sebektől bűzlő death metal fertőzést, ami pimasz intenzitással újfent koponyaszaggató nekifutások, csonttörő dobok, valamint érvágó szólók kísértek.
Őszintén bevallom, ha akarnám se tudnám megmondani hány számot öntöttek a nagyérdeműre mivel mindegyik szörnyen nehéz, ördögi precizitással kidolgozott, egyúttal pont olyan elragadóan és kompromisszummentesen pusztító volt, mint az előző. Mint mindig, a csapat ezúttal is vokál és gitár fronton ment csatába, a jól bevált szadisztikus halálhörgésekkel és láncfűrész riffekkel, amelyek azután piszkos, tarka-barka szólókba vesztek. Mialatt Chris Monroy összes démonját a nézőtérre okádta a gitármű pedig ipari méretű népirtással felérő zajokat produkált, addig a dobolás katonás tempójú egyenletes menetekben, vad rohamokban, illetve kaotikus összeomlásokban, s éles cinekkel kísérve dúcolta alá a pokoli gépezetet. Az akkordmeneteket nekik nem kell más műfajból kiszakítani, mert a brutalitás itt zsigeri. A Skeletal Remains ezeknek a szerkezeteknek köszönhetően újra a death metal rejtélyes völgyébe taszított mindenkit. Mindamellett az albumaikon érezhető, jobb szó híján, kissé okkult, megfeketedett atmoszférát rendkívül hiányoltam. A produkció egésze ezúttal inkább az ipari vágóhidak érzelmi keretét hozta.
Egy barátom szavajárása szerint: „A sors keze, netalán Lucifer apóé úgy hozta”, hogy a black legenda, Abbath kompániájának északi hideg szelét sikerült néhány doboz jó hideg sör magunkhoz vételével is megtámogatni. Ezzel együtt a harmincfokos forróság és a cirka 1500 főre szaporodott nézősereg összes hülyesége egyaránt egész elviselhetővé vált.
Miután az Abbath koncertjére szépen visszaszállingóztak a népek a Blue Stage-ből, nagyjából félház várhatta az Immortal ex-frontemberét/mindenesét, ami azért okvetlenül előrelépés, hiszen a februári koncertjén a Barba kisszínpadán sem volt teltház. Igaz akkor főleg a szólólemezeire épített műsorral érkezett, most pedig előre lehetett tudni, hogy egy igazi Immortal best of-ot hallhatnak a sötét művészet szerelmesei. Ahogy az egy ilyen rutinos zenésznél várható volt, nem hibáztak a műsor összeállításánál, a régóta tetszhalott állapotban létező horda szinte összes lemezét megidézték, különös tekintettel az ezredforduló környékén megjelentekre. Emlékszem, hogy a Sons of Northern Darkness lemez anno rengeteg korombelit indított el az extrémebb zenék irányába hazánkban, így érthetően ezeknek a daloknak volt a legnagyobb sikere az este során.
Szerintem a napsütéses kora esti koncertek minden black metal zenekar rémálma, mert a fagyos, sötét hangulat nem igazán jön át a tűző napon, az augusztusi forróságban. A Barbában kivetítőkkel próbáltak hóesést szimulálni, nagyon kevés sikerrel. A hangzás mondhatni korai black metalos volt. A koncert java részében a színpadhoz közel, jól látszottak Abbath és Raud grimaszai, a vészjósló corpsepaintekkel és színpadi mozgással. Természetesen a frontember védjegyévé vált furcsa, rákszerű járás sem maradhatott ki a showból.
A sűrű menetrend miatt Abbath-éknak is körülbelül 50 percnyi műsoridő jutott, a közönséghez sem szólt sokszor, inkább sorjáztak egymás után a norvég tájak által ihletett himnuszok. Nem hiszem, hogy bármelyik rajongó elégedetlenül távozott a koncert után. Úgy gondolom az öreg a februárban látottaknál is kétségtelenül jobb volt, bár ott Olve édesanyjának halála és saját egészségügyi problémái miatt láthatóan nem volt 100%-os állapotban.
Setlist:
Mount North
The Call of the Wintermoon
Sons of Northern Darkness
Norden on Fire
One by One
Damned in Black
Withstand the Fall of Time
At the Heart of Winter
The Sun No Longer Rises
Blashyrkh (Mighty Ravendark)
Egy régi cimbora fülön csípett 2–3 pohár gyors whiskeyre, ami sajnos elégnek is bizonyult ahhoz, hogy a Misery Index-féle death/grind őrület mindkettőnk számára csupán sirám maradjon. Sajnos a kétszínpados lebonyolítás miatt a kékszínpad teljesen túlcsordult mire odaértünk, így tucatmagunkkal lényegében kint ragadtunk a sátor előtt. A dolog annál inkább bosszantott, mivel az utóbbi időben egy pesti és egy kassai bulijukról egyaránt sikerült lecsúsznom, így a marylandi vagányok Rituals of Power-jének számait is alig adódott még alkalmam élőben végig követni, nemhogy a Complete Control irdatlan tockosait.
Végre valahára azután sikerült beljebb furakodni picit, ám mint kiderült, ennek oka nem a mi ügyességünk, hanem a gyatra hangosítás miatti leléceléseknek volt betudható. Érdekes, mivel a vörösszínpad fellépői addig egytől-egyig nagyon jól szóltak, és a kék sátor alakulatinál – leszámítva az elképesztően pocsék fényviszonyokat – is nagyjából rendben mentek a dolgok. A sarokban, ahol sikerült gyökeret verni, egyszerűen nem lehetett rendesen ráismerni a legismertebb headbangekre sem. Annyira csalódott voltam, hogy komolyan megfordult a fejemben a hazaindulás, s csak néhány pohár további whiskey marasztalt a San Franciscó-i veteránok műsorára.
Setlist:
Embracing extinction
The carrion call
New Salem
Heirs to Thievery
Conspiracy of none
Fed to the wolves
Great depression
Infiltrators
Traitors
Az Exodusszal egyaránt régi ismerősök vagyunk, anno a 2008-as Szigetes fellépésük előtt sikerült is találkoznom a zenekar tagjaival, a visszatérő Tempo Of The Damned lemez óta pedig aktívan járok a koncertjeikre. Így nem kunszt kitalálni, hogy nagyon vártam már az újabb találkozást, de sajnos a reményeim nem váltak teljesen valóra, és ez sajnos nem az est, játékidőben mindenképpen, főzenekarának a hibája volt.
Egy magyar népdal dallamaira vonultak be, a háttérben a kivetítőn piros-fehér-zöld zászlós Exodus logó „lengedezett”, majd belecsaptak a thrash alapvetés Bonded By Blood-ba, amiből sajnos a gitárok és Zetro éneke eltűntek… A hangzás csak akkor volt jobb, ha hátra mentem a keverő mögé, de hát kinek van kedve onnan nézni egy pusztító thrash bulit? Ez sajnos eléggé rányomta a bélyegét a koncertre, nyilván ahogy múlt az idő a technikusok igyekeztek élvezhető szintre emelni a soundot, de a gitárok végig nagyon kásásan szóltak, ami azért sokat ront bármelyik thrash buli élvezhetőségén. Pedig mondani se kell, a Holt-Altus páros igencsak odatette magát, bejárták az egész színpadot, headbangeltek, s hergelték a közönséget Zetro Sousa mellett.
Zetro ugyancsak elemében és jó kedvében volt, sokat beszélt a közönséggel, jó formában énekelt. Egészen szürreális őt már 10 éve újra a zenekar élén látni, a 2004-es távozása kapcsán ugyanis kiabáltak kígyót-békát egymásra, sőt, Dél-Amerikában Fuck Zetro turnét is tartottak az Exodus hoppon maradt előzenekarai. Ezen az estén is igazi frontemberhez méltón vezényelte a bulit, ebben is más, mint más thrash metal énekesek, és roppant szimpatikus módon a Shovel Headed Killmachines Deathamphetamine előtt megtapsoltatta a zenekari elődjét-utódját, Rob Dukest, aki 2004 és 2014 között látta el az énekesi feladatokat a San Francisco-i csapatban. Továbbá méltatta a vele készült lemezeket, különösen az előbb említett dalt, ami saját bevallása szerint az egyik kedvence a koncerteken. Azért ilyet se sűrűn látunk!
Nem említettem még a zenekar alapítóit, a dobos Tom Huntingot és Jack Gibsont. A ritmusszekciójuk most is kiváló alapot biztosított (volna) egy alapos zúzdához – Hunting amúgy is a kiváló dobosokkal tarkított thrash mezőny egyik oszlopa.
A nagyjából 70 perces műsor szerencsére nem csak a múltidézésről szólt, nyilván most is az első lemez dalai képviseltették magukat a legnagyobb számban, de a setlist több mint fele az újjáalakulás után készült lemezekről került ki. Ez nem is baj, hiszen kiváló dalokról beszélünk! A zárás természetesen azért egy igazi old school „slágerparádé” volt a Fabolous Disaster, Lesson In Violence, Toxic Waltz, Strike of the Beast kvartettre mindenki elismerően csettinthetett, vagy zúzhatott még egyet a moshpitben. A közönség reakciói amúgy is nagyon tetszettek a zenekarnak, ezt nem is lehet megunni, amikor az emberek így beindulnak a dalaidra.
Setlist:
Bonded by Blood
R.E.M.F.
Blood In, Blood Out
Iconoclasm
And Then There Were None
Deathamphetamine
Blacklist
Prescribing Horror
The Beatings Will Continue
Fabulous Disaster
A Lesson in Violence
The Toxic Waltz
Strike of the Beast
Végezetül, egy utolsó oda-vissza ingázást követően, tízet ütött az óra, s elérkezett az utolsó fellépő, őrült belgáink, az Aborted ideje. Sven de Caluwé lelkes tornatanári lendülettel, arcán kaján mosollyal szólította fel a jelenlévőket a testmozgásra – óhatatlanul eszembe juttatva a legendás mondatot: „Aki nem ugrál az puding!” Szóval a zsírégetésről gondoskodva a maguk részéről akkora aprítást rendeztek, amit hazai színpadon évente jó, ha két-három alkalommal tapasztal meg a mezei koncertre járó. Esetükben a kompozíció csak a műfaji kereteken belül rendelkezik értelmezhető dallamfoszlányokkal, ám ezek soha nem nyomják el a zúzós nehezéket, ami tökéletesen jól van így, hiszen garanciája a brutalitásnak. Szokásukhoz híven szemtelenül tolták a groove-ot az arcba, s a grindcore/ brutal death riffeket legfeljebb csak a szónikus bassdrop formájú robbanásokkal szakították félbe. Ha eddig elmulasztottad követni őket, tudd meg, hogy Aborted koncerten részt venni bizony introspektív folyamat, amely ugyanolyan fájdalmas önvizsgálatot eredményez a lelkedben, mint a lábadban, karodban, válladban vagy a hallójárataidban, mégis, ha egyszer átéled, mindig sóvárogni fogsz a folytatás után. A fiatalság volt olyan botor, hogy a nagy ugribugri közepette, miután szépen szétöntözte az éppen kezében lévő folyadékokat, pogózni kezdett. Ekkor mintha csak géppuskatüzet kaptak volna, hanyatt-homlok tehetetlenül peregtek egymásra a férfi és női testek. Miután a circle pittel szintén nem mutatkozott szerencséjük, 10–20 iron man kivételével sebeiket nyalogatva a legtöbben kisántikáltak a biztonságot jelentő tizedik-tizenötödik sorok valamelyikébe. Bizony hol vannak már azok az idők, amikor ráadásként üvegeket törtünk a földön, majd a szilánkokon gyepáltuk tovább egymást. Nem is volt igazi koncert, ahol az ember nem szerzett valamilyen véres sebet, amivel másnap villogni lehetett. Sic transit gloria mundi!
Összességében egy egészen komoly kis este volt ez a kemény zenék rajongóinak, igazi osztálytalálkozó feeling, hiszen láthatóan rengeteg rég nem látott ismerős tudott egymással beszélgetni a koncertek között vagy éppen alatta, hovatovább mialatt valamelyik kedvencére szaladt. A szervezők, mint rendesen, most is mindent megtettek a minőségi szórakozásunkért, mert hadd ne mondjam, ez a hat külföldi zenekar elhozta nekünk az idei Brutal Assault fesztivál szerdai napjának esszenciáját. Az est nemzetközi fellépői ugyanis ott folytatták nyári koncertsorozatukat.
| DEICIDE, ABBATH, EXODUS zenekarokról Darkjedi írt! ABORTED, SKELETAL REMAINS, MISERY INDEX, NOBLE VICTORY, KILLERSICK zenekarokról Herczeg Frigyes írt! |
