2008. július 04. Budapest, Blue Hell
A Planetnoir Industries szervezésében:
Kicsit nehezen indult ez az este: a hét órára meghirdetett koncert ugyanis csak 11-kor (!) kezdődött el, mivel a cuccokat szállító busz elakadt valahol félúton. Ennek ellenére a közönség meglehetősen türelmesen várakozott, és összességében azt kell mondjam, nem hiába.
A deszkákra lépő első banda a beszédes nevű Gyalázat volt. HC/punkot nyomtak, a meglehetősen igénytelen fajtából (azonban úgy tűnt, ezt nyíltan fel is vállalják.) Úgyhogy az összes klisé megvolt: egy perc körüli számok, pontatlan zúzás (egész végig nem sikerült megértenem, hogy az énekes srác milyen szisztéma alapján lép be – vagy a kiszámíthatatlanság gyönyörködtet?), artikulátlan üvöltés, egyszerűnek tűnő, politikus szövegek. Aki szereti az efféle zenét és hozzáállást, annak bizonyára tetszett. Én inkább annyit emelnék ki, hogy ha a zene a műfaji keretek miatt is volt olyan, amilyen, a színpadi mozgáson mindenképp lehetne javítani; egyedül az énekes mozgott, egyébként elég sajátos stílusban.
Őket követte – szemben a meghirdetett programban szereplő Depths of Deprivaty-val – Tóth Balázs bandája, a ma már régi motorosnak számító Tesstimony. Azt kell mondanom, hogy az együttes ezzel a koncerttel sem lépett be a kedvenceim közé, bár kétség kívül sokat fejlődtek pár évvel ezelőtti önmagukhoz képest. A korábbi lemezeikkel főleg az volt a gondom, hogy lassúak voltak. Úgy tűnik, az új albumon helyet kaptak a gyorsabb témák is, de valahogy ezek nem igazán maradandók, és még mindig nincs belőlük elég. Márpedig a mindvégig középtempóban csordogáló death metálnál kevés dolog unalmasabb. A néha előbukkanó akusztikus témák szerintem sehogy sem illeszkedtek a zenébe, ugyanakkor a szólók tetszetősek voltak.
Másrészt pedig látszik ugyan a rutin, a hosszú évek koncerttapasztalata, mégis egyfajta unottság, enerváltság látszott a tagokon – kiváltképp az énekesen, aki láthatóan nem volt elégedett az egy helyben álldogáló, egykedvűen sörözgető közönséggel. A helyzet azonban az, hogy négy órás csúszás esetén egy zenekar szerintem már annak is örülhet, ha az emberek nem hazamennek, megelégelve a dolgot.
Ezután következett az est főzenekara, a brit Extreme Noise Terror. Hirtelen nagyon megtelt a nézőtér, elöl pedig elég gyorsan kemény mosh pit alakult ki (úgy tűnik, az „elölt” néhány barom a Kék Yuk egész első két harmadaként értelmezi.) A hangzást elég hosszú ideig tartott belőni – sajnos különösen az ének hangosításával egész éjszaka gondok voltak, több énekes is láthatóan szenvedett a letekert mikrofonnal -, de végül is megérte várakozni. Nagyon intenzív programot nyomtak, és minden korszakból játszottak nótákat. A dalokat Phil Vane énekes részletesen fel is konferálta, és láthatóan igen jó hangulatban volt. Csakúgy, mint a közönség: Phil mindvégig nagyon felszabadultan, lazán kommunikált, gyakran felállt a színpad szélére, úgyhogy a látvány is száz százalékos volt. Láthatóan mindenki nagyon elemében volt, a közönség soraiban sokan kívülről fújták a (számomra ismeretlen) szövegeket – a legnagyobb sikert az olyan nóták aratták, mint a Bullshit Propaganda, a Think About It, a Jesus on My Side, vagy a When Gods Burn. Természetesen a ráadás sem maradhatott el (nem sokat kérették magukat…), úgyhogy azt hiszem, egy nagyszerű koncertet láthattunk a veterán bandától.
Mindezek után nem lehetett könnyű dolga a Jacknek, de azt kell mondjam, abszolút megállták a helyüket az Extreme Noise Terror által véghezvitt totális pusztítás után is. Noha a zenekar saját meghatározása szerint punk/crustcore-t játszik, számomra a zene jóval fémesebbnek tűnt, mint a legtöbb ilyen stílusú bandáé – lehet, hogy ezt a benyomást részben Levi mélyebb hörgő énekhangja keltette bennem. Jó hangulatú, lendületes, a humort sem nélkülöző műsort adtak, a közönség tagjait is bevonva egy-egy szám erejéig. Alátámasztandó az egy mondattal előbb írtakat, az Obituary klasszikus Slowly We Rotjával zárták a műsort – ez szerintem jobb volt, mint az eredeti, és nem csak azért, mert John Tardy annyira rossz vokalista, hogy az már jó… remélem, még találkozom majd velük koncerten, meggyőző volt a teljesítményük.
A szörnyű szervezés ellenére (4 órás csúszás, kaotikusan felboruló sorrend, gázos ének hangosítás stb.) a második felében ez már egy remek koncert volt, megérte ott lenni. Azt viszont sajnálom, hogy a Depths of Deprivaty nem tudott ott lenni, mivel a fellépők közül rájuk lettem volna a legkíváncsibb – de talán majd legközelebb.