Fekete Zaj Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

2011. augusztus 04-07. @ Mátrafüred, Sástó Kemping

Sosem voltam nagy fesztiválozó, idén azonban mégis elég sokra jutottam el, melyek közül mindnek megvolt a maga varázsa, a legkülönlegesebb, legegyedibb, neadjisten “legfurcsább”, azonban mégis a Negative Art gyermeke, a Fekete Zaj fesztivál volt. Szinte minden egyes vonatkozásában más ez a háromnapos esemény, mint mindegyik hasonló megmozdulás, kezdve a helyszíntől, ugyanis a Mátrai Tájvédelmi Körzet határán (de már belülről), a Mátrafüred után pár kilométerrel elhelyezkedő Sástó Kempingben kap helyet évről évre, 2011-ben már X-edik alkalommal. A környezet így valóban gyönyörű és egyedi is, igaz, a közelben zajló földmunkák kicsit zavaróak voltak. Az egész kempingnek van egy bájos varázsa, az összevisszaságban elszórt kunyhók, a görög olajligetekre emlékeztető alacsony, göcsörtös törzsű fák és a hűvösebb, tisztább levegő spirituális atmoszférát kölcsönöznek a fesztiválnak. A leginkább ideillő kifejezés, ami egyáltalán nem sértésként értelmezendő, az, hogy minden olyan “kicsi”. Az egész kemping elférne a Hősök terén, a bérelhető házak is aprók, a színpadok sem óriásiak és – legalábbis az első nap – emberből is kifejezetten kevés volt. Ez a kicsiség azonban kifejezetten örvendetes dolog a mai fesztiváldömpingben, itt ugyanis nem kell azzal bajlódni, hogy szardíniaként préselődjünk a nagyszínpad kordonjának, vagy hogy a biztonságiak valamely légből kapott kifogással kikísérjenek minket. Olyannyira nem, hogy sem kordonok, sem biztonságiak nincsenek a fesztiválon, amitől viszont a fesztiválozó úgy érzi, megbíznak benne, így nem is történt semmiféle rendbontás a három nap alatt. Ez persze csak addig tartható, amíg a Fekete Zaj legnagyobb varázsát jelentő családiasság megmarad. Ez viszont sajnos furcsán ellentmondó érzelmeket eredményez, hiszen egyrészről azt szeretnénk, ha minél sikeresebb lenne a fesztivál, minél többen járnának rá és minél többre vinné, másrészről viszont tudjuk, hogy ezzel pont az veszne ki a Zajból, ami miatt szeretjük.

Megérkezésem után felvertem a sátram, majd felderítettem a kempinget, és konstatáltam, hogy az ital- és ételárak abszolút fővárosi viszonylatúak, de az olcsó belépőjegy és az egyedi hangulat miatt még elnézhetőek. A kínálat nem a fesztiváloktól megszokott volt, sült kolbász, bográcsgulyás, rántott csirke és hasonlók közül lehetett választani, ami tényleg üdítő a hamburger-gyros-pizza szentháromság után, ám negyedik napra kissé unalmassá vált, lehetett volna több opció.

Első nap

Az egész fesztivál enyhe fejetlensége – mely az élmény szempontjából abszolút előnyére vált – már az első nap programjára is rányomta a bélyegét, mert noha a két nagyobbik színpadon rendben ment minden, a harmadik, bádogtetős betonplaccon időnként fogalmam sem volt, ki játszik. Fellépők maradtak ki, cseréltek napot illetve helyet, igaz, csúszás nem nagyon volt. Megérkezésemkor a belezős rakkenroll (azaz psychobilly) legismertebb hazai képviselői, a Yellow Spots állt a színpadon, talpig véresen, de vígan danolászva sorozatgyilkosokról, kannibálokról és társaikról. Lemezen már volt szerencsém a csapathoz, ott nem igazán talált humoromnál, ám így késő délután, de még napsütésben, egy gyönyörű fesztivál kezdetén marha jót tett a hangulatomnak ez az audiovizuális gyilkosos bolondozás. A tagok szimpatikusak, zenélni tudnak, az összekötő szövegek legtöbbször annyira hatásvadászok, hogy már azért röhögünk rajtuk, a vokalista lányok pedig szintén keringési nedvekben tocsognak, de szépek.

Ezután a kiváló hangulatot teremtő laza felvezetés után átnéztem a kisszínpadra, ám itt akkora keveredés volt, hogy igen hosszú időre elment a kedvem attól, hogy arrafelé tekintgessek. Így legközelebb a Grand Mexican Warlock-on tértem magamhoz, ami viszont a nap meglepetésében részesített. Természetesen a nevüket már sokszor hallottam, tudtam azt is, hogy anyazenekaraikkal “sikeres”, tapasztalt zenészekből összeállt banda, de hogy konkrétan milyen zenét játszanak, arról csupán sejtelmeim voltak. A tagok “származása” igazából tökéletesen kijelöli, hogy milyen irányban is tevékenykedik a csapat, a Subscribe energiája, a Jazzékiel misztikuma, az Esclin Syndo eklektikája mind-mind jelen van a bandában, amelynek műfaját a rockon belül nem is lehet meghatározni. Kicsit pszichedelikus, kicsit spirituális, kicsit bulizós, kicsit gondolkodós, igazából kicsit mindenféle. A koncertjük is kiváló volt, ismeretlenül is élvezhető, szimpatikus arcok által játszott, megkötések nélküli rockzene. Felszabadult és kötetlen jellegéhez valószínűleg sokat hozzátesz, hogy a tagokon nincs nyomás, nem kell már bizonyítaniuk semmit. A fesztivál legjobb koncertjeinek egyike volt a boszorkánymesteré.

Este héttől a V.e.N. lépett a deszkákra, akik kifejezetten tucatjellegű ipari elektrót toltak, néha a szokásos kiabálós szövegekkel, egy fiú-egy lány felállásban, minden létező fantázia nélkül. Kell persze a sötétebb lelkületű zenehallgatóknak is diszkózene, ez pedig annak tökéletes kétmilliomodik reinkarnációja, ami minden ötlet nélkül, egy számítógép segítségével elő is állítható. Ezzel együtt persze egy fesztiválon egy kicsit lazítani, megmozgatni a lábakat, kezeket szemmel láthatóan lehetett vele.

A szomszédos színpadon az elektronikus zene már egy okosabb, de legalábbis divatosabb képviselője játszott, az Esclin Syndoból (és még számos helyről) ismert Berger Dalma által vezetett Volkova Sisters. Valóban egy manapság népszerű hullám részesei ők, itthon azonban nem tettek még szert szélesebb körben ismeretségre, de szerintem ezt nem is sajnálják. Idén több amerikai koncertjük is volt, legközelebb pedig ősszel lépnek fel – Londonban. Még a nagyközönség számára is fogyaszthatóan, épphogycsak sötét, elektronikus dalaikat Dalma utánozhatatlan hangja teszi teljessé, aki elképesztő végletek között tudja variálni hangját. A koncerten még az ég is dobott egy kicsit a naplemente utáni félhomállyal, amire szükség is volt, mert a zenekar úgy adta elő a számokat, mintha senki se lenne a környéken. Nem beszéltek, nem köszöngettek, szinte még csak ki se néztek a közönségre soha, ami azért elég sokat rontott a megítélésükön. Nem tudom, miért kell elrontani egy zeneileg kiváló koncertélményt sztárallűrökkel, de ez már többnyire nem is az én bajom.

A Dyas volt a nap legőszintébb zenekara, koncertjük pedig talán a legelszomorítóbb esemény a három nap alatt. Folkzenéből, elektronikus ritmusokból és élő dobból, valamint gitárokból tevődik össze meglepően egyedi zenei keverékük, amit beszédszerű férfiének egészít ki Kormos Ferenc zenekarvezető jóvoltából. Örvénylő, érzelmes zene ez, melyben a népi hangszerek egyáltalán nem közvetítenek semmiféle nemzettudatot és minden létező ideológiai felhangtól mentesek. Sokszor láttam már őket élőben, ez alkalommal azonban minden eddiginél jobban teljesítettek, ez pedig Török Gábor dobos érdeme volt, aki kiemelkedő ügyességgel és technikával játszott, akkor is, ha erre az audiofil elitisták csak nevetnek. Elszomorító azért volt a koncert, mert szégyenletesen kevesen voltak kíváncsiak a csapatra és a két színpad közelsége folytán az Isten Háta Mögött beállása nemhogy behallatszott, de időnként el is nyomta a Dyas dalait, dallamait, amin a zenekartagok viccelődve háborogtak, és ami viszont szerintem felháborító és elkeserítő. Semmi gond az Isten Háta Mögöttel, de hogy egy “sikeres” banda a beállásával elnyomja egy körülbelül ugyanolyan régóta tevékenykedő, jóval őszintébb zenekar műsorát, az legalábbis Robin Hoodért, ha nem Batmanért kiált.

Az Isten Háta Mögött semmi újdonságot nem kínált, amit ne hallottunk volna már tőlük százezerszer előzőleg, és ismét megerősítette, hogy nem koncertre termett zenekar. Persze energikus, meg rohangálós, meg kiabálós, de a kommunikáció itt is nulla volt, látvány nyilván semmi, mivel a szövegeket kihallani koncerten pedig nem annyira lehet, az IHM csak a fülesben marad.

 

A Turbohoz már szintén jópárszor volt szerencsém korábban, ezek közül pedig egy alkalom szeretette meg velem igazán a csapatot, amikor akusztikus szettet adtak elő Anneke van Giersbergen és Danny Cavanagh közös koncertje előtt. Hetvenes években gyökeredző, pszichedelikus rockzenéjük valamelyest hasonlít a Grand Mexican Warlockéhoz, ám a Turbo kicsit füstösebb és jóval hippisebb. Ezúttal is remek koncertet adtak, az egyetlen kifogás talán csak a hangerőt érheti, a színpadtól még körülbelül tíz méterre is fájtak a fülek. Az énekes Balázstól tanulhatnának a nap korábbi fellépői, ő ugyanis beszélt, tapsoltatott, énekeltetett, ahogy kell. A kissé hosszúra nyúlt koncert vége egyben a nap végét is jelentette számomra.

A sátor felé menet sajnos bele kellett hallgatnom a Crowhill Tales nevű csapat zenéjébe, amit ők atmoszférikus thrash/death metalként aposztrofálnak, ám ami valójában thrash és heavy metal keveréke. A kisvárdai csapat kuriózumát Jerome Grandpere francia énekes adja, akinek énektudása (élőben legalábbis) minden szempontból kétségbe vonható, noha megjelenése és személyisége szimpatikus és szeretetre méltó. Amikor extrémebb vokalizálásra vetemedett, az egyenesen rettenetes volt, nem is értettem, hogyan lehetséges, hogy ezt tényleg jónak tartják.

Második nap

És elérkezett a nap, mit várva-várt minden magára valamit is adó zenehallgató, mert izzhatnak bármilyen parázs eszmeháborúk a saját igazságukat mindennemű érvvel szemben megdönthetetlennek tartó zenei médiumok felületén és ezek között, az Ulver akkor is Ulver marad, egy végletekig egyedi és pozitív értelemben önfejű zenekar, ami minden intelligens sötétzene-hallgató számára legalább egy-két maradandó lelki élményt okozott pályafutása során.

Persze a nap azért nem csupán a norvég farkasokból állt, elsőként például a Paradise Host nevű tribute zenekar műsorába tekintettem bele. Azt hiszem, azt nem kell külön leírnom, hogy melyik banda számaiból áll a műsor, arrajártamkor épp az egyik legismertebb dalt, a Say Just Words-t játszották. Tribute zenekarok esetében általában az énekes a kulcsa a produkciónak, hiszen az ő hangjának az eredetiéhez való hasonlósága az, ami nem csupán tudáson, hanem adottságon is múlik, a Paradise Hostnál ez pedig tökéletesen megvan. Az énekes hangja azonnal eszünkbe idézi Nick Holmesét, ám mégsem száz százalékig olyan, így nem érezzük úgy, mintha lemezről szólnának az eredeti dalok. A legkisebb színpadon léptek fel, így a koncert intenzitása erősen korlátozott volt, de ügyesen és lelkesen játszottak, látható szeretettel álltak a zenéhez.

Közben a nagyszínpadokhoz átoldalazva belenéztem az Angertea műsorába, akik nemrég örvendetes módon három lemezre szóló szerződést írtak alá egy norvég kiadóval, a Smash Fabric Records-zal, ami azt mutatja, hogy a zenekarban igenis van potenciál, annak ellenére, hogy itthon még mindig nem váltak széleskörben ismertté. Persze azt el kell ismerni, hogy noha sokan hallgatják Magyarországon a southern/stoner zenéket, ezen műfajoknak nincs igazán közösségi élete itt nálunk. Számomra az Angertea-ból mindig is hiányzott egy olyan emberi vonás, ami megragadná a figyelmem és érdekessé tenné a zenét, lemezen teljesen egybefolynak ugyanis túlságosan hasonló dalaik. Az élő produkcióra ez kicsivel kevésbé igaz, de legalább egyszer biztos, hogy minden egyes néző elment sörért/wcre/bárhova. Örömteli hír a külföldi szerződés, de ahhoz, hogy a lehetőséget maximálisan ki tudják használni, kicsit érdekesebbé, emberibbé kell tenniük a zenéjüket és egész karakterüket.

Az Angertea után a Tóth Balázs vezette I Divine következett volna, ám ez ismeretlen okok miatt (és talán addig jó, amíg nem ismerjük ezeket) elmaradt, így egy kicsit hosszab szünet után a Black Nail Cabaret lépett színpadra. A manapság divatos extrémzenei irányzatok követői valószínűleg egyaránt jól szórakoztak volna a három lányból álló csapat és az utána következő Kollaps műsorán, ám a különbség a kettő csapat között az, hogy a lányokon látszott, hogy magabiztosak, szeretik, amit csinálnak és nem veszik magukat túl komolyan. Ugyan az ő dalaik sem hemzsegtek az eredeti ötletektől, ők legalább élvezhetően és lelkesen adták elő a Depeche Mode-fémjelezte szintipop egy árnyalattal sötétebb válfajába sorolható szerzeményeiket. Nyilván első hallásra felfedezhetőek voltak a hatások, de az is hallható volt, hogy a lányok próbálkoztak valami egyedit alkotni, ami nemzetközi szinten (egyelőre) semmiképp sem tudna érvényesülni, de táncolni, sörözni vagy csak a füvön feküdni remek hallgatnivaló.

A Kollapsról még sosem hallottam, de elcsépelt dark rock dalaik és már a nézőnek is kellemetlenül sablonos, semmitmondó kinézetük és karakterük alapján ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Ez a zenekar maximum egy újszülöttnek tud újat mutatni, milliószor elsütött elemekből áll össze az egész produkció és nincs semmiféle koncepció vagy fogódzó arra nézve, hogy mi is akar ez lenni. Az ötletek és az önálló alkotás teljes hiánya valahol még nem is lenne baj, ha legalább bulizni, táncolni lehetne a koncertre, de sajnos a dalok szerkezete és elemei gyakran kifejezetten rosszak, így sajnos a jelenlévők közül is csak az erősen illumináltak, illetve a kulturálisan igénytelenek élvezték a koncertet (azaz gyakorlatilag senki). Ez tipikusan egy olyan zenekar koncertje volt, akik még maguk sem tudják, mihez is akarnak kezdeni.

A Virrasztók legénységére manapság nagyon rájár a rúd, ami koncertjüket látván valahol érthető is. Ugyan manapság nagyon felkapott dolog lett a folk metal műfaj végletekbe menő szidalmazása, én azt gondolom, igenis vannak közös nevezői a metalnak és a népzenének, összeházasításukból pedig igenis származhatnak értékes dolgok. Természetesen vannak zenekarok, akik túlzásba, vagy rossz irányba viszik el a két műfaj párhuzamba állítását, de zeneileg ez szerintem a Virrasztókról nem mondható el. Tény, hogy modern vonás nem nagyon van a zenéjükben, de ettől nem lesznek kevésbé értékesek. Érdemes például átgondolni, hogy zenei műfajtól eltekintve mennyiben más az utánuk következő Negura Bunget népzene és metal párosítása. Természetesen értem én, hogy a legtöbb ember az eltúlzott, néhol akár amatőrnek nevezhető külsőségek miatt fakad szarkasztikus kacajra és retten vissza a számos gúnynévvel rendelkező bandától. Igaz, hogy a corpsepaint csak az arcon való használata, az erre rávett szemüveg, az égbekiáltóan műanyag, mikorofonállványra tekert borostyánindák és a fényes nappal a színpad szélére állított gyertyák pont az őket létrehozó szándék ellenkezőjét érik el, de úgy gondolom, ez sokakat túlzott mértékben befolyásol a csapat megítélésekor.

Ez ellen azonban lenne mit tennie a zenekarnak. Amennyire a Kollaps nem veszi komolyan magát és a zenélést (legalábbis a Zajos koncert alapján), annyira viszi mindezt túlzásba a Virrasztók. Ha jóval alábbadnának a teatralitásból, arcfestés, borostyán, és népiruha nélkül állnának ki, bizonyára sokkal több emberhez megtalálnák az utat, mert hiába, hogy a totális tabumentesség korát éljük, még a feketeszívű rokkerek sem tudnak mit kezdeni az ilyen félig-meddig sikerült imázsteremtéssel. A pálinkaosztás és az első ital halottaknak való ajánlása szép spirituális gesztus, melyet érdemes megtartani, vagy esetleg rövid szünet után visszavenni a repertoárba, de egyelőre ez is bizarrnak és mesterkéltnek hathat a nézők szemében. A koncert ráadásul kurtán-furcsán ért véget, felsőbb utasításra kellett elhagynia a Virrasztóknak a színpadot, ami a középső színpados fellépőkkel szemben tapasztalt hanyagság és tiszteletlenség egy újabb példája volt.

 

A már említett Negura Bunget volt a fesztivál első olyan zenekara, amely egyértelmű közönségvonzó képességgel rendelkezett és a nagyszínpad előtti füves rétecske kellőképpen meg is telt a félhomályos kezdésre. A román banda nem ma születetett fekete bárány, több mint 15 éve játsszák már itt-ott népies, idegborzolóan hűvös és szeles, erdélyi black metaljukat és nemzetközileg is elég nagy ismertségnek örvendhetnek, kiadványaikat pedig már jó pár éve a Prophecy Records (illetve annak egyik alegysége, a Lupus Lounge) gondozza, az pedig a hozzáértők számára nem kis jelentéssel bír. Élőben is lenyűgözően hangulatosan adták elő zenéjüket, amihez persze hozzájárult a számos felvonultatott ismeretlen eredetű és nevű hangszer, úgy is mint egy faragott keretbe akasztott deszka, fából készített xilofon, egy digeridoo-harsona keverék, kolomp és még sok más nádi hegedű. Finnekhez illő fapofával játszották el a hosszú dalok miatt rövidnek ható szettjüket, de garantáltan minden hallgatóban hagyott nyomot valóban spirituális zenéjük, mely egyszerre agresszív és mégis otthonos.

Egy rövidebb pihenő után belenéztem a Kill with Hate műsorába, akikről már mindent elmondtak, ami elmondható, de aki esetleg mégsem hallotta, most olvasson tovább. Teljesen korrekt, izmos, erőteljes leckét láthattunk a brutális death metal mikéntjéből és hogyanjából, negatívumként a zene relatív egysíkúsága, illetve a gitáros arc hogyismondjam, nemodaillő öltözete (drappgatyából kilógó alsónadrág, nyakban spárgán lógó csontok) hozható csupán fel. Persze azoknak, akik szeretik az iszonyatos zúzást, az előbbi nem fog számítani, az utóbbi pedig nem fog feltűnni. A világot nem fogja megváltani ez a csapat sem, de megbízhatóak, sosem okoznak csalódást és ezerszer inkább hallgassa őket a közönség, mint számos felkapottabb előadót.

Közben a nagyszínpadot már elfoglalta a pozvakowski., akik legalább annyira megbízhatóan teljesítenek mindig, mint a Kill with Hate, csak teljesen más műfajban. Leginkább felizmosított post rocknak tudnám nevezni ezt az instrumentális, hipnotikus, kicsit iszapos, elnyújtott, de mégis tempós zenét. Énekes nélkül állnak ki, de ez nem kelt hiányérzetet, dalaikba így is elég epikusság szorult, és a gitártémák is tökéletesen betöltik a vezetőszerepet. Koncertjeik tökéletesen egyedi hangulata pedig a banda plusz egyedik tagjának köszönhető, aki ősöreg, hatalmas és tekintélyt parancsoló vetítőgépeivel utánozhatatlan stílusú háttér(mozgó)képeket varázsol a vásznakra és a mostani koncert esetében a színpad mellett parkoló tréler oldalára is. A kortól elszíneződött monokróm felvételeken reklámoktól kezdve sportesemények közvetítésein át a családi videókig minden megtalálható, szó szerint különleges fénybe burkolva az előadást. A pozva’ emiatt is, de zenéjük, külsejük és kisugárzásuk miatt is hazánk egyik legkülönlegebb zenekara, mely ha egy kicsit ráfeküdne a jelenlétre, talán vihetné valamire nemzetközileg is.

A Haunebu több okból sem hagyott bennem nyomot, egyrészt nem volt sem jó, sem érdekes, másrészt pedig az Ulver következett utána, így még ha érdekelt volna sem tudtam volna figyelni már igazán rá. Semmilyen érzelmi, lelki, hangulati, de még fizikai reakciót se váltott ki ez a zene, hiába keltette fel hát érdeklődésem a csapat neve.

Így hát elérkezett az a pillanat, amit minden jóérzésű sötétzenehallgató várt, a bevezetőmben leírt okok miatt. Szerény véleményem szerint a zene és annak hallgatása – különösen, ha a sötétebb, ha csak minimális mértékben is, de földalattibb ágairól beszélünk – elsősorban rituális és lelki dolog, melyet az ember az érzelmeivel kell, hogy véghezvigyen, nem pedig az eszével. Ebből következik, hogy számomra nincs értelme setlist, fény- és hangtechnika avagy másegyéb tehnikai paraméter alapján megítélni egy koncertet, mert nem ezektől lesz jó vagy rossz, hanem hogy mennyire tudja lekötni a figyelmed, mennyire tudja elvonni a gondolataid bármi (és minden) másról. Ez pedig sikerült az Ulvernek, így innentől minden más csak felesleges adalékinfó. Persze, panaszkodhatnék én is, hogy nem játszották a kedvenc dalomat, mert majdnem az egész Wars of the Roses-t eljátszották, beleértve a teljes Stone Angels-t, aminek hosszú beszédbetéte szerintem ezer másik zenekar életművénél is többet ér.

Sopánkodhatnék, hogy milyen rossz volt a hangzás és mennyit kellett várni, mire elkezdték. Sajnálkozhatnék azon is, hogy nem jöttek vissza még egy ráadásra, vagy hogy rövid volt, vagy hogy nem voltak szimpatikusak az arcok és még sok minden máson is. De minek? Ezek a dalok csodálatosak, a háttérvetítés (benne egy megemlékezéssel a júliusi norvég terrortámadások áldozatairól) lenyűgöző, a tagok koncert utáni rögtönzött félperces szülinapi stand-up comedyje pedig megmutatta emberségüket. Olyan volt, amilyen nyilvánvaló volt hogy lesz: különleges, másvilági és elragadó. Lehet fanyalogni és szájat húzogatni, de igazán nem érdemes, nincs miért.

A Watch My Dying koncertjébe is belefüleltem, és bár agyilag nem teljesen ott jártam, az azért feltűnt, hogy például az idei Hegyaljás fellépéshez képest messze alulmúlták magukat. Persze lehet, hogy erre a késői időpont és Imi hiánya is rátett, de kétségkívül az egyik legkevésbé előnyös koncertjük volt. A Corrodal fellépését már nem tudtam megvárni, de mindenkinek ajánlom, hogy nézzen utána a bandának, ők sem tartoznak a tizenkettő-egy-tucat metalbandák táborába.

Harmadik nap

A harmadik nap sok fontos fellépőjéről lemaradtam, így csupán a Képzelt Város koncertjén tudtam bekapcsolódni az események folyásába. Számtalanszor írtam már fellépéseikről, a csapat post rock-alapú zenéje pedig még mindig nem rossz, ám a tény, hogy körülbelül két éve ugyanazokat a dalokat játsszák koncerten, kezdi érdektelenné tenni a bandát. Persze, aki először látja őket, az bizonyára elkönyveli, mint ifgyelemre méltó bandát, a probléma ott rejlik, ha valaki érdeklődik a múfaj iránt is, mivel a legtöbb hazánkba érkező külföldi post rock/post metal zenekarnak a Képzelt Város az előzenekara és ugyanazt a szettet kétszázhuszonharmadjára is meghallgatni sajnos elég lelombozó. Pedig tényleg, a dalok jók, egyedi ötletek is akadnak bennük, ám a repertoár nagyon szűkös. Nem tudom, hogy dolgozik-e a zenekar új lemezen, de már ideje lenne frissebb szerzeményekkel előrukkolni.

A legkisebb színpadot a harmadik napra a Memento Mori Egyesület vette birtokba, akik hagyományőrző tevékenységüket mind szakrális-kulturális (értsd: régészeti-temetkezési) mind zenei (értsd: régivágású gótika, dark rock) értelemben folytatják. Ennek köszönhetően lehetett a kis színpad mellett íjászni, különböző érdekfeszítő dolgokat megtudni a régi temetkezési szokásokról, illetve olyan zenekarok előadásait hallgatni, mint az Entrópia Architektúra, a N.O.I vagy a Nulladik Változat.

A nagyszínpadot a főfellépő előtt a The Moon and the Nightspirit tette magáévá, akiket remélhetőleg szintén nem kell senkinek bemutatnom. Egy lemezen duóban, élőben ötösben működő folkzenekarról van szó, akik az ősi, sámánisztikus világnézet és kultúrkör jegyében írják dalaikat, noha zeneileg a sámándaloknál komplexebb, teljes muzikális kompozíciókat hoznak létre, melyek figyelemreméltó zeneszerzői vénáról árulkodnak. Túlzottan visszafogott színpadi mozgásuk és a ködgép használata avatatlan szem láttára amatőr zenekarról árulkodhat, noha a portugál Equilibrium kiadót is megjárt csapat idén jelentette meg negyedik nagylemezét, ezúttal már szerzői gondozásban. Spirituális dalaik élőben más karakterrel bírnak, mint lemezen, a színpad előtt állva valamivel izgalmasabbak, élettelibbek, míg lemezen kicsit egybefolynak. Hangulatilag először úgy gondoltam, nem illenek majd az est fénypontját jelentő Wovenhandhez, ám erre rácáfoltak, szellemekkel cimboráló atmoszférájuk valamelyest átfedésben volt az amerikaiakéval.

Akiket bár ismertem már a koncert előtt is, előadásuk mégis hihetetlenül meglepett. Sosem hittem volna, hogy a lemezen sokszor kissé unalomba hajló, még lemez és lemez között sem túl nagy eltéréseket mutató együttes (mely a 16 Horsepower utódjának tekinthető), ennyire felkavaró élő előadást tud nyújtani. Különösebb cécó nélkül ült/állt ki a színpadra a gitáros/énekes, dobos és billentyűs felállású banda, melynek egyértelmű vezéralakja és központi mozgatóereje David Eugene Edwards, aki azonnal felismerhető énekhangját és gitár- valamint ukulelejátékát adja a zenéhez, azon kívül persze, hogy ő írja a dalokat. Letaglózóan őszinte és fájdalmas volt az a másfél óra, amíg játszottak, hang és kép olyan kiemelkedő érzelemfolyamot nyitott meg a közönség felé, amilyet az elmúlt években ritkán tapasztaltam. Zeneileg a country, a folk, az americana, a blues és az őslakos amerikai motívumokon kívül még ki tudja, mit tartalmaz a Wovenhand, de nem is az a lényeg, hanem mindaz a bődületes fájdalom és könny és izzadság, amit csak a hamburgeres testvéreink kies pusztáin élhet át az ember. Ha elolvasol egy Nick Cave könyvet és utána szeretnél megtisztulni, akkor hallgass egy kis Wovenhandet. Olyan mély, mint a Grand Canyon és olyan súlyos, mint a Sziklás-hegység, pedig főleg akusztikus gitárból és énekből áll. Edwardsról és múltjáról sok minden kering, aminek ha csak a fele is igaz, már érthető a rengeteg fájdalom és tapasztalat. A dalszövegek a szenvedés, a megváltás, a magány, az utak, a sivatag, az ég és a természet témáit járják körül, de Edwards kereszténysége azért érezhető szinte minden szövegben, persze nem hittérítő módon. Sokkolóan közvetlen élmény volt a koncert, a jócskán megnövekedett (talán még a tegnap esti norvégok nézőinél is nagyobb volt a tömeg) közönség szinte minden tagja tátott szájjal, hitetlenkedve figyelte a színpadon nemes egyszerűséggel zenélő arcokat. A lemezen hallható produkciótól való hihetetlen elütés bizonyára rátett az élményre, és másodjára talán nem üt majd ennyire a zenekar, de ezt tényleg sajnálhatja, aki kihagyta.

Ezzel a megrázó élménnyel zárult a Fekete Zaj Fesztivál 2011-ben, és bátran kijelenthető, hogy az egyik legkülönlegesebb fesztivál ez a hazai palettán. A mi országunkban ugyanis jellemző az ilyen megmozdulásokra, hogy a “mindenből-egy-kicsit” elvnek élnek, ami persze üzleti szempontból tökéletesen érthető, ám a Fekete Zajnak sikerült egy konzisztens felhozatalt összeállítani, ami így végigtekintve a fellépőkön talán baromságnak hangzik, de hangulatilag mindenképp igaz. Az Ulver felléptetése egy igen kellemetlen problémát vet fel, miszerint hogy fogják ezt megugrani jövőre. Ez valószínűleg csak úgy lehetséges, ha több elismert és ritkán fellépő nemzetközi bandát láthatunk majd a Mátrában, hiszen kevés olyan produkció van már, amelyik egymagában egy lépést jelenthetne az Ulvertől felfelé.

Ahogy azt már leírtam, ajánlom is mindenkinek, de közben remélem, senki nem hallja meg ajánlásom, mert szeretném, ha a Fekete Zaj megmaradna annak, ami: a legkülönlegesebb, legyedibb, neadjisten legfurcsább fesztiválnak Magyarországon.

Kapcsolódó cikkek

Indul a Fekete Zaj Fesztivál – Sástó, aug. 16-19.

NorthWar

Minden korábbinál színesebb a Fekete Zaj Fesztivál programja

NorthWar

Fekete Zaj Fesztivál – Tribulation, Katla. és Pink Turns Blue az első fellépők között

NorthWar

Téli Fekete Zaj Fesztivál a Dürer Kertben

NorthWar

Egy hét múlva Fekete Zaj Fesztivál

NorthWar

Fekete Zaj Fesztivál – Egy hónap múlva közös megborulás a Mátrában

NorthWar

Zenészek nyilatkoznak a Fekete Zaj Fesztiválról

NorthWar

Budapestre költözik a Fekete Zaj Fesztivál

NorthWar

Fekete Zaj Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

Hermes

Fekete Zaj Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

ash (a/d/sly)

4 hozzászólás

Torok Gabor 2011.09.01. 19:54 at 19:54

Ezt az “audiofil elitistak”-át nem ertem. ??? És miért nevettek?

Válasz
Hermes 2011.09.01. 20:09 at 20:09

Ez alatt azt értettem, hogy a manapság magukat hozzáértő elit zenehallgatóknak tartó emberek csak jó eséllyel nevetnének egy olyan kijelentésen, miszerint egy számukra ismeretlen, népzenei, elektronikus és metal elemekből dolgozó honi zenekar dobosa kiemelkedő ügyeséggel és technikával játszott. Ez természetesen az orrukat fennhordó zenesznobok szegénységi bizonyítványa. Tapasztalataim szerint pedig sajnos egyre többen gondolják magukat hozzáértő zenei “ínyencnek”, miközben lenéznek mindent, ami kívül esik igencsak szűk látókörükön.

Válasz
Török Gábor 2011.09.04. 17:09 at 17:09

Hát ok, köszönjük a kritikát, és örülünk, hogy tetszett!

(ismerjük mi egymást személyesen, vagy csak te ismersz bizonyos embereket hírből?)

Válasz
Hermes 2011.09.05. 1:12 at 01:12

Nincs mit, valóban tetszett. 🙂 (Nem ismerjük egymást személyesen, de mire gondolsz azalatt, hogy ismerek valakiket hírből?)

Válasz

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár