Koncertbeszámolók

Fekete Zaj Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

2012. augusztus 17-19. @ Mátrafüred, Sástó Kemping

Az idei nyár lezárására az “alternatív” zenehallgatók számára aligha kínálkozott kecsegtetőbb lehetőség, mint az ország legmagasabb pontjának közelében megrendezésre kerülő Fekete Zaj Fesztivál. A fesztivál szó jelen esetben félrevezető lehet, hiszen ennek hallatán a koncertek mellett mindenkinek a tömegnyomor, az elképesztő árak, a morcos biztonsági őrök és az óriási területeken való eltévedés ugrik be. Nos, a Mátrafüredhez tartozó, ám attól még öt perc autóútra fekvő Sástó melletti kempingben megrendezett Fekete Zajon ezek közül egyikkel sem lehet találkozni. Ez egy családias hangulatban, gyönyörű természeti környezetben, a globalizációtól és minden egyéb, a városi életre emlékeztető vívmánytól mentes körülmények között működő fesztivál. Itt mindenki jól és biztonságban érezheti magát és kipihenheti a modern mókuskerék fáradalmait.

Két negatívumot tudok csupán felhozni az idei fesztivállal kapcsolatban, engedtessék meg, hogy ezeket elöljáróban elmondjam. Az egyik, mely valójában pozitívum, csupán átmeneti kellemetlenségekkel jár. A Sástó és környéke ugyanis többmilliós támogatást kapott az államtól különböző fejlesztésekre, így a kemping területe már tavaly óta tekintélyes átalakításokon ment keresztül. Új épületek születtek, több fürdő- és mellékhelyiség épült, a sátrazóterület jelentősen megnövekedett és még számos apróbb “frissítés” történt, ami még könnyebbé és élvezhetőbbé teszi az itteni párnapos életet. Azért írtam az imént, hogy ez negatívum, mivel a fesztiválterület egy elég nagy része még mindig átalakítás és építés alatt állt, így le volt zárva, aki pedig idén érkezett először, annak ez talán kellemetlen élmény lehetett.

A másik negatívum az idei kiadással pedig a zenekari felhozatal, ami – tisztelet a kivételnek – jelentősen elmaradt a tavalyitól. Tisztában vagyok vele, sőt, a tavalyi fesztiválról szóló cikkemben ki is tértem rá, hogy az Ulvert nem lehet megugrani, ezzel hát a szervezőség bölcsen nem is próbálkozott, ám rengeteg olyan csapat és produkció kapott helyet a fesztiválon, akik helyett sokkalta tehetségesebb, izgalmasabb, különlegesebb előadók is elérhetőek lettek volna. Úgyis megfogalmazhatjuk ezt a problémát, hogy az idei Fekete Zaj nem volt annyira fekete, mint azt sokan szerették volna. De hát persze ízlések és pofonok, azért elégedetlen arccal nem igazán találkoztam. Az azonban tény marad, hogy az idei összeállítás rettenetesen eklektikus volt, mindhárom nap igencsak eltérő zenekarok léptek fel, így nem meglepő, hogy a nézők létszáma napról napra sokat változott és nagyon sokakon lehetett napi karszalagot látni.

1. nap

Már rögtön az első nap legelején találkozni lehetett olyan formációval, akik zenei világa semmilyen konkrét kategóriába nem tartozik, hanem valahol a rock és popzene határvonalán lebeg, ezáltal teljesen arctalan, háttérbe, rádióba való produkciót eredményezve. Nem feltétlenül rosszak ezek a zenék, ám érdekes látni, hogy más, újító, törekvő, próbálkozó zenekarokhoz képest milyen ismertségi státusszal rendelkeznek. Az élet azonban közismerten igazságtalan. A Love from Above energikus rock/popzenéje pedig remek háttérzenét szolgáltatott a beköltözéshez, pakolászáshoz, bólogatni lehetett rá, ám egy pillanatra sem vonta el a figyelmet a sátorcövekek megfelelő beveréséről vagy az első fröccsre való apró összeszámolásáról.

A két nagyszínpadon felváltva zajlik a program, így semmiről sem kell lemaradni valami más javára, a Love from Above-ot pedig a kisebbik nagyszínpadon az Új Látásmód Fúzió követte. Nos, aki ezzel a csapattal meg akar ismerkedni, annak javaslom, hogy semmiképpen se egy koncerten próbálkozzon. Bármennyire is nem helyénvaló ilyen jelzőkkel illetni egy zenekart, a produkció leginkább a nevetséges szóval írható le, noha tudom, hogy nem fiatal csapattal van dolgunk. Valamiféle borzasztóan egyedi gondolatörvény állhat a dolog mögött, ám a részeg gajdolásnak beillő ének az észveszejtően primitív elektronikus alapok felett gyakorlatilag semmit nem volt képes közvetíteni. A fesztivál egyediéségét természetesen ez is növelte, és a sörpadokon a lemenő nap fényében ücsörgő emberek is jól szórakoztak az előadáson.

Idei új kezdeményezésként bevezettek egy napi egy koncertből álló sorozatot, amely közvetlenül a tó partján, a fesztivál tulajdonképpeni területén kívül kapott helyet, így ezeket az előadásokat bárki megnézhette, aki erre járt, nem kellett rájuk jegyet venni. Első nap a Kaldera ült ki az építés alatt álló épület verandáján felállított sörpadra. Ez a duó Tanka Balázsból, a Turbo énekeséből és jóbarátjából, Kovács Bencéből áll, idén jelent meg első lemezük. Ihletett, mély érzésű, kissé pszichedelikus folkzenét játszanak akusztikus gitárokon, olyat, amivel bármely bölcsészlányról le lehet varázsolni a szoknyát egy perc alatt. Természetesen nem ez dalaik fő kvalitása, azok valóban tartalmasak, a modern ember által elfeledett gondolatokat vetnek fel. A tó partján adott koncertjük hihetetlen hangulatot teremtett, ez a zene ilyen helyeken érzi igazán otthon magát, a természet ölén. Nem csoda, hiszen az albumot is a Börzsöny mélyén vették fel, sőt, ha minden igaz, a dalok is ott születtek. Rendkívül közvetlen, bensőséges atmoszférát teremtettek Balázsék, tűnődésre, álmodozásra, gondolatszárnyalásra ébresztőt.

A délután gyorsan elröpült a The Crooked amatőr, de kifejezetten élvezetes stoner rockja és a First Aid 4 Souls kicsit sötét, táncolható elektrozenéje segítségével. Este kilenckor pedig elfoglalta a nagyszínpadot Magyarország egyik legkülönlegesebb és külföldi sikerekre talán legesélyesebb formációja, a Volkova Sisters. Ők már tavaly is megfordultak a fesztiválon, akkor napsütésben léptek fel, most azonban már az éjszaka árnyai keretezték hasonlóan sötét és hideg, elektronikus zenéjüket. Akinek Berger Dalma hangját tavaly óta még be kell mutatni, az sürgősen szégyellje össze magát és hallgassa meg a zenekar bandcamp oldalán az összes eddig megjelent dalukat. Maga a lemondó, halálos, szomorú-szép gyönyör, mérgezett fagyott méz. A mostani élő produkció azonban sajnos nem volt ennyire sikeres, olyan súlyos technikai problémákba ütköztek ugyanis, hogy három dal után elnézést kérve levonultak a színpadról. Tizenöt percig hallgathattuk a szomszédos színpadról beszűrődve Csihar Attila “hangolását”,  illetve a kisszínpadon fellépő Cure tribute csapat produkcióját, majd mikor már mindenki elfogadta, hogy a Volkova nem folytatja a koncertjét, elhárították a problémákat és a hármas visszatért a színpadra. A Black Mountain, a Shiny Fay of Sorrow vagy a World without Delight ezúttal is végigborzongatott minden gerincet túlvilági borújával.

Ha pedig már a túlvilágnál tartunk, akkor a következő fellépő azt mindennél jobban megidézte, hiszen a sátáni zenék nagymestere, Csihar Attila lépett a kisebbik színpadra egyszemélyes, Void ov Voices névre keresztelt formációjával. Ez alatt a név alatt Attila csak élőben látható, stúdiófelvételeket nem készít. Az élő produkció pedig nem másból áll, minthogy Attila saját hangját – ami alapból sem elhanyagolható mértékben hátborzongató – különböző effektek segítségével zenei építőelemekké bontja és azokból állít egy-másfél órás monolitot mindennek, ami embertelen. Természetesen a külsőségek sem maradhattak el, Attila csuhában, festett arccal lépett a deszkákra, mellkasát pedig saját arcának másai borították, lilán világító szemekkel. Öltözékének minden nyílásából füst szivárgott, előtte pedig koponyákkal és gyertyákkal tarkított oltár díszelgett. A rettenetes zaj-előadás a természet közepén furcsa érzéseket és gondolatokat ébresztett az emberben, pláne, hogy a hangerővel sem spóroltak. Bizonyos, hogy aznap este minden madár és erdei állat csontjai félelemmel teltek, álom pedig nem jött a szemükre.

Az igazság az, hogy noha a nap két “fő” külföldi fellépője még hátravolt, az estét már mindenképp megnyerte magának az előző két magyar előadó műsora. A tizenegykor színpadra lépő mexikói aggrotech duó, az Hocico azért nem szűkölködött közönségben, tekintélyes tömeg ugrálta és üvöltötte végig a másfél órás döngölést. A mélynövésű cybervámpírok minden energiát beleadtak, és alaposan megmozgattak mindenkit az éjszaka közepén, hogy aztán átadják őket a fél egykor kezdődő utolsó fellépőnek, a német Xenomorphnak. Jómagam “sajnos” olyannyira a Volkova és a Void ov Voices hatása alatt álltam, hogy ezt a műsort már kihagyni kényszerültem egy rövidke esti erdei séta kedvéért.

2. nap

A második nap nyitókoncertjéről, a Testet Öltről sajnos lemaradtam, pedig kíváncsi lettem volna, mivel a csapat post rock-hoz közeli zenéje lemezen egészen jól hangzott. Az első fellépés így hát, amit megnéztem az aznapi tóparti koncert volt, ezúttal Egyedi Péter az Óriásból ült ki a sörpadra egy szál gitárral és prezentált jópár kellemes dalt a klasszikus alternatív zene, a grunge és a rock határmezsgyéjéről. Egy többször is elröhögött és közönséggel felváltva énekelt Rossz vér-feldolgozással zárta műsorát, mely a tegnapi tóparti koncerthez hasonlóan különleges hangulattal bírt és emlékezetes maradt.

A második délután is igen gyorsan elröpült, több olyan zenekar következett ugyanis egymás után, melyek a már emlegetett arctalan rockzenészek közé tartoztak. A Tegnapután kicsit kiemelkedett a masszából progresszív és elszállós rockjával, a lengyel Eluktrick és a magyar The Trousers azonban sajnos tényleg elég eseménytelen muzsikát játszott. Az I.O.N műsorát sajnos ebédeléssel töltöttem, nagy szerencsémre azonban a Wattican Punk Ballet műsorára visszaértem. Először találkoztam a csapattal élőben, de nem bántam meg. Az egy gitárosfiúból és egy énekes/effektes/doboslányból álló duó teljesen elképesztően eszement pszichedelikus rockot játszott, mely az őrült külsőségektől eltekintve is élvezhető lett volna. A lány fokhagymakoszorújával, a dobcuccra rögzített paprikajancsival, a gitáros Guy Fawkes-maszkjával és a színpadról áradó hihetetlenül felszabadult, tényleg őrült boldogsággal együtt pedig a fesztivál egyik legemlékezetesebb műsorát adták.

Utánuk az idősebb generációnak kedvezett ez a nap, hiszen két, a modern kori művészet “követelményeit” figyelmen kívül hagyó, friss fülnek erőtlennek ható dark rock zenekar követte egymást, a Variola és a Mátyás Attila Band. Az ő műsoruk alatt az előremutatóbb zenék kedvelői lelkesen fáradtak át a Szabad az Á… kisszínpadhoz, ahol hazánk két legjobb post rock-zenekara, a marionette ID és a Képzelt Város játszott egymás után, mindketten a tőlük megszokott lebegtetős, elszállós élményeket nyújtva. A marionette ID az énekkel még mindig kicsit hadilábon áll, vagy nem kellene egyáltalán, vagy jobb ének kellene, mert ennyi, amennyi most van, csak ront az összhatáson.

Az est főprodukciója előtt következett a Hangmás, mely zeneileg még nem is lenne problémás, hiszen szintén rádióba illő rockzenéjük bármelyik Supernem-rajongó szívét megdobogtatja, ám az énekes rendkívül ellenszenves színpadi viselkedése sajnos nem igazán buzdítja ismerkedésre a hallgatót, sőt.

Végül tizenegy órakor foglalta el a deszkákat a fesztivál sokak számára legfontosabb fellépője, a Vágtázó Életerő. Természetesen rengetegszer hallottam már a csapatról, ám élőben még nem volt szerencsém hozzájuk, most pedig nehéz helyzetben vagyok gondolataim megfogalmazásával. A közönségen végignézve az idősebb generáció tagjai erőteljes túlsúlyban voltak, ami persze nem meglepő, hiszen a zenekar “elődje”, a Vágtázó Halottkémek, már a hetvenes években aktív volt. Azt gondolom, hogy ezen formáció zenéjének, illetve jelenségének befogadásához, megértéséhez, megszeretéséhez mindenképpen szükséges a hetvenes-nyolcvanas évek korszellemének megtapasztalása. Én kifejezetten vonzódom a sámánisztikus, törzsi, szellemi zenékhez, kultúrákhoz, rituálékhoz, ezért alapvetően azt gondoltam, a VHK is tetszeni fog, ám az igazság az, hogy az én füleimnek és az én lelkemnek, amik más korszellemben nevelkedtek, ez a zenekar hiába rituális és törzsi, egyszerűen elavult hangzású, elavult elemekből építkezik.

Rengeteg olyan zenekar van, akik az én füleim számára sokkal megfelelőbb és valósághűbb formába öntötték a rituális, sámánisztikus képzeteket. Az őserő, a világösztön, melynek kiugrasztását, szabadon engedését hirdeti minden VHK koncert és rajongó, számomra nem volt jelen. Egy pillanatig sem állítom, hogy értékelhetetlen lett volna a koncert, nem volt az, így is remekül el lehetett rá ugrálni, sörözni, ám az az óriási spirituális töltés, amiről oly sokan regélnek a VHK kapcsán, engem sajnos elkerült. Úgy gondolom tehát, hogy a VHK is egyike azoknak a zenekaroknak, amelyeket az ember vagy nagyon szeret, vagy egyáltalán nem.

A közönség természetesen óriási mértékben élvezte a zenét, tomboltak, kurjongattak, üvöltöztek és ez keretezte végül az éjszaka végét, a fejek pihenőre hajtását is.

3. nap

A fesztivál utolsó napja tartogatta talán a legvonzóbb zenekarokat a brit-finn Hexvessel és az izlandi Sólstafir személyében, ennek megfelelően pedig erre a napra nőtt a legtöbbre a résztvevők száma.

A nap első fellépője a tavaly már ittjárt ír Lisa Cuthbert volt, akinek koncertje lett volna az utolsó esemény a “Sástónak is egy a vége” sorozatban, ám – gondolom, a tóparti színpad sajátos adottságai miatt – végül átkerült a kisebbik nagyszínpadra. A lány zongorára és éteri női énekre alapuló zenéje talán még hangulatos és sikeres is lehetett volna a szigetekkel tarkított tavacska partján, ám a fesztivál területén, a szomszéd színpadon zajló hangolás zajaitól félig-meddig elnyomva sajnos nem tudott érvényesülni. A körülbelül húszfős hallgatóság ugyan szemmel láthatóan élvezte a tipikus kelta stílusjegyekkel díszített előadást, nagyobb közönséget sajnos nem tudott megfogni és egysíkúsága miatt a meglévő hallgatók sem feltétlenül maradtak végig. Kár a helyváltoztatásért.

A gyorsan múló délutánok sorát a mai nap is erősítette, elsőként a nagyszínpadot elfoglaló Farcry modern thrash metaljának képében, ami megintcsak az eklektikusságot erősítette, noha természetesen a maga nemében egyáltalán nem volt rossz. Az Ozone Mama csajdobos (akit a Hexvessel dobosa is dícsért) rock and rollja és a Shapat Terror keménykötésű, stoner-beütésű metalja lazította az időjárási viszontagságok (értsd: hőség) miatti feszültséget. Ugyanezen szolgálatot látta el kiválóan az Agregator morcos, horzsoló death metalja és a Dereng egészen furcsa rock-metal zenéje, hogy az egészen furcsa színpadi öltözéket ne is említsük.

Kilenckor aztán végül elfoglalta a nagyszínpadot az énekes Kvohston kívül csupa finn tagból álló Hexvessel. A zenekar a tavalyi évben már járt Budapesten, akkor is volt szerencsém személyesen beszélgetni velük, a fesztivál utolsó napját pedig szintén nagyrészt együtt tudtuk tölteni, rendkívül kedves és nyitott emberek voltak, igaz, a kilátó magasságát a tíz emberből csak négy bírta elviselni. A színpadon aztán természetesen kicsit elkomorultak, felöltötték a rituáléhoz szükséges lelkiállapotot és nekiláttak a varázslatnak. A ’70-es évek pszichedéliája, a folkzene és a természetvallások hangulata keveredett füstös, bódító, felemelő, mohalepte hangokká és varázsolt el minden jelenlévőt. A másfél órás koncert röpke félórának sem tűnt, mosolyogva bámulta mindenki a színpadon zajló történéseket és sehova sem illett volna jobban ez a zene, mint a Mátra dombjai és erdei ölébe.

Száz százalékig összeszokott, hangszereikkel egy ritmusra mozgó, együtt lélegző zenészeket láthattunk. A szeptemberben megjelenő új albumról két dalt is hallhattunk, ezek alapján pedig a No Holier Temple kissé sötétebbnek, doomosabbnak ígérkezik, Kvohst hangja pedig sokkal mélyebbnek, képzettebbnek, többrétűnek hangzik az előző lemezen hallhatónál.

A másfél órás erdei szellemidézés után a szomszéd színpadon a pozvakowski. kezdte műsorát, mely a más helyszíntől eltekintve pontosan ugyanolyan volt, mint a tavaly ugyanitt adott koncertjük: rettenetesen hangos, zajos és örvénylő. Olyannyira intenzív audiovizuális élményt nyújtott, hogy igazából a szobánk ablakából is maximálisan élvezhető volt. A rendkívül vicces kedvű (és illuminált) gitáros pedig végül a következőképp köszönt el: “Mi voltunk a Sólstafirowski, a másik színpadon pedig kezdődik a pozvakowski.”

Ehhez képest a másik színpadot négy izlandi cowboyviking szállta meg a Sólstafir képében. A messzi földről érkező szőrös-bőrös zenészek irdatlan mennyiségű whiskeyt öntöttek magukba és egymásba mind a nap folyamán, mind pedig koncert közben, ennek ellenére – vagy éppen ezért – tökéletes előadást prezentáltak. Igaz, minden számot átlagosan húsz perces hosszúságúra nyújtottak, így a másfél óránál is hosszabb játékidőt mindössze hat tétellel töltötték ki. Az új album dalai éppúgy megszólaltak, mint például a Goddess of the Ages, vagy még régebbi dalok. Az egész völgyet megszállta az az igazán furcsa hangulat, mely a Sólstafir sajátja, és az északi vikinglét, a sivatagi-kockásinges-bőrmellényes fíling és a füstös, bluesos bárok levegőjének sajátos keveréke.

Emlékezetes és a fesztivál egyik leginkább élvezhető koncertjét adták az izlandiak, melyet még a Hexvessel tagjai is végig élveztek a fűben heverészve, pedig már egy ideje együtt koncerteznek. További bizonyíték a koncert kiválóságára pedig, hogy hiába nyújtották jó két órásra a koncertet, a nézők még vissza is tapsolták őket, noha ilyet saját bevallásuk szerint soha nem tesznek.

A hajnali egyig tartó előadás után a még talponmaradásra képes nézők átténferegtek a kisszínpadhoz, ahol egy egyébiránt figyelemreméltó orosz csapat, a Theodor Bastard kezdett zenélni, sajnos azonban a késői időpont miatt többen aludni tértek. A formáció zenéje leginkább a Dead can Dance-ével rokonítható, különböző népi hangszerek, billentyűk, kézi dobok és éteri női hang viszik a főszerepet. Ráadásul a Theodor Bastard esetében – sok más hasonló bandától eltérően – szinte minden hangszeren valódi zenészek játszanak és az énekesnő hangja sem felvételről megy.

A háttérvetítés is ráerősített a pszichedelikus vonulatra, ami így kiváló elmeállapotot teremtett a pihenéshez, én sem álltam hát tovább ellent a csábításnak.

Összegzésül tehát az idei Fekete Zaj zenei felhozatala a tavalyinál gyengébb volt, természetesen tisztelet a kivételnek. A tó környékén tapasztalható rengeteg változás, frissítés és felújítás azonban mindenképp örömre ad okot. Jövőre reméljük kevesebb “töltelék”-zenekar és több prominens fellépő érkezik majd a fesztiválra. Igaz, ha nem így lesz, a fesztivál varázsa akkor is sok embert idevonz majd.

Kapcsolódó cikkek

Underground Zajok a Mátra sűrűjében

KMZ

Szerdán startol a Fekete Zaj Fesztivál

KMZ

4 nap az underground jegyében – Idén is lesz Fekete Zaj Fesztivál

KMZ

Indul a Fekete Zaj Fesztivál – Sástó, aug. 16-19.

KMZ

Minden korábbinál színesebb a Fekete Zaj Fesztivál programja

KMZ

Fekete Zaj Fesztivál – Tribulation, Katla. és Pink Turns Blue az első fellépők között

KMZ

Téli Fekete Zaj Fesztivál a Dürer Kertben

KMZ

Egy hét múlva Fekete Zaj Fesztivál

KMZ

Fekete Zaj Fesztivál – Egy hónap múlva közös megborulás a Mátrában

KMZ

Zenészek nyilatkoznak a Fekete Zaj Fesztiválról

KMZ

Budapestre költözik a Fekete Zaj Fesztivál

KMZ

Fekete Zaj Fesztivál: ingyenes programhelyszín a Sástó megmentéséért

KMZ

Fekete Zaj Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

Hermes

Fekete Zaj Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

A honlap alapértelmezése

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek