2008. szeptember 11-12-13. Székesfehérvár, Bregyó-köz
2. NAP
A székesfehérvári Fezen fesztivál lassan, de biztosan kezdi kinőni magát, a tavalyi igen erőteljes fellépőnévsort idén sikerült még pár nagy névvel megfejelni. A fesztivál második napján pedig nem más, mint a power/speed metal egyik alapító alapcsapata érkezett Fejér megye székhelyére!
A korai érkezésemnek köszönhetően sikerült még egy kicsit körülnéznem a belvárosban, ahol számtalan látnivaló található, hiszen a város évszázadokon keresztül a magyar királyok koronázó és temetkezőhelye is volt. A várost már kora délután ellepték a fekete pólós emberkék, akik mind-mind a Bregyó-közi szabadidőközpontba igyekeztek.
A belvárosból egy laza negyed órás sétával máris a fesztivál bejáratánál találtam magam, ahol a gyors beengedési procedúra után már körül is tudtam nézni. A fesztiválon összesen hat színpad volt, szabadtéri és sátoros is, minden adva volt tehát, hogy a különböző ízlésű emberek is jól érezhessék magukat egy helyen.
Ismerősökkel való pacsizás és az ebéd elfogyasztása után az első banda, amit hallottunk a Kalapács József vezette Hard zenekar volt. A csapat egy másik énekessel most külföld felé nyit, aminek az anyazenekar látja kárát, már csak Csillik Zsolt az eredeti tag ebben a formációban Kalapács mellett. Az első dal a 100% Hard volt, amit sorban követtek az első és második lemez számai: Két szív, Égi Jel, a magyar We are the world, amiről Józsi elmondta, hogy mindig elfelejti a szöveget, mert annyian énekelték fel, tehát Az Igaz Lesz Még. A koncert végén a személyes véleményem szerint katasztrofális Forevör hangzott el. Ez a refrén egy egyetemi kocsmában még vállalható 5-6 sör-rövid kombó után, de egy rockkoncert zárásaként, közönségénekeltetésként már az ótvarság határait súrolja, bár az első sorokban álló 15 éves ifjoncok és a jóval 40 feletti ősrockerek is lelkendezve énekelték, szóval a baj valószínűleg bennem van…
Hard után számomra a nap (Helloween után) legjobban várt produkciója következett. Zeffer András három egykori P Mobil énekessel (Vikidál Gyula, Tunyogi Péter, Rudán Joe) és Kékesi Lászlóval összefogva hozta létre a bandát. A koncepció lényege, hogy az eredeti zenekar minden korszakából játszanak dalokat, de a mostani P Mobillal ellentétben Hammond kísérettel. A három énekes külön-külön és együtt is a színpadon van, valamint feltett szándékuk minden koncertjükön eljátszani a Honfoglalás szvitet.
A koncert Carl Orff Carmina Buranájának bejátszásával kezdődött, aztán színpadra lépett az öt zenész és Zeffer András énekével belekezdtek a Metal Mániába. Aztán következett egy szám Kékesi „Bajnok” László énekével és végre színpadra lépett a három énekes és együtt énekelték a Rocktóbert. A közönség egy emberként üvöltötte ezt a régi magyar rockhimnuszt. Elhangzott a Rudán érából a Piros-metal-zöld, a teljes Honfoglalás szvit, a Főnix éjszakája, Kétforintos dal (csak úgy záporoztak a pénzérmék a színpadra), Utolsó Cigaretta.
Szólnom kell még a koncert során végig amolyan mellőzött szerepbe kényszerített zenészekről. A gitárosok végig nagyon élvezetesen, ízesen hozták a klasszikus témákat, a Mobil Mánia dobosa pedig pontosan, precízen adta az alapokat a bandának.
A három énekes közül Rudán és Vikidál voltak aktívabbak, Vikidál inkább egyhelyben állva bíztatta, hergelte a közönséget, vagy éppen twistelt, Rudán azonban bemozogta az egész színpadot, és szokásához híven a mikrofonállvánnyal játszott rengeteget. Tunyogi Péter inkább csak énekhangjával vetette észre magát, a betegsége láthatóan megviselte. Összességében egy lendületes, erőteljes koncertet láthatott az egy óra alatt szépen felduzzadt közönség.
A Mobil Mánia után ismét a bóklászásé lett a főszerep, a szokásos kaja, üdítő túrákon kívül sikerült megnézni a Mangod Inc beállását, ami minimum fél óra volt, csak azért, hogy az első szám alatt Viniczai Szabolcs dobos szétverje a cuccát és ismét leálljon a buli. Itt hagytam ott Persóékat, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogy a CDT-s időkhöz képest hogyan változott a zenéjük.
Hét órakor, még a Lord előtt a Helloween dedikálásán is részt vettem, Andi Deris valamiért nem volt jelen, de elég fáradtnak tűntek a srácok, Weikath különösen, rossz előérzeteim voltak a koncerttel kapcsolatban…
Közben az Ossian is befejezte, és elérkezett a Lord ideje. Ők is elég hosszú beállást követően csaptak bele a lecsóba. Gidófalvy Attila a Volt-fesztiválos koncerttel ellentétben most ott tudott lenni a koncerten, jót tett a bulinak a zenekar hivatásos mókamesterének a jelenléte. A buli minőségére megint nem lehetett panasz, nagy lendülettel játszott a szombathelyi csapat, elővéve a legnagyobb slágereiket az új lemez dalairól sem feledkezve meg. Elhangzott a Rosszfiúk, Kifutok a világból, Virágdal a XXI. Századból, Egyedül, Itthon Vagy Otthon, Szóljon a Rock Gidófalvy énekével. A Vándor alatt pedig szinte az egész közönség féltérdre ereszkedett. Erős Attila gitárszólóját ismét élvezettel hallgattam meg, elmondhatom, hogy egy újabb átlagosan magas színvonalú Lord koncerten vagyok túl.
Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a Lord már volt előzenekara a Brainstormnak és a Gamma Raynek is. Lehet, hogy ők is nagyon szeretik a német power metalt?:)
A beharangozott kezdésnél mintegy negyed órával korábban (úgy látszik ez az új trend…) színpadra lépett a Helloween két gitárosa és belekezdtek a saját magukról elnevezett laza negyed órás opuszba. A kezdésnél még hagyott némi kívánnivalót a hangkép, de a szám végére már nagyjából rendben volt minden. A félelmeim azonban beigazolódtak, a zenészek elég enerváltak voltak különösen a novemberi koncerthez képest volt hatalmas különbség! Talán a „legold-schoolabb” frizurával rendelkező Grosskopf és Sascha Gerstner kicsit aktívabbak voltak a többieknél, mondjuk ez nem nagy teljesítmény, tekintve, hogy Andi Deris sosem volt a színpadot minden irányban felszántó gyalogkakukk és Michael Weikath sem az egészséges életmódot népszerűsítette a bulin.
A számok nagyrészt a klasszikus Keeper Of The Seven Keys I-II albumokról kerültek elő, két szám volt a legutóbbi Gambling With The Devil lemezről. Ezeken kívül a Deris érát csak a Sole Survivor és az If I Could Fly képviselte egy roppant funkciótlan (időhúzásnak persze megfelelt…) medley-n kívül, amiben többek között a Perfect Gentleman, I Can, Where The Rain Grows és a Keeper Of The Seven Keys egy része is előkerült.
A Halloween után a Sole Survivor és a March Of Time tett róla, hogy a közönség kicsit felpörögjön a lassabb kezdőszám után. A közönség nagy része amúgy végig elég passzív volt, csak elől lelkesedtek jobban az emberek. A klasszikus nóta után az új sláger az As Long As I Fall következett, hát el tudtam volna viselni ehelyett valami mást az új lemezről. Utána a Keeper I lírainak mondható Tale That Wasn’t Rightja hangzott el, hogy a végén mindenki levonuljon, átadva a helyet Dani Löblének, aki egy elég középszerű dobszólót mutatott be, a közönség erre se nagyon volt vevő!
Szerencsére a dobszóló után azonnal emelkedettebb hangulatba kerültem, mert a legkedvesebb Helloween számommal, az Eagle Fly Free-vel tértek vissza a színpadra. Sajnos az eleje elég szétesettre sikerült, de hamar összeszedték magukat és most Marcus sem rontotta el a basszuskiállást.
A zseniális power metal szám után két Deris korszakos nóta következett, az új Bells Of The Seven Hells, amit már a közönség is énekelt a bandával, és a Dark Ride lemezről a klipes If I Could Fly. Ezeket is nagyon jól énekelte Deris, aki végig magas színvonalon énekelt, saját számait szinte hiba nélkül hozta, Kiske témáinál néha egyszerűsített egy kicsit, de arról még ő se tehet, hogy a magyar közönség nagy része nem tud angolul, így az oda-vissza interakció nem tud normálisan kialakulni. Ezen az estén nem érhette őt sem túlzott kritika, még a legelvakultabb Kiske-fanatikusoktól sem.
Az első blokkot a Dr Stein mókázása zárta, majd a zenészek kurtán-furcsán levonultak, mindenki ráadást követelt, amit hamarosan meg is kaptunk. Andi Deris cilinderben jött vissza, hogy előadják a novemberi turnéról már ismerős medley egy részét. Én személy szerint utálom a medley-ket, főleg azt, ha így csinálják. Fentebb már említettem, hogy milyen zseniális számokból kaphattunk egy kis ízelítőt, ennek fényében még érthetetlenebb, hogy miért kellett eközben körülbelül 5 percig a Perfect Gentlemant a közönséggel énekeltetni, ennyi idő alatt ezt is vagy akár más számot is végig eljátszhattak volna és valószínűleg senki sem haragudott volna meg ezért. A végére már amúgy is inkább időhúzás szaga volt a dolognak, hiszen az egész koncert a korábbi kezdéssel együtt sem volt több másfél óránál. A Medley végén azért biztos, ami biztos megint levonult a zenekar, hogy még pár perc elteljen a „Future World”, „I Want Out” és „Happy, happy Helloween” bekiabálásokkal.
Persze a német brigád visszatért még egy ráadás erejéig, ahol a Kai Hansen által jegyzett Helloween alapvetések, a Future World és az I Want Out hangzottak el. Mindenki beindult, páran szerintem csak ezeket a számokat ismerték, de végülis egy jó hangulatú koncertzárás lett ismét ezekből a számokból. Nem mintha olyan nagyot lehetne ezek bármikori eljátszásával hibázni.
A Helloween tehát ismét hazánkban járt, és egy jó, de közel sem tökéletes koncerttel örvendeztette meg a hazai rajongókat. Reméljük a következő bulira sem kell sokat várniuk a honi „tökfejeknek”!
Setlist: Halloween, Sole Survivor, March Of Time, As Long As I Fall, Tale That Wasn’t Right, Dobszóló, Eagle Fly Free, Bells Of The Seven Hells, If I Could Fly, Dr Stein, –, Medley, — Future World, I Want Out
Helloween után már csak egy nagyágyú maradt a péntek estére a soproni bálnavadászok (Moby Dick) személyében. A viszonylag gyors átszerelés után bele is kezdtek az egyik kedvenc számomba, elsőnek az Ugass Kutya hangzott el. Idén már vagy ötödször láttam őket, így örültem, hogy viszonylag sok dalt játszottak a Kegyetlen Évek lemez dalain kívül. Volt Talpak, a most is nagyon aktuális Káosz és zűrzavar az első lemezről. A Kegyetlen Évek számai sem maradhattak ki: Good Bye, 20. század, Kegyetlen Évek. A Kegyetlen Évek blokk közben valaki szólhatott Smicinek, hogy itt bizony komolyan veszik a csendrendeletet, így éjfélre be kell fejeznie a bandának. Ennek következtében egy rövid zenekari kupaktanács után már a Mennyből az Angyalba csaptak bele, ami után a Gazember és a záró Keresztesvitéz következett. A közönség nagy része láthatóan már fáradt volt, de egy kemény mag középen még aktívan pogózott a soproni kvartett műsorára. A technika is szerencsére melléjük állt, a koncert szinte végig nagyon jól szólt, és a zenészek is úgy tűnt, hogy élvezik a bulit, sajnos a rendelet miatt kissé rövidre sikerült, de Smici megígérte, hogy hamarosan visszatérnek a városba.
Ezek után mindenki sietett a különböző afterpartykra, mi kaptunk egy fülest, hogy már minden csurig van, amit kinéztünk magunknak, így inkább maradtunk a fesztiválterületen és hajnalig löktük a hülyeséget!
SZERZŐ: DarkJedi
————–
3. NAP
Mikor meghallottam, hogy a FEZEN-en, azaz a „Fehérvári Zenei Napok”-on olyan zenekarok teszik tiszteletüket, mint a Katatonia és az Anathema, hát megmondom őszintén, semmi sem tudott volna eltántorítani attól, hogy szeptember 13-án ne menjek le Székesfehérvárra. A szokásos „hogyan jussak le a koncert helyszínére” macerákon túltéve magam, el is indultam a több mint 100 ezer főt számláló nagyvárosba. Igaz, az idő nem mutatott valami jó előjeleket, de szerencsére aznap kegyesek voltak hozzánk a felhők, és semmilyen nem várt égi áldást nem zúdítottak a nyakunkba. Persze a két nap alatt úgy kb. 20 fokot visszahűlő hőmérséklet nem kedvezett a szabadban időt eltölteni szándékozóknak, de hát ez legyen a legnagyobb probléma.
Teljesen fennakadásmentesen jutottam el a fesztivál helyszínére, és pár perc múlva már azt vettem észre, hogy a karszalag is a kezemen van. A belépő teljesen korrekt 2900 forintos ára is minden tiszteletet megérdemel. Hirtelen eléggé sok információhalmaz zúdult a nyakamba – zene innen onnan-, szóval egy tájékozódó táblát kitehettek volna valahova, hogy pl. melyik színpad hol van, de lehet, csak nem láttam a szememtől. Mivel én inkább a nagyszínpad felé orientálódtam, hamar meg is találtam azt.
Az estét számomra a Depresszió nyitotta. Nem igazán az én zenei világom a banda, de amit csinálnak, azt eléggé magas szinten művelik. Lemezeik behatóbb ismeretével nem rendelkezem, de ha jól emlékszem, régebbi dalok mellet egy vadonatúj is helyett kapott. Rengetegen tolongtak a színpad előtt, és láthatóan élvezték is a bulit. A tagok valószínűleg sokat hallgathattak Sepulturát, mert ezek a „groove”-os riffek egyértelműen onnan származnak. Az jó a Depresszióban, hogy ezeket a súlyos témákat is olyan köntösbe öltöztetik, ami által szinte slágeresnek hatnak a dalok. Jó, persze, volt egy-két súlyosabb téma, mint pl. „Sokkold a rendszert”, de mondjuk volt az übergagyi „Nem akarok elszakadni” is. Dalszövegeik néha egész jól elsülnek, de az énekes Feri átkötő szövegeit nem kommentálnám. A lényeg, hogy én már eléggé kinőttem ebből a dologból. A végére csak annyit, hogy azért a Depresszió nem hiába tart ott, ahol. Profi minden. A zenekar, az egész kiállás stb. Sokan el is mentek a sovány egy órás fellépésük után, viszont engem ez igazából nem érdekelt, hisz’ tudtam, hogy hamarosan a svéd istenség fog a színpadon nyomulni.
Már mikor a háttérben kihúzták a Katatonia-logót, már egy egészséges bizsergés volt bennem. El is indultam az első sorok fele, hogy jó helyem legyen, de megmondva az őszintét, nem nagyon kellett tolonganom. Mindegy, ennek végülis örültem, és izgatottam figyeltem, mi történik a színpadon. Miután belőtték a motyót, kezdetét is vette az intró. Az új lemezes „Consternation”-nel nyitották a koncertet. El tudtam volna képzeli egy jobb kezdő nótát is, de rögtön az utána felcsendülő „Soil’s Song” kárpótolt mindenért. A svédek profin tolták a muzsikát, Anders Nyström hihetetlen beleéléssel nyomta a témákat, hogy Jonas Renkse-ről már ne is beszéljünk. Nem csak a fizimiskája, hanem az egész kisugárzása megváltozott. Jó kis frontember lett belőle, igaz, nem dumál sokat, de egy ilyen zenéhez ez nem is kell. Aztán persze Daniel Liljekvist dobjátékát is élvezet volt élőben látni, de amúgy tényleg mindegyik tagot csak dicsérő szó érheti. Szinte az összes lemezről szemezgettek, volt „Cold Ways”; „I am nothing”; „Teargas”; „Ghost of the Sun”. A hangzás elég jónak mondaható volt, talán csak egy kétszer fulladt kásába a tömény gitározás pl.: a „Sleeper” dalnál.
A koncert két abszolút csúcspontja a „July” és a koncert zárásaként felcsendülő „Evidence”, bár a „My Twin” is hatalmasat ütött. Hamar elröppent az egy óra, és sajnos nem jöttek már vissza, és azért a „Murder”-t fájó volt, hogy nem játszották. Lehet, én vagyok egy kicsit elfogult, de szerintem profi volt ez a koncert. A közönség igaz, néha kicsit passzív volt (kevesen is voltunk), de én éreztem a libabőrt a hátamon, és az jót jelent. A mélység, a súlyosság szinte tapintható volt a légkörben. A Katatonia korunk egyik legnagyobb zenekara, és ezt ez a koncert is bizonyította.
Ezek után bő egy órás átszerelés következett, hogy végre színpadra léphessen az Anathema. Már nagyon vártam ezt a bulit, ugyanis élőben még nem volt szerencsém a zenekarhoz. Ahogy rögtön a deszkákra léptek, olyan profin szólalt meg a cucc, hogy megérte a várakozást. Az „Empty” és a „Fragile Dreams” kettőse már levett a lábamról. Tényleg úgy robbantak be, hogy rögtön magával sodort a zene hihetetlen szépsége, és ezt még csak tetézte a zenészekből áradó energia és zeneszeretet, és persze a profizmus. „Vincent Cavanagh” nagyon színpatikus frontember, szinte tökéletesen vezényelte le a koncertet. Aztán itt is akadtak szép számmal csúcspontok, mint pl. a „Far Away” című dal, ami tényleg fájdalmasan szép volt. Mint ahogy a „Natural Disaster”-es „Closer”, ahogy a gitárosok a dal végét a dobossal szemben állva közösen szinte az őrület határán játszották.
Vagy szintén erről a lemezről a címadó dal gyönyörű dallamai. Vagy a teljes katarzis „Lost Control”, de ide sorolhatnám az egyik kedvenc dalomat, az „Angelica”-t is. Hát komolyan mondom, szavakkal szinte leírhatatlan volt az az élmény, amit ezek a srácok a színpadon zenéltek. Mert ez tényleg zene volt a szó legszorosabb értelmében. Mint ahogy minden sajnos, ez is véget ért, de örök élmény marad, az egyszer biztos.
Végezetül csak annyit, hogy két olyan zenekart láthattunk, akik túlnőnek a metal mezőny legjaván, s akiknek zenei érzéke és lemezeik minősége vitathatatlan. Csakis egy lapon lehet emlegetni eme két bandát. Aki lemaradt erről a buliról, az sajnálhatja, mert két ilyen zenekart egy estén látni nem mindennapi esemény. Remélem, jövőre is legalább ennyire jó lesz a felhozatal. Köszönet a szervezőknek.
SZERZŐ: Menegroth
FOTÓK: Morgana
