FEZEN Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

2012. augusztus 1-4. @ Székesfehérvár, MÁV Pálya

Ha már az idei Wackenre egyéb kötelezettségeim miatt nem tudtam elmenni, mindenképpen tiszteletemet szerettem volna tenni a kiváló felhozatallal rendelkező Fezen fesztiválon! Már több alkalommal voltam a rendezvény vendége, nekem személy szerint a szeptember eleji időpont jobban bejött, de valószínűleg többségben lehetettek azok, akik a fehérváriak buliját szívesebben látták volna a hagyományos nyári fesztiválok sorában, nem pedig egy nyárzáró hepajként.

A változatosság kedvéért a helyszín tavaly ismét megváltozott, nekem ez volt az első találkozásom a MÁV Előre pályán és környékén elterülő fesztiválterülettel. Persze kapásból meg is jártam vele, hiszen a tömeget követve a Mártírok útjai bejárathoz mentem. Ott aztán közölték, hogy egy laza 3,5-4 km-es gyaloglás vár rám, ha el akarok jutni a sajtós bejárathoz, de megnyugtattak, hogy nem én vagyok az egyetlen, számos kollégát kellett már útbaigazítania a biztonsági személyzetnek. Ez már csak azért is volt furcsa, mert az eddigi Fezeneken (legyen akár a Bregyó-közben, akár az ipari parkban) a normál bejáratnál vagy attól 50 méterre lehetett átvenni a sajtós karszalagokat.

De sebaj, átgyalogoltak, közben kezdtem magamba szippantani a fesztivál hangulatot, hiszen a városban mindenfele fekete pólós alakok mászkáltak, ittak az árnyékban vagy a kocsmák kerthelyiségeiben.

Szóval laza fél órás tűző napon vánszorgás után átértem a fesztiválterület túloldalához és villámgyorsan megkaptam a a karszalagom és a pass-om is. Majd néhány steward megkérdezése után végre a csomagomat is le tudtam tenni. Még a csomagjaim lerakása előtt a Cadaveres bulijába pillantottam bele a Media Markt színpadon, de a közönség még elég bágyadt volt, a banda is csak azt kérdezgette, hogy ki szereti a Machine Headet és a Testamentet, az est két fő nagyszínpadi fellépőjét.

Szóval gyorsan áthúztam a nagyszínpad elé, ahol már játszott a Beatrice. Nagy Feróék nem sokat változtak az elmúlt sok évben, a koncert hangulata alapvetően jó volt, de számomra hagyott bőven kívánnivalót maga mögött a produkció. Azért az emberek lelkesen elugráltak a a Nagyvárosi Farkasra és a Pancsoló Kislányra is. Zakatolt a vonat és dolgoztak 8 órát is, de a koncert eleje felé még a Johnny B. Goode is belefért. Egy hakninak jó volt, de a világot nem ez a koncert váltotta meg.

A Beatrice után szülővárosom dallamos rock királyai következtek, azaz a Lord. Persze az előbi kijelentésem már lehet vitatkozni, hiszen már csak egy tag él állandóan Szombathelyen, de végül is a koncerteken is ezt mondják, szóval maradjunk ennél. Vida Ferenc alapító basszusgitáros 5 évvel ezelőtti kirúgása jót tett a bandának, feltöltődtek energiával, új lemezek vannak, a koncertprogramot is sűrűbben változtatják, de most egy tipikus, fesztiválokra belőtt best of programot láthattunk néhány újabb dallal kiegészülve.

A banda nagyon együtt van, profi produkciót nyújtanak minden körülmények között, mintha nem fogna rajtuk az idő. 10-15 évvel is ugyanekkora elszántsággal játszottak, pedig akkor sem voltak már kimondottan fiatalok. Pohl Mihály hangja meg talán még jobb is lett az idő múlásával, élőben nekem személy szerint jobban bejön, mint lemezen.

A közönség nem volt a legaktívabb, de ez nem is csoda a saccra jócskán 30 fok feletti kánikulában. Azért többen együtt bólogattak az Utca Kövén, Itthon vagy Otthon (ezt mennyit hallgattam külföldön…), Kifutok a Világból, Ragadozók vagy a Neked Semmi Nem Elég-re. Gondolom később a Kisfiúra, Szóljon a Rock-ra és az örökbecsű Vándorra is, de akkor én már átmentem a Wisdom bulijára a Fezen Klubba.

Vagy inkább mondhatnám, hogy a Fezen Katlanba. Az összes itt rendezett koncertnek (legalábbis, amiket láttam) egy közös tulajdonsága volt, mégpedig a szauna-effektus, pár perc után már dőlt az izzadtság mindenkiről. Szóval a Wisdom. Mindenkit megleptek vele pár hete, hogy kilépett Galambos „Dime” Zsolt, aki a kezdetektől a banda tagja volt, ráadásul mindezt egy nagyszabású Európa turné előtt. Az új gitáros személye számomra nem volt ismerős, de ha minden igaz ő még csak kisegítő tag. Fazonilag mindenesetre nem egészen passzolt a bandába, a játékát nem igazán tudtam a pár szám alatt megítélni, amíg játszott. Hogy miért csak pár dalban kapott szerepet? Mert a Reduced To Silence alatt elment az áram, ami eléggé megakasztotta a bulit. Először mindenki állt tanácstalanul, aztán kicsivel később Nagy Gábor énekes talált egy működő mikrofont és megkérdezte a közönséget, hogy van-e esetleg a nézőtéren egy villanyszerelő, aki tudna segíteni. Majd Ágota Balázs nyomott egy dobszólót, később Nagy Gábor próbálta a közönséget aktivizálni, aztán kíséret nélkül elénekelte az Unholy Ghostot. A tragikomikus helyzetet páran elunták és távoztak, de nemsokára visszajött az áram és ha egy gitárral is, de folytatódhatott a koncert! Természetesen a működőképes gitárcucc végül Kovács Gábornak jutott, de ezzel az egy gitáros megszólalással azért több szám jelentősen átalakult. Sajnos a közjáték miatt a Wisdom koncertjét sem tudtam végignézni, mert közben már sietnem kellett a Testament fellépésére. Szerintem már nem látom őket az ősszel kezdődő túra előtt, de Nagy Gábor remek formában van, ahogy az egész zenekar is, reméljük az új gitáros is beválik és sok új rajongót is szereznek majd maguknak. Egyébként furcsa, de külföldi fesztiválokon, ha szóba kerülnek a magyar bandák az újabbak közül legtöbben a Wisdom nevét ismerik, szóval már eleve jó irányba haladnak. A koncerten amíg ott voltam az alábbi dalok hangzottak el (nem sorrendben): Fate, Reduced To Silence, Unholy Ghost, Heaven And Hell, Somewhere Alone, Wisdom, Live Forevermore, Take Our Soul.

A Testament zenekar koncertje az egyik legnagyobb csáberővel bírt számomra az idei Fezenen, hiszen a kaliforniai thrash veteránokat már időtlen idők óta el akartam csípni, de valami mindig közbejött. Most azonban végre sikerült!

Nem sokkal fél 9 után végre elsötétült a színpad, felcsendült az intro és hamarosan színpadra léptek a Bay Area kiválóságai. Kapásból az új lemez nyitószámával kezdtek, de aztán jöttek a klasszikusok is nagyjából fele-fele arányban az új dalokkal. Az már persze nézőpont kérdése, hogy valakinek a Gathering album réginek vagy újnak számít-e, de hát több mint egy évtizedes, szóval én inkább réginek számolom.

A banda mozgása hozta azt, amit régi felvételeken vagy DVD-ként láttam. Chuck Billy hatalmas termetével és bivalyerős hangjával vonzotta a közönség tekintetét és a szerintem nagyon béna, zölden világító mini mikrofonállványától sem szabadult meg, de legalább időnként léggitározott vele. Alex Skolnick és Eric Peterson is visszafogottabban pengettek, (ez persze nem a játék sebességére utal…) de előbbi rendszeresen előrejött a színpad széléhez, hogy ott nyomja a kiváló szólóit, amit nem egy esetben az egész közönség dúdolt!  Greg Christian viszont jóval aktívabban mozgott a színpadon, mint a hathúrost nyüvő társai. Sok helyen feltűnt és mellette hozzájuk hasonlóan a vokálozásból is kivette részét. Speciális vendégként ezen a turnén Gene Hoglan tartott velük, akit rengeteg kiváló bandából lehet ismerni. Dobolása ismét etalon volt, amit rendesen ki is élvezhettünk, hiszen a basszus sokszor elnyomta a magasabb hangokat, néha az éneket is, szóval a hangzáson lehetett volna még bőven javítani. Azért persze a végére összeállt az egész, de akkor is nagyon sokáig fennállt ez a zavaró jelenség. A másik hasonlóan kellemetlen dolog az új lemez címadója, a Dark Roots Of Earth alatt történt, amikor elment az áram, számomra már sorozatban a második koncerten. Szinte meg se lepődtem, de a banda se: egyszerűen levonultak, aztán amikor megoldódott a probléma, akkor visszatértek a deszkákra, de már nem fejezték be a dalt.

A közönség nagyon jó volt, együtt élt a bandával, sokan énekelték a szövegeket, headbangeltek. A koncert elejétől kezdve ment a moshpit is, amibe én is párszor beszálltam, azért egy Into The Pit felhívás egy ilyen jellegű táncra! 🙂 Amikor pedig a ráadás előtt lekerült a „Free Randy” molinókról a takarás, akkor a közönség is egyetértését fejezte ki.

A koncert sajnos hamarabb véget ért, mindössze körülbelül 70 percet játszott a Testament, legtöbben egy másfél órás koncertet vártunk, ha már ennyi idő volt a két zenekar között. Azért így is nagy élmény volt a klasszikus és új dalokat is élőben hallani ettől a felállástól. Mindenkit külön-külön is megtapsoltunk, megérdemelték, a technikai hiányosságokról nem ők tehettek. Remélem hamarosan újra láthatom őket!

Testament setlist:

Rise Up
The New Order
The Preacher
Native Blood
True American Hate
Into The Pit
The Haunting
More Than Meets The Eye
Dark Roots Of Earth
Practice What You Preach
Over The Wall

D.N.R.
3 Days In Darkness
The Formation Of Damnation

Jó 50 perces átszerelés után végre színpadra lépett a Machine Head is, kitörő üdvrivalgás közepette. Míg a Testamentnél csak az új album borítója volt kifeszítve, mint háttérvászon, addig a Machine Head a teljes hátsó ledfalat kihasználta vetítésekkel és emellett 5 különböző színekre állított reflektort is felvonultatott.

A műsorukat a tavalyi kiváló Unto The Locust nyitódalával kezdték és a közönség egyből beindult, csakúgy, mint a Testamentnél. Robb Flynnék meg elemi erővel zúztak, de elsősorban a 2003 után született anyagaikat, vagyis az újabb irányvonalat helyezték előtérbe. Persze az old school Machine Head rajongóknak jutott két kötelező dal a Burn My Eyes-ról, de a Burning Redet leszámítva minden MH korongról szólt legalább egy szerzemény, szóval fanyalgásra nem lehetett ok. Maximum annyiban, hogy az elején a hangzás kissé kása volt, de azt hamar rendberakták a keverősök és maximálisan élvezhető buli volt, még akkor is, ha Robb azért nem lemezminőségben énekelt az estén. A konferálásai viszont nagyon ültek, komolyan mondom, engem is megérintett, pedig kezdtem már azt hinni, hogy egy kőszívű, cinikus, megkeseredett rocker lettem, aki már annyiszor hallotta a „ti vagytok a legjobb közönség” kezdetű nótát, hogy szinte már semmit nem hisz el, amit a színpadról hall. De a kiállás Randy Blythe Lamb Of God énekes mellett és pusztán a  köszönet, azért hogy ott voltunk már megérintett. Hiszen igaza volt, lehettünk volna akárhol máshol, mi mégis miattuk ott voltunk és ezt elég sokan nem értékelik eléggé. Ezen kívül beszélt a zenéhez fűződő viszonyáról, ami szintén a szebb dolgok közé tartozik. Nyilván végtelenül profi, de ha esetleg a Brutal Assaulton most szóról szóra ugyanezt elmondja, akkor nagyot fogok csalódni…

A Flynn-Demmel gitárduó nagyon odavágott, kegyetlenül hasítottak a fehérvári éjszakában a groove-s és a tördelt riffek is, amihez Dave McClain zseniális dobolása biztosította az alapot, míg a basszer Adam Duce a színpadról hergelte a népet, persze azért hangszerét nem elhanyagolva!

A közönség mint írtam vette a lapot, de az kicsit furcsa volt átélni, hogy a klasszikus Burn My Eyes-os dalok mellett a The Blackening és az Unto The Locust dalai kapják a legnagyobb üdvrivalgást és utánuk kezd rá a „machine fuckin’ head, machine fuckin’ head” kórus is.

Szóval összességében egy kiváló formában lévő, energiától duzzadó és kreativitásban tobzódó bandát láthattunk, akik ráadásul a meghirdetettnél tovább is játszottak! Soha rosszabb fesztiválbulit!

Machine Head setlist:

I Am Hell (Sonata In C#)
Old
Imperium
Beautiful Mourning
Locust
This Is The End
Aesthetics Of Hate
Darkness Within
Bulldozer
Ten Ton Hammer
..
Halo
Davidian

A Machine Head kiváló koncertje után rohantam át a Media Markt színpadhoz, ahol a svéd Sabaton készülődött a koncertjéhez. Már a sátor bejáratánál voltam, amikor megszólalt a Final Countdown intro, így a koncert kezdetére már a közönség közepében találtam magam. Kíváncsi voltam, hogy kevesebb, mint három héttel legutóbbi találkozásunk után milyen formában lesz a banda.

Nos, szokás szerint látszólag végtelen energiával vetették magukat a színpadra és ez az energia látszólag a végéig kitartott, bár azért Joakim Brodén énekes szokás szerint néha túlzásba vitte a beszédet, a sztorizgatást, de azért nem kell Tobias Sammeti szintre gondolni, meg aztán a több mint tucatnyi Sabaton koncerten már megszokhattam, hogy mindig van valami vicces közjáték.

Szóval szokás szerint a Ghost Divisionnel kezdtek, ami után egyből fel is hangzott a közönség soraiból a már megszokottnak mondható „pálinka-pálinka” kórus. Aztán a varsói felkelés kitörésének évfordulója után egy nappal felcsendültek az Uprising sorai is. Többen is voltak lengyel cuccokban, de én a fesztivál alatt csak egy külföldivel találkoztam, mit ad Isten ő mondjuk pont lengyel volt, de ez nem a Sabaton koncertjén történt. Szóval remélem inkább a nemzeteink közti szolidaritásból hordták ezeket a cuccokat, nem a Sabaton 40:1-ja miatt. Ami persze nem sokkal később el is hangzott és elég nagy pogó is kialakult rá, nem hiába az egyik legkeményebb dala a Sabatonnak. Persze egy-két emberke eddigre már teljesen megfeledkezett magáról és rendesen zavarta pár ember szórakozását, de miután a biztonságiak rájukszóltak, akkor kissé visszavettek szerencsére.

A koncerten egy világpremiernek is tanúi lehettünk, hiszen a The Lion From The North-ot sosem játszotta még élőben a zenekar! Mint az két számmal később az új tagok bemutatásakor (jó nagy tapsot kaptak mind) kiderült ez egyben az új felállás 50. koncertje is egyben, szóval világpremier és jubileum is, így kell ezt csinálni kérem!:)

A málházós és vágtázós számait jó arányban keverte a banda, a végére inkább már a gyorsulásé volt a szerep a Midway-jel és az Into The Fire-rel, de az új album legjobb tétele a Carolus Rex viszonylagos lassúsága ellenére is ütött, rengetegen énekelték a dalokat már az új lemezről is!

A koncert első felét az Attero Dominatus zárta, majd rövid unszolásra visszajöttek a srácok, és a Masterses koncerten már tapasztalt Art of War-Primo Victoria-Metal Crüe trióval búcsúztak. Persze azért ide is jutott még egy kis extra, ahogy a koncert közben is. Hallhattuk megint a legendás első találkozás a pálinkával történetét, aztán megtanulta Joakim, hogyan mondják magyarul a mellet (csöcs :)) és végül megitták a Panzer Battalion Hungary-től a meet and greet keretében kapott pálinkát is. Az új tagoknak ez volt az első élményük vele, valószínűleg nem annyira lesz annyira legendás, mint Pär és Joakim első találkozása a nedűvel, ráadásul elég őszintének tűnt a kóstoló utáni mosolyuk is.

Nekem személy szerint ez a cirka 70-72 perces buli jobban bejött mindenféle pyro nélkül, mint a nagyszínpados, robbantgatásos, tűzköpködős Masters koncert. Lehet azért, mert emlékeztetett arra a pár évvel ezelőtti állapotra, amikor még csak kevesen ismertük őket, de azért is biztosan, mert ezen a koncerten nem volt üresjárat, díjátadás, miegymás. Reméljük Joakim igazat mondott és hamarosan megtudhatjuk mikor jönnek hozzánk az új lemez turnéjával.

Sabaton műsor:

Ghost Division
Uprising
Gott Mit Uns
40:1
Cliffs Of Gallipoli
The Lion From The North
The Price Of A Mile
Into The Fire
Carolus Rex
Midway
Attero Dominatus

The Art Of War
Primo Victoria
Metal Crüe

Sabaton után kicsit még elemezgettük a látottakat, aztán átmentem a fesztivál túloldalára, hogy nekem látnom kell a Paddy And The Rats koncertét. Hát egy kicsit sikerült is, de olyan tömegnyomor és hőség volt, hogy nagyjából 5 perc után menekülőre fogtam a dolgot, ráadásul a Wisdom délutáni koncertjével ellentétben, itt nem volt olyan nagy a hangerő, igaz közel sem voltam a színpadhoz.

Szóval ír punkrock helyett visszamentem magyar heavy metalt nézni a Media Markthoz, ahol már Kalapács Józsiék játszottak. A kezdetek óta változatlan felállásban nyomuló csapat a késői óra ellenére jól nyomta, bár láthatóan fáradtan, visszafogottabban. Egész sok ember volt a koncerten, de Józsi azért panaszkodott, hogy tavaly akkor játszhattak, amikor az embereket még be sem engedték, most meg már lassan mindenki elalszik, de örömét fejezte ki, hogy van még egyáltalán fesztivál hazánkban, ahova az igazi rockzenekarokat is meghívják.

A műsor amúgy a szokásos Kalapács sémát követte, a zenekar legjobb dalai plusz Pokolgép alapvetések, esetleg Omen dalok, de azok most nem voltak. Az előbbi kategóriába a Sólymok fészke, Patkánymese, Bűnöm a Rock, Itt Leszek, A Rock’n’roll Örökké Éltet tartozott. A Pokolgéptől viszont elég sok dalt eljátszottak, főleg a műsor végén jöttek egymás után a régi dalok. Volt A háború gyermeke, Itt és most, Tépett Madár, A jel, Ítélet Helyett, Mindhalálig Rock and roll is a végén, de szólt a dal Bon Scott emlékére és az Éjféli Harang is megkondult.

A slágerparádé ellenére a hangulat kissé visszafogott volt, ami nem csoda, a vége felé már én is leültem és többen tettek így, hiszen a koncertnek fél 4 körül lett vége és ember legyen a talpán, aki 12 órát végig tud ugyanakkora intenzitással tombolni. Azért a koncertet rossznak nem nevezném, de az időpont mindenképpen szerencsétlen egy ilyen nagy múltú zenekar esetében.

———————————

Sajnos a pénteki napot hivatalos elfoglaltságom miatt ki kellett hagynom, így csak szombaton térhettem vissza a MÁV Előre pályához.

Először a Media Markton a Carbonfools műsorába néztem bele, mert kinn elviselhetetlen hőség uralkodott. A Belgából is ismert Dj Titusz most itt kevert mindenféle effekteket a zene alá, ami engem személy szerint totálisan hidegen hagyott, de hát nem én vagyok a célközönsége a magyar alterpoprocknak. Amúgy a srácok lelkesen totál az összeverődött pár száz fős publikumnak, szóval panasz nem érheti őket, csak minket nem egymásnak teremtettek.

A Carbonfools után a Depressziót figyeltem a sajtósátorból, ami elég közel volt a Kalinka nagyszínpadhoz. Halász Feriék szerintem a szokásosnál visszafogottabban játszottak ezen a délutánon, de a közönség sem őrült meg rájuk a tűző Napon, mindössze egy igen vérszegény wall of death-re futotta az erőből. Feriék többször próbálták kicsit több mozgásra és aktivitásra rávenni a népet, de hiába. Hartmann Ádám és Kovács Zoli azért bemozogta a színpadot, de azért mint írtam, pörögtek ők is már nagyobb fordulatszámon. A műsort nem láttam végig, mert a felénél átmentem a Prosecturára, de amíg ott voltam elhangzott a régi zúzda Sokkold a rendszert, de azért többségben voltak az új dalok, amikre azért ha nagy mozgás nem is, de bólogatás azért volt.

A Prosectura a már kitárgyalt Fezen Klub fedőnevű szaunában lépett fel, ahol ha telt ház nem is volt, de azért elég sokan döntöttek úgy, hogy a szekszárdi punkokkal izzadnak együtt. Imre Norbert énekes is többször panaszkodott a hőségre, de hát ez még semmi nem volt a Wisdomhoz vagy a Paddy-hez képest.A hangzás sem volt a legtutibb, Polgár Tamás vokálozása végig alig hallatszott. Ettől eltekintve a koncert jó volt, lelkesen pogóztak elől, a fiúk és lányok együtt énekelték a dalokat. Nagyon jó hangulat uralkodott, tényleg mindenki jókedvűen, felszabadultan bulitzhatott. Persze ezekhez kellettek az olyan dalok is, mint a Tahó család, Szegény Ember Kézzel Nőz, Iszok, Kimegyek a Szigetre vagy a banda egyik első dala, a Vörös Hadsereg. Önfeledt punk móka volt, de ismét leléptem a vége előtt, hogy odaérjek a Korpiklaani kezdésére.

Mint kiderült teljesen feleslegesen, mert a finnek még bőven eltotojáztak valamivel, de végre megszólalt az intro és színpadra léptek a Hunting Songgal. Már akkor lehetett érezni, hogy itt gondok lesznek, mert iszonyat halkan szólt az egész cucc, az 5-6. sorban gond nélkül lehetett beszélgetni anélkül, hogy a hangját felemelte volna az ember. Sajnos ez később sem változott, emellett tompán, mindenféle dinamika nélkül szóltak a gitárok is. A setlist szinte teljesen megegyezett azzal, ami Masters Of Rockon is volt, tehát a nagyon erős Hunhting Song, Cottages And Saunas, Joudaan Viina kezdést egy nagy visszaesés követte. Nem volt alkalmam nagyon alaposan megismerkedni az új lemezükkel, ami a Kalevalát (vagy annak legalábbis egy részét) dolgozza fel, de sajnos szerintem még ezzel sem indultak el felfelé az úton. A 2006-os Tales Along This Road óta egyre-másra hozza ki az unalmas lemezeit a banda, meg lehet figyelni, hogy általában az első három album dalaira van a legnagyobb megőrülés a koncertjeiken, kivételek ez alól az albumonként elcsepegtetett alkoholos nóták, mint a Vodka és a Tequila (amit én máig nem tudok hova tenni…). Ok, hogy egy instrumentális dalra valószínűleg sosem fognak úgy beindulni a népek, mint a Happy Little Boozerre, de sajnos mostanság inkább az előbbiekből van több a Korpiklaani koncerteken. Ok, új felállás, új album és társai, de én nem értem. Megkockáztatom, hogy a korai albumaikon az instrumentális számok is jobbak voltak, de mindenesetre az biztos, hogy jobban rácsodálkoztunk. Az új tag Tuomas Rounakari egyébként sokat dobott a show-n a sámánhegedűs betétjével, kicsit ellensúlyozta a visszafogottan játszó Juho-t és Jarkko-t. Persze őket ellensúlyozta Jonne és Cane is, csak belőlük nem lehetett annyit hallani, amennyit megérdemeltek volna. Egyébként a számok között többen kiabálták is, hogy tekerjék már feljebb a hangerőt.

A mélypont számomra Jonne és Cane nagyjából 5-10 perces, finn nyelven elővezetett diskurzusakor jött el, derék énekes-gitárosunk még egy sört is kibontott a nagy traccsparti közepette. Az láthatóan cseppet sem zavarta, hogy a közönség 99,9%-a egy árva hangot nem értett belőle. Mindenesetre a végére kiderítették, hogy megkérdezik a  közönséget, hogy Tequila vagy Beer Beer legyen, persze végül eljátszották mindkét számot.

Gyorsan kiszámoltam, hogy már kilencszer láttam a Korpiklaani-t, de ez volt a legrosszabb mind közül, de ebben része volt a gyalázatosan halk megszólalásnak is.

A csalódást okozó Korpiklaani után a brazil Sepultura vette birtokba a színpadot sötétedéskor. Legutóbb kicsit fáradt banda benyomását tették rám, de ezen az estén hengereltek Kisserék. Eleve a nyitó Beneath The Remains-Refuse/resist páros letépte az emberek arcát, de végül egy igazi Best Of bulit láthattunk! A Sepu Max Cavalera utáni korszakából is bőven játszottak, de az egész Sepu életműből is kevés fontos darab maradt ki, mint pl a Troops Of Doom. Szinte az összes albumról előkerült egy-egy tétel, persze az Arise, Chaos AD, Roots triumvirátus nyomatékosabban kapott helyet a programban. Akárcsak az utóbbi idők legütősebb Sepu albuma, a tavalyi Kairos, amiről jó pár dal szinte fix koncertprogram tagságra is esélyes a jövőben, de a kuriózumnak számító Ministry feldolgozás Just One Fix is ismét előkerült.

Persze aki támadja a Sepulturát, az mindig azzal kezdi, hogy a Cavalera testvérek nélkül hiteltelen a zenekar. Derrick Green már sokszor rácáfolt erre, ha nem is annyira ikonikus figurája a metal színtérnek, mint elődje és manapság már nem is gitározik, de üvöltéseivel, hörgésével valamint kiváló perkázásával bizonyítja, hogy nem véletlenül van már közel 15 éve a zenekar frontemberi posztján. Igor Cavalera új utódja pedig Eloy Casagrande, egy szemtelenül fiatal srác. Aki olvasta a decemberi Thrashfest turnéról készült beszámolómat az már találkozhatott a nevével és hogy elismerően nyilatkoztam róla. Most is bizonyított, nagy erővel, lendülettel, dinamikával ütött, abszolút jó teljesítményt nyújtott!

Andreas Kissert és Paulo Jr-t meg talán nem kell bemutatni senkinek, hiszen szinte a kezdetek óta a banda tagjai. Előbbi amolyan második frontemberként funkcionál miközben veszett riffeket és szólókat csalogat elő a stratocasteréből vagy flying-v-ből. Paulo viszont a tőle megszokott visszafogottsággal hozza a biztos alapokat, egyébként a bandából ő az, aki egy tantestületi kiránduláson sem lógni ki a sorból, de hát nem a kinézete miatt szeretjük.

A közönség szintén jelesre vizsgázott, folyamatosan ment a pogó, bólogattak az emberek, pörögtek a hajak és még circle pit és wall of death is volt a koncert alatt, miközben sokan az összes szám szövegét együtt ordították Derrick-kel.

A koncert záró negyede a csupa régi klasszikussal különösen brutálisra sikerült, a ráadásban a Rahamattára és a Roots Bloody Rootsra szerintem még a kocsmákban és az ételes lakókocsikban dolgozók is ugrálni kezdtek, ahogy a színpad előtt állók nagy része is egy emberként tette!

Nagyon jó koncert volt, szombaton abszolút a csúcs, de megkockáztatom, hogy akár az egész fesztiválé is (természetesen a Kreatorról is csak jókat hallottam, így nem merem kijelenteni)!

Sepultura setlist:

Beneath The Remains
Refuse/Resist
Kairos
Relentless
Dead Embryonic Cells
Convicted In Life
Dialog
Attitude
What I Do
Choke
Mask
Septic Schizo
Sepulnation
Subtraction
Just One Fix
Territory
Inner Self
Arise

Ratamahatta
Roots Bloody Roots

Sepultura után igyekeztem volna a kultfilmekből ismert Tito & Tarantula koncertjére, de kiderült ők valami németországi dugóban rekedtek, ezért elmarad a fellépésük a fesztiválon. Ez azt jelentette, hogy az In-medio sátor köré gyűltünk a barátaimmal, amikor szerencsére még nem szólt ott a diszkózene. A félelemmel várt Ossian koncert helyett (pont amikor már poénkodtam vele, hogy elmarad) valami hörgés szólalt meg a fehérvári éjszakában és egy 25-30 perces metalcore koncertet élvezhetett az erre fogékony közönség a tegyél fel a nagyszínpadra tehetségkutató győztesétől. Szívesen mondanék nevet is, de azt sajnos nem értettem, mert énekesüknek muszáj volt azt mindig hörögve tudtunkra adni. Mindenesetre az Ossiannál szórakoztatóbbak voltak.

Később persze jöttek Endréék is a best of műsorukkal, gitárszólóval, mindennel. Maradjunk annyiban, hogy ez sem Endre napja volt, de visszatérve az In-Medio színpoadhoz egészen jól elszórakoztattuk magunkat Helloween-Gamma ray és hasonló bandák nótáinak éneklésével. Ez egyfajta bemelegítés is volt a Hammerworld sátorban zajló karaoke-ra, ahol én is bemutattam nem létező énektudásom a színpad nevéhez méltatlan választékból a legmetalabb számot előadva. Ez a Sad But True volt a Metallicától, szóval sejthetitek milyen volt a többi…

Mivel a karaoke kifulladásig tulajdonképpen csak fél 4-ig tartott, ezért kényelmesen átértünk a Fezen klubba, ahol már nem volt szauna, ellenben kezdett már a Cool Head Klan, azaz Molics Zsolti szabadcsapata. Újabban kicsit nemzeti rockosabb irányba indult a zenekar, Ángyán Tamás pedig nagyobb szerepet kap hegedűsként, szóval változott a zenei paletta, de ami nem változott az Zsolt hozzáállása a régi nagyokhoz és mindazokhoz, akik nem lehetnek már velünk. Szólt a dal többek között Tunyogi Péter és Daczi Zsolt emlékére is. A Zöld, a bíbor és a fekete, Közeli helyeken, de Hobotól a Gazember is felcsendült. A saját dalok közül inkább az újabbakra koncentráltak Boncáék, akik láthatóan jó kedvvel játszottak még hajnali 4-5 körül is a félig tele lévő klubban. A végén természetesen nem maradhatott el a csapar névjegyévé vált Baby Sisters feldolgozás, a Szeresd a testem, Baby. Szerencsére a Cool Head Klan messze túlélte ezt a popipari mellékterméket és reméljük még sokáig fogja szórakoztatni a hazai rockereket!

Számomra a CHK koncertjével ért véget az idei Fezen, ami mindenképpen hazánk egyik vezető fesztiváljává nőtte ki magát a gyermekbetegségek ellenére (elsősorban a fezen kártya körüli bonyodalmakra, bosszúságokra gondolok). Reméljük a fejlődés töretlen lesz és a metal vonalat a későbbiekben sem fogják hanyagolni, mert mint azt a jelenlévők bizonyíthatták, van igény erre a műfajra hazánkban is!

Kapcsolódó cikkek

FEZEN Fesztivál 2019 – Koncertbeszámoló

Azagtoth

Teltházzal zárt a jubileumi FEZEN Fesztivál

NorthWar

Ismét az amerikai foci mellé állt a FEZEN – a Divízió I. névadó szponzora lett a fehérvári fesztivál

NorthWar

FEZEN Fesztivál 2015 – Koncertbeszámoló

Azagtoth

Metallegendákkal és nézőcsúccsal indított a FEZEN Fesztivál

NorthWar

FEZEN Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

FEZEN Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

stickerey

FEZEN Fesztivál 2010 – Koncertbeszámoló

Darkjedi

FEZEN Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

Anonymous

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár