2013. július 31 – augusztus 3. @ Székesfehérvár, MÁV Pálya
Idén már negyedik alkalommal látogattam el az önmagát kis helyi fesztiválból lassacskán országos jelentőségű fesztivállá kinövő Fehérvári Zenei Napokra. A növekedés egyik jele, hogy már nem csak Budapestről és a város környékéről találkoztam ismerősökkel, hanem szó szerint az ország minden szegletéből érkeztek a fesztiválozni vágyók, nem egyszer pedig idegen nyelvű beszélgetésekre kaphatta fel az ember a fejét, tehát már határon túli vendégek is vannak szép számmal. A fejlődést garantáltam segíti, hogy már harmadik éve a vasútállomás közelében található MÁV Előre pályán és környékén rendezik meg a fesztivált. Ez a hely akár még bővíthető is, elég messze van a zsúfoltabb lakóövezetektől, tömegközlekedéssel kényelmesen el lehet érni illetve a pályaudvartól sem kell kilométereket gyalogolni (kivéve a sajtósoknak:D) a bejáratig. Reméljük, hogy végre egy hosszú távú megoldást talált ebben a helyszínben a fesztivál szervezőgárdája!
Péntek:
Első utunk a No Wave sátorhoz vezetett, és egy rövid stand up-os kitérő után már kezdődött is a Media Markt színpadon a Pokolgép.
A majd teltházas sátorban remek koncertet adott a megfiatalított banda. Kukovecz úr ugye sosem öregszik meg, Marci végig vigyorral az arcán püfölte a bőröket, de ez elmondható Pinyőről és Gabiról is, akikről messziről lerí, hogy minden zenéléssel töltött perc számukra ünnep. Atának külön pont, hisz élőben is úgy hozta az énektémákat, mintha csak lemezről szólna. Elhangzottak a legismertebb dalok, így az Éjféli harang, a Tökfej, a Háború gyermeke és még számos klasszikus. Mindent egybevetve úgy érzem, az ott eltöltött két napunk egyik legjobb koncertjén voltunk túl a Pokolgép jóvoltából.
A nagyon erősre sikeredett nyitány után már indultunk is a nagyszínpadhoz, ahol a brit Dragonforce tépte a húrokat. Szépszámú közönség volt kíváncsi a bandára, akik egy lendületes kis műsort nyomtak le, így tökéletesen bemelegítették a színpadot és a dühöngőt a Fear Factory legénységének.
Régi vágyunk volt már, hogy elkapjuk a kaliforniai brigádot, ám ez mind eddig nem sikerült. Itt volt tehát az alkalom, hogy élőben is zúzzunk egyet a félelemgyár egyedi és stílusalkotó muzsikájára. Sajnos a kezdésnél már problémák merültek fel, hiszen a dobcuccot egy fél órán át képtelenek voltak belőni, így jókora késéssel indult a buli, ami mint kiderült (sajnos) az ő programjukat rövidítette meg, nem pedig az utánuk színre lépő Ákosét.
Műsoruk leginkább a Demanufacture és az Obsolete albumokra épült, ami nekem személy szerint nagyon nagy örömöt jelentett. Elhangzott a H-K, a Replica, a Shock, az Edgecrusher, valamint az újabb, ám annál ütősebb Powershifter. Mindent egybevetve rövid, de annál erősebb koncertet tombolhattunk végig. A Fear Factory méltán lett a rajongók szívében az aki! 10/10
——————————
Szombat:
A 40 fokos hőségben nincs is jobb, mint egy kiadós 3 órás vonatozás a MÁV összkomfortos luxusjáratain, így nem volt kérdés, hogy emellett döntök. Sajnos a szervezésbe némi hiba csúszott, mert minő meglepetésre a nagy melegben a vonat nem volt képes tartani a megadott menetrendet, így a Depresszió koncertje után értem csak a fesztiválterületre, ahol már az Amorphis roadjai és technikusai állították be a beállítani valókat a finn banda koncertje előtt.
A csapat idei lemeze a nagy tavaszi hajtásban valahogy elkerülte a figyelmemet, így csak a fesztivál előtt pár nappal kezdtem neki az igazi ismerkedésnek. A Circle lemez annyi újdonságot pont hozott, hogy kizökkentse a csapatot az eddigi komfortzónájából és elég jó dalokat pakoltak az albumra, így arra is számítottam, hogy sok új dalt hallhatunk majd. Nem is kellett csalatkoznom, hiszen az intro után egyből két új lemezes nótát játszottak Tomi Koivusaariék (Shades Of Gray és a Narrow Path), ami feltűnt, hogy a billentyűk valahogy háttérbe szorulnak és Tomi Joutsen éneke és hörgése is kicsit visszafogottabb a kelleténél, szerencsére ez azzal járt, hogy Esa Holopainen szólóit jobban kiemelték (érdekes módon egy héttel később a Brutal Assault álomszépen szólt minden). Azért szerencsére az arányok javultak, de az ének szinte végig kicsit a háttérben maradt vagy csak én álltam rossz helyen, viszonylag elől, a zenekarvezető Tomi vonalában. Aztán jöttek a régebbi dalok, a koncert feléig, olyan csemegéket kaptunk, mint az On Rich And Poor az Elegy albumról vagy a Drowned Maid és a Castaway a legendás tales From A Thousand Lakes korongról! Tomi Joutsen kiváló énekes, a banda új erőre kapott csatlakozásával 2006 után, kiváló lemezeket készítenek sorban egymás után és Tominak szerencsére a korábbi dalokkal sincs gondja, sőt, ha lehet akkor még egy szinttel jobbá is tette azokat, az pedig nyilvánvaló, hogy a vele készült dalokat egy az egyben, szinte hiba nélkül énekli a koncerteken. Futurisztikus mikrofonjával, derékon túlig érő rasztájával pedig akkor is vonzaná a tekinteteket, ha csak a dobok mögött rejtőzködne a koncert egésze alatt, de szerencsére ez nem így van, aktívan kommunikál a közönséggel és még mozgásra, tapsra, együtt éneklésre is biztatja a népet. Ilyen frontember mellett nem csoda, hogy hiába több, mint 20 éves a banda, a koncert 3/4-ében újkori dalokat játszottak (még az Into Hiding fért bele a ráadásban a régiek közül) és a közönség mégis abszolút hálásan és lelkesen fogadta a legújabb szerzeményeket is.
Ha már a közönségnél tartunk, elég sok ismerős arcot felfedeztem a különböző fesztiválokról, koncertekről, de a színpad előtti részt leszámítva a legtöbben csak tapsoltak a számok között, esetleg közben de sokkal több mozgás nem volt. Ezt mondjuk könnyen írhatjuk a hőség számlájára, szerintem még a koncert vége felé is lazán 30 fok körüli hőmérséklet volt! A ráadásban azért szerencsére még többen csatlakoztak az elől „küzdő” rockerekhez, a Silver Bride-ot például rengetegen üvöltötték, énekelték Tomival együtt, át is adott néhány sort a közönségnek, akárcsak a záró, mára abszolút slágerré és közönség kedvenccé váló House Of Sleepben.
Az Amorphis tehát jött, látott és ismét győzött. Amúgy is egy hazánkban viszonylag gyakran megforduló zenekarról beszélünk, de szerencsére nem ugyanazzal a haknival érkeznek mindig hozzánk, hanem folyamatosan frissülő programmal, miközben kiváló lemezeket adnak ki. Szerintem ezzel a koncerttel a régi rajongók és a bandát esetlegesen első alkalommal látók is teljesen elégedettek lehetnek, mindegy hogy régi vagy új dalok szóltak, egyformán lelkes volt mindenki, ez pedig nagy szó a mai metál világban! Lehet, hogy a zenekar nem az a klasszikus színpadot felváltó csapat, de zenéjükkel kiváló hangulatot teremtenek, hiszen jól adják elő, a költői szövegeik pedig elgondolkodtatják a hallgatóságot és végül is ez egy fesztiválon bőven elég.
Amorphis setlist:
Shades Of Gray
Narrow Path
Sampo
On Rich And Poor
The Wanderer
Drowned Maid
The Smoke
The Castaway
Nightbird’s Song
You I Need
Hopeless Days
Sky Is Mine
–
Silver Bride
Into Hiding
House Of Sleep
Az Amorphis után egy igazi stílusteremtő hard rock nagyágyú, a Deep Purple következett. A színpad előtti tér pedig rogyásig megtelt, a szervezők biztosan nagyon jól jártak anyagilag és hírnév szempontjából is a veterán brit rockerek leigazolásával. Mit sem bizonyít ez jobban, hogy a kezdést negyed órával el kellett csúsztatni, mivel még több százan, akár ezren is vártak a bejutásra a fesztivál bejáratánál!
Este ¾ 9-kor azonban már színpadon termett a csapat és bele is kezdtek az egyik legkirályabb hard rock koncertnyitó dalba, a Machine Heades Highway Starba. A kezek egyből a magasba, sokan táncra is perdültek, még többen pedig szerintem alig hitték el, hogy végre élőben láthatják a legendát. Persze lehet polemizálni, hogy ez most az igazi Deep Purple-e vagy sem, de a legklasszikusabb, Mark II-es felállás 3/5-e a színpadon van, Jon Lord már a mennyei zenekarban orgonál, Richie Blackmore pedig továbbra is trubadúrt játszik. Az őket helyettesítő zenészekre pedig nem lehet panasz, Don Airey egy kiváló billentyűs, Jon Lord abszolút támogatását élvezte, amikor csatlakozott a Purple-höz, Steve Morse is egy zseniális gitáros, tagja volt korábban a Kansasnak is, és már közel 20 éve nyűvi a húrokat a Deep Purple-ben is. Ennél klasszikusabb felállás valószínűleg már soha nem is lesz, hiszen ha lehet hinni a nyilatkozatoknak, akkor Richie Blackmore tagsága esetén már réges-rég földbeállt volna ismét az egész zenekar.
Az idei Purple turné apropója az új, Now What?! Című lemez népszerűsítése, de szerencsére elég régóta vannak a szakmában ahhoz, hogy tudják, hogy a nép nem feltétlenül az új dalok miatt jár a koncertjeikre, hanem a régi klasszikusokat akarja elsősorban hallani. Ennek meg is felelt a banda, hiszen a nagyjából 100 perces koncert 2/3-ában a régi felállás klasszikussá érett dalait játszotta, emellé fért még bele 3 dal az új albumról, amik közül nekem leginkább a Well-Dressed Guitar után játszott Hell To Pay jött be, ez a dal egy igazi tökös, azonnal ható rock dal, abszolút koncertre írt darab. Ezen kívül az új lemezekről csak a Contact Lost és a már említett „Jól öltözött gitár” fért bele, bár utóbbi eleve egy instrumentális szám, ahol Steve mutathatja meg a tehetségét, már ha a műsorban neki szánt gitárszóló nem elég erre. Egyébként elég volt, de a számok közben is élmény volt nézni a játékát, ahogy keményen, mégis lazán és játszi könnyedséggel pengette a klasszikus és kevésbé klasszikus riffeket, szólókat.
A másik szólóért Don Airey volt a felelős, az övé is nagy sikert aratott, eleve már a Mr Crowley (Ozzy Osbourne klasszikus dala) ismert hangszínével és témájával nyitott, utána pedig többször beleszőtt a szólójába Magyarországhoz köthető klasszikus darabok részleteit. Így szólt egy kis Liszt 2. Magyar Rapszódia, Brahms 5. Magyar Tánca és végül az i-re a pontot Monti Csárdásával tette fel, amire már mindenki együtt tapsolt a zene ritmusára, nagyon jó hangulatot teremtett már egy egyszerű szólóval is. Kiváló, mégis szerény muzsikusról van szó, aki nem is győzött hálálkodni a tapsért. A klasszikus felállás többi tagja sem maradt el mellettük, az egész bandáról elmondható, hogy lazán, jókedvűen zenéltek, nem látszódott semmi stressz vagy zavaró momentum, igazi örömzenélés hangulata volt a koncertnek. Ian Paice, a mára egyedül maradt eredeti tag még mindig uralja a dobokat, kiválóan játszik még jóval 60 felett is, Roger Gloverről úgyszintén elmondható ez ráadásul többször összeállt Steve Morse-szal egy kis figurázásra, amihez gyakran csatlakozott az elég laza szerelést viselő Ian Gillan is. Gillan mester már nem a régi, ezt mindenki tudja, ő is, ezért pár dalt száműztek a programból (legismertebb példa a Child In Time), de a maradékot szinte tökéletesen énekli, nem kell erőltetnie a dolgokat. A közönséggel pedig lazán, 45 év minden színpadi rutinját bevetve kommunikál, egy igazi szeretetre méltó, vagány öregember lett az egykori hosszú hajú vad lázadóból.
A játszott dalok mint említettem jórészt régi slágerek, azt hiszen nincs sok olyan rockzenét kedvelő ember az egész világon, akinek a Strange Kind Of Woman, Into The Fire, Space Truckin’, Hush, Black Night, Smoke On The Water, stb felsorolás közben nem jön meg a kedve ha nem is koncertre induláshoz, de legalább egy kiadós zenehallgatáshoz. Már pedig itt ezek a dalok szóltak sok egyéb más mellett! 🙂
A közönség elejétől a végéig együtt élt a zenével és annak hullámzásával, jóval a keverőpulton túl is álltak emberek, szerintem ki is rakhatták a megtelt táblát a fesztivál bejáratára. Az italos és kajás standoknál kígyózó hosszú sorok miatt pedig azt hiszem a fesztivál életképes kapacitását is túllépték. Mindenesetre nem lehetett rájuk panasz, igaz nagyon nagy hangerővel csak a Smoke On The Water alatt énekeltek, na azt szerintem a város másik felében is lehetett hallani! 🙂 Utána a ráadás már szinte csak jelképes volt a Hush-sal és a Black Nighttal, de azért azt is végigugrálták nagyon sokat.
A szimpatikus hard rock legendák pedig sok-sok meghajlás és integetés után hagyták el a színpadot, valószínű sokaknak örök életre szóló élményt okozva a koncerttel. Én személy szerint másodszorra láttam őket, első alkalom a rövid életű Stargarden fesztivál volt, de ez a koncert szerintem jobb volt az akkorinál. A hangosításról nem is beszéltem, minden végig kristálytisztán és megfelelő hangerővel szólt, azt hiszem, ha az Amorphis is így szólt volna, akkor még ennél is többen nézték volna meg őket.
Deep Purple műsor:
Highway Star
Into The Fire
Hard Lovin’ Man
Vincent Price
Strange Kind Of Woman
Contact Lost
gitárszóló
The Well-Dressed Guitar
Hell To Pay
Lazy
Above And Beyond
No One Came
orgonaszóló
Perfect Strangers
Space Truckin’
Smoke On The Water
–
Green Onions
Hush
Black Night
A Deep Purple után az Edda következett, mosolyogtunk is rajta, hogy milyen jó előzenekart találtak Pataky Attiláéknak, de inkább átmentünk a Fezen Klubba, ahol a Subscribe játszott Rage Against The Machine-t, a tavalyi szaunaélményekből kiindulva már eleve félmeztelenül mentem be (a lányok sajnos nem:D), jól döntöttem, ismét pokoli hőség volt, nem irigyeltem Csingor Bálintékat, hogy ilyen körülmények között kellett játszaniuk. Mindenesetre jól megzúzták a népet, volt nagy ugrálás, pogózás, headbagelés minbdenki részéről. A RATM életmű legjavát játszották: Bulls On parade, Guerilla Radio, Freedom, Bullet In The Head, Killing In The Name Of… és még a többi klasszikus.
Azért közben én visszanéztem Eddára is, de a Hűtlen közben éppen sokan röhögtek rajtuk, azon tanakodva, hogy vajon mikor viszi el Attist újból egy UFO, így inkább visszamentem a Fezen Klubba. A Cadaveresbe még belenéztem, de Körmiék nem tudtak most lekötni egy ilyen elemi erejű zúzda után (meg is fogyatkozott jócskána közönség), meg nagyjából 5 méterenként ismerősbe botlottam, így meg elég nehéz egyik helyszíntől a másikig eljutni, végül nem sokkal később hazaindultunk kocsival.
Mindkét ott töltött napunkon remek koncerteket láthattunk és kiváló emberekkel találkoztunk. A jegyárak -azt hiszem- nagyon rendben voltak és a sör ára is elég baráti volt fesztiválhoz képest. A biztonságiak mindvégig segítőkészen és profin viselkedtek. Azt is megtudtam, egy ifjú Iron Maiden rajongó jóvoltából, hogy mire is jó a személyi igazolvány. Közlöm. Párizsit szeletelni!!!
Írta:
Pénteki nap: B. Gyula
Szombati nap: Darkjedi
Fotók: K. Sándor
