2015. július 29 – augusztus 1. @ Székesfehérvár, Székesfehérvár, MÁV Pálya
Az alábbi írás még nyáron elkészült, de az informatika ördöge bármikor képes megtréfálni a gyanútlan felhasználót. Még egy olyan embert is, aki gyakran él a biztonsági mentés lehetőségével. De, ha idő előtt beüt a krach, akkor ez sem segít. Hosszasan gondolkodtam, hogy ennyi idő eltelte után még mennyi információ értéke van a cikkemnek, de ha már megmenekült, akkor nem szeretném veszni hagyni a belefordított időt.
Nem főállású publicistaként, sajnos nem tehettem meg, hogy mindegyik napon jelen legyek az idei FEZEN-en, így nem maradt más, mint hogy ragaszkodjak a LEGENDÁK fellépésének időpontjához. Száz szónak is egy a vége, álljanak itt ama feledhetetlen estének a részletei:
1. nap
A feltörekvő, az ász, és a legenda
Egy röpke, közel hatórás utazást követően, mindenféle bámészkodást, helyi sajátosságok feltérképezését nélkülözve azonnal a nagyszínpadhoz siettem, ahol már javában folyt Gus G. bandájának beállása. Ahhoz képest, hogy nem a görög-amerikai formáció miatt váltott a nagyérdemű napijegyet vagy bérletet, már a kezdés előtt relatíve szép számmal kezdtek álldogálni a színpad előtt. Jómagam, Firewind rajongóként izgatottan vártam Gus mester repertoárját, nagyon kíváncsi voltam, hogy a szóló projekt miként sül el élőben. Nos, amint az első taktusok felcsendültek, azonnal az a kevés kétségem is elszállt. A hangzás kiváló volt, pedig ekkor még hol voltak a Fém Istenek…
Őszintén szólva a színpadra özönlő tagok azonnal szimpátiát váltottak ki bennem, kivéve a főnököt… Gus az első néhány dal alatt flegmának, lekicsinylőnek tűnt. Amit a hangszerével művelt, az csúcsminőségű produkció volt, de valahogy a közönség felé nem igazán nyílt meg. Ellenben a banda többi tagja, kiváltképp az énekes srác, de még a dobos is rendesen kommunikált a színpad előtti érdeklődőkkel. És nem csak verbálisan. Az I Am The Fire lemezre helyezték a hangsúlyt, amit nem bántam, de úgy vettem észre, hogy a körülöttem állóknak is ismerősen csengenek a dalok, mert voltak, akik beszálltak a verzékbe is. Amikor a Firewind-től a World On Fire tiszteletét tette a setlist-ben, már én is üvöltöttem a szöveget… Óriási riszpekt, hogy játszották eme dalt (várható volt, hogy Gus főzenekara is terítékre kerül), de Apollo ezt élvezhetőbben énekelte volna. Ha a tűzből még nem lett volna elég, ezt követően egy régebbi instrumentális szerzemény is előkerült, mégpedig a The Fire And The Fury. A szóló projekt szólója alatt 🙂 a gitárnyűvő barátunk nem csak kibontakozott, de megnyílt, és kegyetlen, már-már thrash metal csapást mért a hallójáratainkra. Nem lehetett nem észrevenni, ráadásul a főnök szóvá is tette a backstage felé fordulva, hogy egy bizonyos Zakk iránti tiszteletére való tekintettel speciális festésű gitárral lépett fel ezen az estén. Végezetül még tüzeskedtünk egy kicsit: maga az I Am The Fire dal is elhangzott, óriási közönség énekeltetéssel egybekötve. Összességében egy kellemesen zúzós, emlékezetes bulit nyomattak a srácok, aminek a végére a mester is felszabadultabb lett és még egy csoport fotót is csináltatott, háttérben a közönséggel.
Setlist:
1. My Will Be Done
2. Eyes Wide Open
3. Blame It on Me
4. Vengeance
5. Burn
6. World on Fire (Firewind)
7. The Fire and the Fury (Firewind )
8. Terrified
9. Redemption
10. Into the Void (Black Sabbath)
11. Come Hell or High Water
12. I Am the Fire
Amint a southern stílus legjelesebb képviselőinek átszerelése megkezdődött, egyszerre csak el kezdett keményen dúsulni a tömeg. Egyre több koponyás bőrmellény került elő… Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ENNYIEN rajonganak hazánkban ezért a zenekarért(már akik el is jöttek). Korra és nemre való tekintettel is vegyes volt a közönség. Szinte tapintani lehetett a feszültséget, amit a várakozás szült. Amint Zakk felpattant, a finoman szólva nem hétköznapi mikrofonállványa mögötti kis „fellépőjére”, a tömeg szinte megőrült. És innentől nem volt megállás. Egyrészt mert a berzerkerek szó szerint szünet nélkül tolták nyakunkba a korai himnuszaikat, illetve ezt olyan impulzívan tették, hogy a közönség hormonszintje a túlcsordulás jeleit mutatta. Egészen a programba iktatott MONSTRE gitárszólóig. Ezidáig a néző(hallgató)sereg szinte odaszögelve, hipnotizálva követte a színpadon zajló eseményeket, azonban Zakk gitárszólója annyira elnyújtott és (én kérek elnézést) unalmas lett, hogy egyszerre csak el kezdtek szállingózni az emberek.
Gondolom, hírtelen megszomjaztak vagy üríteniük kellett… Sajnálom, hogy egy ilyen „huszárvágás” kettészakította a BLS produkcióját, de ez van(volt), így reagált a közönség. Finoman szólva én sem voltam lenyűgözve, amikor az élvezhetőség határait Mr. Wylde erősen feszegette. Amint a hosszú-hosszú perceket igénybe vett gitár-orgazmus végett ért, a főnök a zongora mögé pattant és azok a szerzemények következtek, amelyek mélyebb mondanivalóval és érzelmi töltéssel bírnak. Természetesen egy dal erejéig adóztunk Dimebag Darrel emlékének is. A szokásos gitárbemutató sem maradt el, ezalatt értve a kétnyakú szörnyeteget és a társait. Mókás volt, ahogy a dalok végén Zakk felemelte őket, majd egyértelműsítette mindenki számára, hogy ez az övé, s majd meg is csókolta ezeket a műremek hangszereket. Egy biztos: vérprofin zúz a Black Label Society, látványra sem gyenge amit csinálnak, pedig nincs pirotechnika, kivetítő…stb. Már a tagok önmagukban sem akármilyen arcok, de ha a dögös muzsika is odab@sz, akkor az egy örök emlék is lehet.
Setlist:
1. The Beginning… At Last
2. Funeral Bell
3. Bleed for Me
4. Heart of Darkness
5. Suicide Messiah
6. My Dying Time
7. Damn the Flood
8. Gitárszóló
9. Godspeed Hell Bound
10. Angel of Mercy
11. In This River
12. The Blessed Hellride
13. Concrete Jungle
14. Stillborn
Amíg a BLS produkció megkezdése előtt sűrűsödött a tömeg, a Priest beállása alatt intenzív szardínia-effektus volt kibontakozóban. Régóta figyelemmel követem a nagy bandák setupja alatt hallható, a közönség figyelmének lekötésére (jó esetben felspanolására) szolgáló zenei motívumokat. Jelen esetben az AC/DC szolgáltatta a háttérmuzsikát, ami abszolút telitalálat volt, mert ők is legendásak és nem mondhatnám stílus-idegennek a fellépőkhöz képest sem. Amíg a technikusok szöszöltek, addig a jónép soraiból többen is jól hallhatóan besegítettek Brian Johnson-nak. Nem lehet azt mondani, hogy ripsz-ropsz, pillanatok alatt készen állt a Judas Priest beállása, de már menet közben sejteni lehetett, hogy nem puritán színpadi képre számíthatunk.
Amint felcsendültek a Dragonaut ismerős riffjei, azonnal mindenki képbe került, hogy a banda mivel támogatja az akusztikai élményt. Mikor minden zenész elfoglalta a helyét és a vokál kezdődött, Halford színpadra lépése egyszerre volt mondható a rajongók számára katartikusnak és furcsának is. Én személy szerint picit megijedtem, hogy az „öreg” már eléggé nehezen kezeli a mozgáskoordinációt, de mikor már túl voltunk néhány dalon, fellélegeztem, a bot és a szaggatott mozgás, (többnyire) csak a show része volt. Továbbá egy darabig még abban is kételkedtem, hogy élő vokálról van szó, mert többször is előfordult, hogy már javában ment az ének, de Rob sehol sem volt. Mármint a színpadon. De idővel ezt kénytelen voltam a folyamatos átöltözés számlájára írni. Eleinte csak sejthető volt, a koncert későbbi részein már direkt „tapintható” Halford bizonyítási vágya. Mindent megtett azért, hogy a sajtó (és persze a kor) által kikezdett hangszálait megcsillogtassa. Bebizonyítsa, hogy a védjeggyé vált sikolyok a mai napig élőképesek. Le a kalappal, aki esetleg kételkedett, az, ezen az estén élőben bizonyítékot kaphatott. De, hogy ne csak az énekesről essen szó, hanem mondjuk a „friss húsról” is, további pozitív véleménnyel kell, hogy előrukkoljak. A Richie fiú eszméletlenül jól teljesített. Glenn és Ian szinte végig egy helyben tolták a bulit, de K.K. Downing utódja szinte felszántotta a színpadot. Folyamatosan kommunikált a közönséggel, még a dalok közben is. Nagyon szimpatikus volt minden megmozdulása, nem beszélve a hangszerkezelésről… A felcsendülő dalok összeállítása mindenkinek élményt okozhatott, akár ősrajongóról volt szó, akár kezdő priestesről. Bár az Angel Of Retribution és a Nostradamus erősen nélkülözve volt, de szerintem ezt sokan nem hánytorgatták fel a briteknek. Természetesen volt motor és brikintulao, meg közönségszívató énekeltetés is :). Faulknert leszámítva (talán még Travist) erősen nyugdíj-jogosult már a tagság, nagyon kicsi az esély, hogy még élőben, egy nagy show keretei között láthatjuk idehaza őket.
Szóval, aki most lemaradt, lehet, hogy egy bepótolhatatlan eseménnyel lett szegényebb…
U.i.: Itt szeretnék köszönetet mondani a biztonsági szolgálat formabontóan humánus és konstruktív hozzáállásért, illetve annak a súlyos felhőzetnek, amely Metál Istenek koncertje alatt háromszor is nekikezdett ontani az égi áldást, de végül csak meggondolta magát…
Setlist:
1. Battle Cry
2. Dragonaut
3. Metal Gods
4. Devil’s Child
5. Victim Of Changes
6. Halls Of Valhalla
7. Love Bites
8. March Of The Damned
9. Turbo Lover
10. Redeemer Of Souls
11. Beyond The Realms Of Death
12. Jawbreaker
13. Breaking The Law
14. Hell Bent For Leather
ráadás:
The Hellion
Elecric Eye
You’ve Got Another Thing Comin’
Painkiller
Living After Midnight
