FEZEN Fesztivál 2019 – Koncertbeszámoló

2015. július 24-27. @ Székesfehérvár, MÁV Pálya

Mindenekelőtt elnézést szeretnék azoktól, akik jelen írásomtól egy komplett FEZEN beszámolóra számítanak. Sajnos az élet megint felülírta az elképzeléseimet, bármennyire is még idejében el kezdtem tervezni, szervezni a július 24 és 27 közötti eseményen való részvételt, nem sokkal a fesztivál kezdete előtt, váratlan magánéleti történések keresztülhúzták a számításaimat. Ekkor úgy tűnt, hogy teljesen le kell mondanom a július végi fesztiválozás öröméről, azonban a sors biztosított egy leheletnyi mentőövet: egy napot választhattam a felhozatalból. Bármennyire is fájt a szívem a szombati Queensrÿche buliért, a csütörtöki felhozatal mellett döntöttem. Ismerőseim később megerősítették amire számítottam, Michael Wilton-ék nagyon combos koncerttel tették le újra a névjegyüket, de így se bántam meg a döntésemet.

Fezen 2019. (csütörtök este)

Ha ilyen az (ős)ellenség, barátokra nincs is szükség

Az utazás sem pontosan úgy zajlott, ahogy terveztem, így csak estére sikerült megérkeznem. A szállástól nem volt messze a fesztivál területe, de a vesszőfutásnak még itt nem volt vége, mert a „civil bejáratnál” nem tudtam bejutni, közölték velem, hogy a sajtósok a bő 3 kilométerre lévő „művészbejárónál” kapják meg a karszalagjukat. Annyira hiányzott koncert előtt ez a kis séta… Miután alaposan bemelegítettem, másokkal ellentétben nem alkohol tartalmú itókával, igyekeztem minél hamarabb biztosítani a fotózáshoz a legmegfelelőbb helyet. A színpad már készen állt a svédek fogadására, de a közönség is ekkor már szép számmal képviseltette magát. A show-t a Pokolgép Tökfej című örök érvényű klasszikusa vezette fel, ami hangulatkeltésnek éppen nem volt rossz, bár ha a Helloween lépett volna fel, sokkal stílusosabb lett volna. Amikor felcsendültek a Set Flame to the Night intro taktusai, elindult a libabőr effektus, és amikor belecsaptak a The World Is Yours-ba, a kálvária, mindenféle akadályok ellenére esély se volt, hogy lemaradjak egy zúzós buliról.

Nem volt kísérletezés, nem bízták a véletlenre, az első percekkel megvették a színpad előtt felgyülemlett tömeget. A Ravenous azonnal a – relatív – múltba repített minket, hogy a régebbi Enemy hívők is már az elején megkapják az adagjukat. Ez a mondat, az első három lemez szentségére és Liiva mindenek felettiségére esküdők vérnyomására valószínűleg nem lenne jó hatással, de hát nekik ott van a Black Earth és ők sem játszanak a női énekesek dalaiból… Viszont, ha már a setlist szóba került, vitathatatlan, hogy a felsorakoztatott dalok, illetve a képviselt albumok tükrében csak nyerni tudott az Amott csapat. Elég széles időspektrumban idéztek meg „slágereket” és a kevésbé ismert (egyébként zseniális) nótákat nélkülözték. Egy fesztiválon a rajongókon kívül is oda-odacsapódik néhány tucat ember, akik lehet, hogy csak egy-két klipet ismernek a bandától, így megvan az esély, hogy ők is jól szórakoznak.

A hiperaktív, a mozgáshiányt folyamatosan orvosoló front(wo)man totálisan bejárta a színpadot, buzdította a közönséget, olykor kollégáit „hergelte” dikinzonosan. Nem véletlen, hogy felmerült bennem a párhuzam. A Vasszűz produkcióit szokta hasonló vehemenciájú frontemberi munka jellemezni. És persze nem utolsósorban a vokálista feladatairól sem feledkezett meg, nem kicsit lehet edzésben Alissa, hogy ennyi színpadi fitness mellett még hozza a minőségi hörgést. Nagyon jól esett volna, ha a tiszta énekhangjából is kapunk ízelítőt, viszont a Reason To Believe kimaradt a repertoárból :(. Egyetlen negatívumként ezt a momentumot tudom felhozni a székesfehérvári bulijuk kapcsán. A gitárok felszentelt nagymesterei, Amott és Loomis testvér elsősorban a hangok, harmóniák maximális prezentálására koncentrált, de Mike időnként egy-egy direkt szemkontaktussal, háláját hüvelykujj felmutatással kifejezve, ha visszafogottan is, de kommunikált a közönséggel. Viszont érdemes mindenféleképpen szót ejteni arról a zenészről is, aki véleményem szerint a banda szürke eminenciása, ő nem más, mint Sharlee D’Angelo. A pontos alapok megteremtése mellett ő is eléggé kiveszi a részét a közönség buzdításából, illetve Alissának is biztos pontot biztosít, ha a hölgyemény egy közös headbangelést helyez kilátásba. Daniel Erlandsson több, koncerteken készült videóját is megnéztem már a népszerű videómegosztó portálon, és úgy gondolom, hogy bár a nézőtérről nem sok mindent lehet látni belőle, nagyon látványosan, izgalmasan dolgozik a szerkó mögött és mesterien kezeli a hangszereit. Nem máskülönben, mint a székesfehérvári bulin.

Néhány fórumon olyat olvastam, hogy mennyire rossz volt a hangzás, valaki az éneket, mások a gitárokat nem hallották rendesen. Én a színpad előtti „árokból” történt fotózást követően a moshpit mögött jobbra helyezkedtem el és ott bizony minden flottul szólt. És ezt nem csak én tudom tanúsítani, hanem azok az ismerőseim is, akik még kint voltak a koncerten. Ilyenkor elszoktam gondolkodni, milyen az, amikor nem vagyok jelen, csak a beszámolókból értesülök egyes koncertek minőségéről. Jó, lehet, hogy ez most egy paradox mondat volt részemről itt, ezeken az oldalakon, de akkor is… Nekem az volt a tapasztalatom, hogy rajtam kívül is jól érezte magát a nézősereg, és még a búcsú után is hosszas taps volt az Arch Enemy útravalója.

1. Tökfej (Pokolgép)
2. Set Flame to the Night
3. The World Is Yours
4. Ravenous
5. War Eternal
6. The Race
7. My Apocalypse
8. You Will Know My Name
9. Under Black Flags We March
10. Dead Eyes See No Future
11. The Eagle Flies Alone
12. First Day in Hell
13. Saturnine
14. As the Pages Burn
15. No Gods, No Masters
16. We Will Rise
17. Gitár szóló (Jeff Loomis)
18. Snow Bound
19. Nemesis
20. Enter the Machine

Álmodtam egy világot magamnak

Azok, akik már a sokadik Dream Theater koncertjükön vannak túl, bizonyára értetlenül állnak az előtt, hogy valaki az Images And Words megjelenésekor teljesen rabja lesz a zenekarnak, de még csak most – 27 évvel később – látja (hallgatja) őket élőben. Ennek elsődlegesen az az oka, hogy a Six Degrees-ig aktívan követtem a munkásságukat, de egyre inkább kezdett kiveszni belőlem az érdeklődés, olyannyira, hogy néhány lemezüket csak utólag pótolgattam be, hallgattam bele dalokba. A friss albumot, a Distance Over Time-ot a megjelenést követően lecsekkoltam és örömmel tapasztaltam, hogy Petrucci-ék újra a dalközpontúság mellett tették le a voksukat. Amit már sokszor kihagytam, most nem kívántam kihagyni, így még inkább adott volt, hogy a FEZEN csütörtöki napja számomra a legvonzóbb.

Mike Amott csapatának levonulását követően egyik sajtós kollégámmal, jóbarátommal megkezdtük visszafogott folyadékpótló hadjáratunkat. Miközben éppen azt veséztük ki, hogy a svédek milyen pazar koncerttel kényeztettek el minket, már a színpadon elindult egy videó vetítéssel egybekötött instrumentális intró, jelezve, hogy a progresszív mesterek készen állnak az élménynyújtásra. A maradék komlóalapú ital felhajtását követően, rohanva közelítettem meg a színpad előtti teret, hogy régi kedvenceimet minél jobb pozíciókból tudjam megörökíteni. Nem mondom, hogy az éppen aktuális híreikkel nem voltam képben, friss fotókat nem láttam mostanában róluk, de tény, hogy (főleg LaBrie-n) fogott az idő. De ettől függetlenül szinte tátott szájjal bámultam őket és csak lőttem és lőttem az újabb „képkockát”.

Ezután visszamentem arra a részére a nézőtérnek, ahonnan az Arch Enemy műsorát is néztem és a továbbiakban onnan élveztem a műsort. Direkt nem néztem utána milyen dalok lesznek a repertoárban, hadd legyen meglepetés. Az új számok kellően képviseltetve voltak a Distance-ról, illetve szerencsére olyan szerzemények is felcsendültek, amelyek azt az időszakot idézték, amikor még relatíve sűrűn hallgattam Dream Theater-t. Azonban ahogy haladt az előadás, bármennyire is tetszett amit láttam és hallottam, mégis hiányérzetem volt. Nem létezhet, hogy az Image and Words-ről nem játszanak semmit. De létezett… Amikor felcsendült a Lie gyilkos riffje, kis híján egy mosh pit-et kezdeményeztem magam körül. Nagyon ki voltam éhezve valami RÉGI klasszikusra. A teljes koncertanyagból egyetlen dal volt csak, amivel nem tudtam mit kezdeni, tök ismeretlen volt számomra, a Black Clouds-ról A Nightmare to Remember. Utólag okos lettem 🙂

Petrucci mester a nagy szakálla mögött, mint egy bölcs, jólelkű templomos lovag, elektromos lantján celebrálta a „misét”, de a „hívekkel” is sűrűn foglalkozott, nem hagyta LaBrie-ra a kommunikáció minden részét. Az amerikai Lepés Gábor, Jordan Rudess is sűrűn buzdította a közönséget miközben szinte megállás nélkül forgatta, döntögette a szintetizátor állványt. Sőt egy alkalommal, nyakába kapva egy másik szintetizátort, még tomaszanderszesen is produkált egy szólót. Egyedül a basszusgitár virtuóz, Myung volt az, aki a dalok közti szünetekben sem vette le a szemét a hangszeréről, azt pátyolgatta, állítgatta, szeretgette… Persze, megértem én, ha valaki olyan kapcsolatot épít a hangszerével, mint az itt színpadra vonult társaság, akkor nincs min csodálkozni.

A nagy, hátsó kivetítőn folyamatosan ment az aktuális dalhoz passzoló animáció, hogy a Dream Theater sem maradjon ki a Trónok harca hype-ból, ők is megidézték a Vastrónt egy klip erejéig.

Illetve a dobszerkó mellett és mögött volt egy állvány, amire vagy Petrucci vagy LaBrie robogott fel előszeretettel és onnan tolta a show-t. De azért Mangini dobszerkója is megér egy misét(a misében). Eddig csak képeken láttam és úgy voltam vele, hogy rongyrázás, megalománia a javából, ennyi dobbal körbe vennie magát. Mea culpa! Ennek a fickónak nem véletlenül vannak gyilkos deltái, amennyit nyújtózkodik a magasba… Szóval Mike is belopta magát a szívembe és most már az ő dob-videóit is figyelemmel követem a neten. Miután a koncerten elkönyveltem magamban, hogy James hangja nem kopott meg ennyi év alatt sem, néhány portálon azt olvastam, hogy mennyire nincsenek megelégedve vele, egyenesen fikázták a trubadúrt. Valószínű, hogy nem ugyanazon a koncerten vettünk részt, az viszont tény, hogy énekest ilyen ritkán még nem láttam a színpadon. Amint jön az instrumentális rész az adott dalban LaBrie már vonul is hátra a színpad mögé. Annyi szóljon mentségére, hogy nem lehet egyszerű, egy szám alatt 6-8 percen keresztül léggitározni, légszintetizátorozni. Elég hülyén is nézne ki.

Szóval ambivalens érzéseim vannak életem első Dream Theater koncertjével kapcsolatban. Óriási élmény volt, de a régi szerzemények nagyon hanyagolva voltak, egy dal erejéig tartott csak az igazi libabőr. James két szám között nyilvánosan kihirdette, hogy jövőre újra jönnek Magyarországra, szólva a koncertek bepótlására itt az újabb alkalom, de a Metropolis Part 2.-vel kezdődött el a távolodásom a bandától…

1. Atlas (videó-intró)
2. Untethered Angel
3. A Nightmare to Remember
4. Fall Into the Light
5. Peruvian Skies
6. Barstool Warrior
7. In the Presence of Enemies
8. The Dance of Eternity
9. Lie
10. Pale Blue Dot
11. As I Am

A jó, a rossz és Apey

Erre az estére még az éjféli kezdésre kiírt Apay & the Pea szánsz volt tervbe véve. A baráti kapcsolatok ápolását és némi folyékony kenyér elfogyasztását követően meg is közelítettem ama sátrat, ami ki volt jelölve a bulira. Már javában tartott a zúzás, de szerencsére eléggé szellősen álltak össze a sorok, így teljesen előre tudtam menni, hogy mindent lássak és nekikezdjek fotózni. Másfél év alatt ez volt velük a harmadik koncert, volt némi fogalmam, hogy mire számíthatok, illetve pont azért is mentem, mert tudtam, hogy mire számíthatok. Ennek az estének a legharapósabb, legfékeveszettebb performanszára. Ha előre le is lövöm a poént, ez így is sült el.

Andrist még nem láttam úgy a trió koncertje folyamán, hogyha ott, a helyszínen megjelenne egy katolikus pap, bele ne kezdene egy azonnali ördögűzésbe. A megszállás nem csak tény, de szinte tapintható is. Az az energia, a totális átszellemülés rögtön megragadja a közönséget is, amely szimbiózissal magába fogadja, de vissza is sugározza a folyamat elindítójának. A legfáradtabb egyének (köztük én is) olyan pogóba kezdenek, amelyre erőt már nem igen éreztek magukban, de mégis csodák csodája: beindulnak a karok, törzsek, lábak.

Ha azt vesszük, hogy maga a színpad, a tagokat és muzsikájukat leszámítva mennyire ingerszegény, akkor egy laikus fel sem tudja fogni, hogy mi az, ami itt ennyire beindítja a (kisebb) tömeget. Például a dalok. Az elementáris erejű szerzemények. Ha egy sötét szobában ülsz és csak hallgatod az Apey & the Pea számait, akkor is libabőrös leszel. Már ha fogékony vagy az ilyen jellegű muzsikára…

Zoli és Laci is kiteszi a szívét-lelkét a közönség megmozgatására, velük kerek az egész, nagyon összeillenek, érezhető, hogy meg van a kohézió, hogy a trió egy húron pendül. Zolinak meg elnézzük, hogy a búcsú-fotózáskor nem jött össze a fejenállás, semmit sem von le az este (éjszaka) értékéből.

1. Hex
2. Birth
3. Nazareth
4. Methusalem
5. Abraham
6. Golden Goat
7. Death
8. Slaves
9. Belphegor
10. Pothead
11. Judas