2022. május 18. @ Budapest, Papp László Sportaréna
Kicsit déjà vu érzésem volt, ahogy közeledett a májusi Ghost koncert, hisz 2019 decemberében ugyanígy a Papp Laciban láthattuk a pszichedelikus heavy metalból metamorfizált „sátános” arena rock formációt. Akkor is ugyanúgy csak a küzdőtér fele volt nyitva és valahogy az volt az érzésem, hogy nálunk a Tobias Forge vezette szellemcsapat még nem tud egy egész arénát megtelíteni – ergo hazánkban annyira nem népszerűek, mint nyugat és észak Európában, illetve az USA-ban. Nincs ezzel gond, legalább nem volt tömegnyomor.
Aki nem nézett utána az előzenekaroknak, az itt bizony meglepődhetett amikor a Twin Temple bevonulása és nyitóceremóniája után az 50-es, 60-as évek doo-wopját kezdték el tolni, azzal a különbséggel, hogy a Ghosthoz hasonlóan itt is a sátánizmus és a különböző rítusok adják a dalszövegek gerincét, megfejelve némi politikai aktivista felhanggal, ami a 2012-ben alapított The Satanic Templere abszolút jellemző. A zenekart alapból Zachary és Alexandra James, férj és feleség alkotják, ám a turnéra csatlakozott hozzájuk még néhány zenész, billentyűs, szaxofonos, dobos, basszusgitáros, ilyesmik. Hiába volt rengeteg fellépés a hátuk mögött, úgy tűnt, hogy még szokniuk kell a nagyszínpadot, nem sikerült betölteni azt. Talán jobb is, hogy nagyon maximum csak 30 percet tartózkodtak ott, mert lehet, hogy kezdett volna veszíteni kezdeti varázsából a performansz.
A dalok rövidsége miatt azonban még így is belefért egy szaxofon és egy billentyűszóló is, majd a záróaktus – melyben egy fordított kereszt és egy kehely is fontos szerephez jutott – után távoztak a színpadról.
Jöjjön a második support. Uncle Acid and the Deadbeats zöld fénymámorban elhozta a Black Sabbath féle 70-es évek proto doomját egy kis plusz pszichedeliával megfűszerezve. Az angol zenekar nagyjából fél órát kapott, hogy bemelegítse a népet a fő attrakció előtt és meg kell hagyni jó választás volt a banda. A Ghost az első két lemezén elég sok doom-ot pakolt a zenéjébe, így teljes mértékben meg volt a kapocs a két show között. A retro sound rendesen helyrerakott, kiválóan morajlottak a gitárok – koszosan, lomhán, patika doomosan, ami azokat az időket idézi, amikor még trapézgatyában tolták a műfajt. Az egész produkció a Master Of Reality – Vol. 4 – Sabbath Bloody Sabbath hármas korszakát idézte. A vokál igazi trippelős, teljesen valamiért gyerekkorom egyik kedvenc rajzfilm sorozatát, a Scooby-Doo-t juttattja eszembe. Shaggy valahogy így nyomhatja egy rock bandában. Uncle Acid éneke mellett, folyton jelen van a másik gitáros srác háttér vokálja, amivel egy igazán erős retro hangzást tudnak kovácsolni. Ez rendesen meg is szólalt a Papp Laciban. Hét nóta fért bele az időkeretükbe, legjobb tudomásom szerint az ismertebbek, élőben általában sokszor elővett nótákat pörgették. A legújabb szerzeményük is a 2018-as Wasteland lemezről szólt (Shockwave City), azóta a srácok kicsit megültek.
Gondolom náluk is beütött a covid és hatásai. Lomha buli volt, talán egy clubban jobban átjött volna a történet, de nem panaszkodom, azért jól megcsavartak a nóták, főleg a gyorsabb tempós csodák, mint a Mind Crawler vagy az I’ll Cut You Down.
A Ghost jelensége egy igen megosztó entitás a metalosok körében. Sokan nem tudják összeegyeztetni a sátánista imidzsüket és szövegeiket a zenével, amit játszanak. Ez egy teljesen más téma és cikk lenne, így most félrerakom ezt a topikot. Én nyilván rajongó vagyok, mivel most is ott voltam és ezt a cikket írom. Véleményem szerint egy nagyon okosan felépített rengeteg marketing stratégiával megtámogatott produkció, ami eljutott a klubbuliktól az arénákig, viszont nem véletlenül. Brutálisan fülbemászó és emlékezetes számokat ír Tobias, amik a rock és metal történelem „megahitjeiből” táplálkoznak. Rengeteg hatás és utalás található a zenéjében, aminek az eredménye, hogy az ő slágeréi is a rock/metal már egy magasabb posztamentumára kerültek.
Felcsendült egy Jan Johansson zongorakompozíció, majd Allergi – Miserere Mei, Deus-a, mely hatására érezni lehetett a vibrálást a közönségben. A Ghost műsora valóban egy előadás, egy szünet nélküli felvonás, melyet az ember izgatottan vár, mint amikor kiskorában először vitték színházba. Robbanás, majd lehull a színpadot elrejtő ponyva és felzeng a Kaisarion! Roppant kemény kezdés, mert talán a legjobb nóta az idén megjelent Impera-ról. Pöpec hangosítás, a basszus sincs elnyomva és a Pápa is tisztán szól. A színpadkép ismét kilóra megvett – katedrálist megszégyenítő hatalmas színes ólomüveg ablakok, melyen természetesen maga a Pápa pózol. Előrébb templomtornyok, majd a dob szettet két oldalról körbefonó lépcsők. A Ghoulok új maskarát kaptak – ezúttal viktoriánus katonai egyenruhára emlékeztető fekete gúnyában feszítettek steampunkos, amorf ördögszarvas gázmaszkban. A szokásos felállást most kiegészítette két szintetizátoros és két női háttérvokálos „Ghoulina”. Papa Emeritus IV frakkban, elegánsan, hitelesen és persze humorosan. A karaktere Jack Nicholson Jokerének és Max Schreck Nosferatujának szerelemgyermeke – zseniális.
Itt kiemelném, hogy a setlist hibátlan volt – olyan dalok sikerült beválogatni, amik mind az arcodba robbannak. Egyszer sem néztem rá az órámra, vagy lankadt a figyelmem. Másodiknak a Rats-et vették elő, mely a Prequelle legsúlyosabb dala. Ahogy belekezdtek a From The Pinnacle To The Pit-be, a szőr felállt a karomon, úgy röfögött a bassz, mintha földrengés lenne. A refréneket üvöltötte a közönség, a kezek a magasban, a Pápán pedig már denevérszárnyak. Ami elszomorító volt, hogy rengeteg telefont láttam konstans fenn – nem fogom tudni megérteni ezt a folyamatos videózás és posztolás mániát, de lapozzunk.
Nem maradhatott ki az inkább a 70-es éveket idéző két szerzemény, az általam csak narkós dalnak titulált Mary On The Cross és majd jóval később a Kiss The Go-Goat. Összességben jellemző volt, hogy sokkal keményebb hangzással nyomták az egész bulit, mint a lemezeken – fémesebb, keményebb sound, kurva hangos gitárok és romboló basszus. Ez a két nóta így teljesen máshogy zengett és rombolt – nyilván a jó értelemben.
A két gitáros Ghoul a Cirice előtt szórakoztatta kicsit a nagyérdeműt a már bevált módon – hergelték egymást ki tud faszább szólót leművelni. Egyikük még a Tavaszi szél vizet áraszt melódiáját is belecsempészte a turnusába. Valahol az izzó vörös háttérrel megtámogatott Year Zero környékén a Pápa már a liturgikus öltözékében mászott elő süvegben a pásztorbotjával. Színházat még a Miasma közben kaptunk, ami egyben a show (egyik) katarzisa is volt. A szaxi szóló előtt Papa Nihilt kitolta a crew egy üvegkoporsóban és megpróbáltak életet lehetni az öregbe. Nihil rátámadt az egyikükre és fojtogatni kezdte, de lenyugodott miután megkapta a szaxofonját. Óriásit fújt majd visszahuppant a koporsóba.
Visszatapsolás után misztikusan felcsendült a Metallica Enter Sandmlanje, mely először egy akusztikus átiratként kezdődött, majd beindult. Egynek jó volt, de szerintem talál majd jobb cover számot Tobias a következő turnékra – már ha erőltetni kell a feldolgozásokat. Immáron csillogó flitterben a Pápa és kísérete lenyomta a két gigaslágert, amire láthatóan tinik módjára ki volt éhezve az egész aréna, mert a Dance Macabre és Square Hammer bizony az est fénypontja volt. Végezetül pedig egy hosszabb beszéd után többszörösen megköszönte az esti jelenlétet, illetve az egész turnét, hisz ez volt az utolsó állomásuk az Imperatour keretein belül. Aki kíváncsi az egész setlistre, az itt tudja megtekinteni: https://www.setlist.fm/setlist/ghost/2022/papp-laszlo-sportarena-budapest-hungary-1bb72160.html
Kíváncsian várom mi lesz a következő lépcsőfoka a zenekarnak. Hova tudja még Tobias emelni a szintet? Zeneileg úgy gondolom meg van az irány – a kérdés, hogy mi mivel lehet még megfűszerezni a stabil arena rock vonalat?
FOTÓK: Vida Dani
