2008. május 22. Budapest, A38 Hajó
A Livesound szervezésében:
Szerencsések azok a zenészek, akik valamiféle véletlen folytán pályájuk kezdetén egy ismeretlen formációból befutott, ismert zenekarhoz kerültek. Nem kevés ilyen arcot köszönhet a rockvilág azoknak a zenészeknek akik megalkuvást nem tűrő módon szinte folyamatosan cserélgették csapatukat illetve csapatuk tagjait. A Richie Blackmore vezette Deep Purple/Rainbow zenekarokra gondolok első sorban, valamint természetesen a világcsúcstartó Yngwie Malmsteen-ra. Ronnie James Dio, David Coverdale, Mark Boals, és még sorolhatnám vég nélkül.
Coverdale (ének) és Glenn Hughes (basszusgitár) egyszerre (1973-ban) kerültek a világ akkoriban legnépszerűbb és legjobban fizetett zenekarába a Deep Purple-be. Velük adta ki a Purple fennállásának remek albumait, Stormbinger és Burn címmel. Míg Coverdale igazi frontember ma is (többek között Van Halen zenekarában és a Whitesnake-ban, Rainbow-ban is bizonyított) addig Glenn Hughes iszonyatos magasságokat is kiéneklő hangjával keltett feltűnést, bár ő eredetileg a basszusgitáros Roger Glover helyére került. Blackmore két évvel később, 1975-ben elhagyta a Deep Purple-t, utána Glenn rengeteg zenekar albumán/koncerjén közreműködött, szólóanyagokat készített.
Glenn Hughes szólóanyagai nem sok közös vonást mutatnak az eredeti Purple vonallal, bár még az is megadatott neki később hogy Tony Iommival együtt dolgozhatott. Azt gondolhatná az ember, egy ekkora nevű hard rock zenekar mint a Purple vagy éppen Tony Iommi-n keresztül a Black Sabbath nagy hatással van egykori tagjaira. Gondoljuk végig, azok akik megfordultak azokban a csapatokban amelyekben meglehetősen sűrű tagcserékkel találkozhatunk, a feloszlás/kiválás/kirúgás után általában nem esett messze az alma a fától. Glenn Hughes esetében ez sajnálatos módon nem így történt. Korai és jelenlegi szólólemezire csak elvétve jellemző a hard rock, alapvetően funky-funk rock-soul elemekben bővelkedik zenéje. Az A38 hajón fellépő zenekarától is ezt kaptuk.
A koncert kezdése az A38 megszokott rendjéhez képest több mint fél órát késett, és vendégzenekar sem volt, amit én személy szerint sajnáltam mert szívesen megnézem a viszonylag ismeretlen zenekarok rövid műsorát is. A koncerten kezdésre masszív teltház volt, kíváncsi lettem volna a vendégek vajon a funky zenész Hughes-re, vagy a Deep Purple basszer rockzenészre voltak ennyire kíváncsiak, bár aki lelkesen követte Glenn szólómunkásságát, bizonyára inkább funky-soul rajongó. A zenészek Glenn Hughes vezetésével 12 dalt játszottak (ebből 2 eleve ráadásnak tervezve) és bár ez kevésnek tűnik, így is majdnem két órásra sikerült a koncert. A 12 dalt énekszólókkal, különbőző hangszeres betétekkel, és dalok közbeni beszéddel sikerült ennyire elhúzni. A koncerten egyértelműen a funky-s elemek domináltak, de jelentős volt a soul zene dominanciája is. Glenn nem hiába emlegette Steve Wondert (is) a koncerjén. A koncert kezdete Glenn legutóbbi szólóalbumának anyagára épült, amit meglehetősen lelkesen fogadtak rajongói. A setlista legvégére került a Deep Purple albumon megjelent Burn c. dal, és ez a dal hiába annyira jó hogy kárpótolhatta volna a rock miatt jelenlévőket (gondolom nem kevesen voltak bár biztos ők voltak kisebbségben), sajnos az eredetihez képest ez is erőtlenre sikerült, értem ezt elsősorban a hangszeres előadásra.
Glenn Hughes zenekarának frontembere egyértelműen ő maga, zenésztársai inkább – nekem egyébként szinpatikus – alázattal zenélnek mint pózolva és látványosan, ami végülis nem baj, hiszen láttunk már zavarba ejtően sallangmentesen, de remekül zenélő rockert pl. Richie Kotzent. De Glenn frontembersége túlságosan erős kontrasztot mutat hihetetlenül unalmas billenyűsével, aki helyett azért valamiféle John Lord klónt képzeltem el. Ez nagy csalódás volt számomra, sem zeneileg, sem a show szempontjából nem éreztem odaillőnek a figurát. Két gitárosa zeneileg rendesen odatette magát, de hozzá kell fűznőm, kevés rockos elemet hallottunk tőlük. Tiszta hangzású, hangos funk-gitározás dominált a koncerten, egy-egy jól sikerült gitárszóló idézte csak a régi szép hard-rock időket. JJ. Mars vitán felül remek gitáros, és még egyiniségnek is nevezhetnénk, Los Angelesből származó fiatal kollégája viszont enyén szólva érdekes volt festett körmeivel. Hughes remekül kezeli a basszusgitárt és egyszer-egyszer egyénien effektezi is, hangjával is nagy hatással volt a közönségre. Az tény, hogy hangja bizonyos közép és közpmagas tartományában erőteljes és majdnem rockos, és az is tény, hogy a magasaival Zámbó Jummy-t elküldhetné a fenébe, ha még élne (sőt talán David Coverdal-et is, hogy zenészt is említsünk 🙂 . Ezzel együtt magasba hajló énekstílusával engem nem győzött meg arról, hogy ilyen énekhangot gyakran szeretnék hallani férfi embertől, remélhetőleg az igen kis számban jelenlévő hölgyek erre fogékonyabbak voltak mint én. Ennek a fogékonyságnak egyik jelenként Glenn egy szál rózsát is kapott a közönség soraiból :).
Glenn zenekarában JJ. Mars (gitáros) mellett említésre méltó teljesítményt dobosa Matt Goom nyújtott. Szinte második frontembernek is nevezhetném, látványosan, pontosan, már-már rockosan játszott. Beleélte magát a zenébe rendesen, ha volt egy kis rock feeling a koncerten, azt első sorban neki köszönhettem.
Összességében ha szeretném a funky-t és a funk-rockot soul keverékkel (sok beszéddel és énekszólókkal), igen lelkesen írhatnék erről a koncertről. Ha úgy érezném, jól áll egy férfinek, hogy iszonyatos már-már felfoghatatalan magastartományokat tud kiénekelni, akkor is lelkesedhetnék. De sajnos egyik sem jellemző rám. Kárpótolhatott volna műfajtól függetlenül az összhang a zenekarban, de Glenn billenytűséről az ismeretlen lakodalmas zenész jutott eszembe. Csak remélni merem hogy a teltház nem Glenn hard-rock zenekarokban eltöltött múltjának, hanem az azt követő funky-soul lemezeinek köszönhető.
