2007. december 15. Budapest, Kultiplex
Gorezone.hu szervezésében
FELLÉPŐK: Wolverine Blues Brothers (Entombed tribute band), Age Of Agony, Malediction, Gholgoth, Radikális Amputáció, Nadir
Már november elején felfigyeltem a GoreZone.hu korántsem konszolidált nevű rendezvényre: a II. Fuck The X-Mass Party flyerén több olyan underground death bandával találkoztam, ami miatt úgy gondoltam, érdemes lesz elmenni. Az ingyenes belépés lehetősége csak hab volt a tortán… sajnos azonban minden pozitívum ellenére végülis nem úgy sült el az est, ahogy vártam.
A Kultiba megérkezve rögtön mellbe vágott az ott összegyűlt tömeg létszáma/sokszínűsége: 2m magas death metal óriások, blackendekker ifjak és öregek, tizenéves gótoid leányzók, idősebb belezőspólós nagyszakállas grind fanok, egy csapat HC-s, rengeteg extreme metalos, egyszóval: mindenki, aki egy ingyenes keményvonalas rendezvényen megjelenhet. Sokan köpködtek össze-vissza a megjelent „ántrú” közönség miatt, de bevallom őszintén, engem sokkal inkább az zavart, hogy moccanni se lehetett a tömegtől, a pultig eljutni pedig maga volt a pokol. Érdekes módon a koncertteremben viszonylag szellősen álltak az emberek, így nem sok kellett ahhoz, hogy úgy döntsek, egy időre inkább nem próbálkozok meg kijutni.
Ekkor már nagyban dübörgött a Wolverine Blues Brothers thrashes death muzsikája. Engem nem igazán tudtak megfogni a zenéjükkel: az Entombed sose mozgatott meg, úttörés, alap bandaság ide vagy oda, tribute együttesként pedig nem tudom emiatt értékelni őket. Ha keményvonalas death metal fan lennék, biztos tetszett volna a produkció… de hát a banda zenéje nem az én fülemnek szólt. Ezek után már úgy gondoltam, nem érdemes a koncertteremben maradnom, szóval csak a következő banda fellépésekor tértem vissza.
Az Age of Agony produkciója már annál inkább tetszett: a Malediction mellett talán ez a banda volt az, aminek a fellépése a leginkább vonzott. Minden megvolt az együttes koncertjében, aminek egy death metal koncertben meg kell lennie: arclebontó darálás, lendületes gitártémák, dübörgő énekhang, csontszáraz reszelés a bőgőn, kompromisszummentes anti hangulat, forró légkör… de valahogy, valami nekem mégis hiányzott belőle. Az A-kategóriás death bandát a B-kategóriástól talán az különbözteti meg, hogy nem csak a koncert eleje és vége üt, hanem minden egyes szám, minden egyes témaváltása robban: az Age of Agony jó úton halad, de itt azért még messze nem tart. Nem volt rossz; lehetett volna jobb is.
Az Age of Agony koncertjének vastapsa után gyors színpadi átszerelés következett: azt hittem, hogy végre a Malediction érkezett meg… ez viszont nem így volt. A színpadon a Nadir jelent meg. A relatíve változatlan line-uppal már 93′ óta álló extreme metal banda zenéje engem őszintén szólva sose fogott meg, azonban ha koncerteken találkoztam vele, mindig szívesen végigálltam a fellépés idejét. Furcsán megtépázott soraiból mintha hiányoztak volna néhányan, de sebaj, gondoltam ismét belehallgatok a zenéjükbe. A Nadir akár futhatna „rúgjuk szét a konszolidáció színes valagát” szlogennel is, ami még be is jönne (a kidolgozott számszövegek mellett), nekem viszont -a muzsika keltette atmoszférát leszámítva- a thrashes zene nem az asztalom, főleg így, az Age of Agony után. Ami pozitívumként kiemelendő, az az a lelkesedés, ami végig sütött a bandáról a fellépés alatt. Kevés energikusabb, lendületesebb bandát láttam már színpadon játszani. Ennek ellenére néhány szám végighallgatása után, kioldalaztam a teremből.
Már éjfél is volt, amikor visszatértem a színpadhoz: a nem túl eredeti nevű Gholgoth a második számát konferálta fel, a -nekem úgy tűnt- megcsappant közönségnek. A sablonos, unalmas black bandákra – a Gorgoroth után szabadon- a Gorgo-mortho-thoth nevet szoktam ragasztani, mondván csak a legbénább, legkevésbé eredeti zenét játszó együttesek adnak maguknak ilyen nevet… meglepődtem, hogy van olyan magyar banda, aminek sikerült ezt a förmedvényt aggatni magára. Már a koncert előtt szorítottam, hogy a zene ne legyen egy átlagos Gorgo-mortho-thoth bandához illő, de rosszmájú általánosításom ezúttal végülis beigazolódott: meglehetősen unalmas tucat black, a színpadon nem láthattunk semmi extrát. Átlagos ZS-kategóriás banda lelkes zenészekkel (ami ugyan becsülendő, de), nekem nem jött be. Ráadásul úgy hallottam, volt valami technikai probléma (volt-e?) is, ami tetézte a Gholgoth sikertelen produkcióját.
A legjobban azonban nem is a Malediction elmaradt koncertjében vagy a Gholgoth zenéjében csalódtam: a Radikális Amputáció szerintem elég csúnyán alulmúlta önmagát. Először is: ha gore, akkor legyen igazán gore. Egy ilyen csodálatos (vigyázat, szubjektív!), lehetőségekkel teli műfajban, ahol egyszerre van jelen egyfajta punkish extrém, szélsőségekkel teli lazaság és a death szcéna keménysége, rengeteg ötletes megoldást, alkalmasint kreatív, mellbevágó effekteket várhatnánk el a zenébe ágyazva. Hallgattam már gore muzsikát, ahol disznók röfögése helyettesítette a dobot, valahol állati torokhangok szolgáltatták a vokált, fűrészeltek már unalmas kispolgárokat, trendi emokat, békebarát hippiket, kicsi zöld UFO-kat, nem hiszem, hogy ezek után vissza kellene lépni, és egy egyszerű, naturalista színpadon szarással el lehetne intézni az egész gore-dolgot. A banda produkciója se nem ütött igazán, se nem botránkoztatott meg úgy istenesen: mindenki azt várta, hogy olyan grindolás lesz, hogy a sokarcú közönség minden tagja megmozdul majd. Ehelyett azt vettem észre, hogy a színpadi bohóckodások a zene elé kerültek, ami akárhogy is vesszük, egy koncert esetében nem túl szerencsés. A gore act a következőből állt: mikulásszerelésben egy magas, bőrtangás, nyakörves fazon állt ki a színpadra, fején egy krumplis zsákkal, a kezében ágytállal és hasonló finomságokkal. Mögötte szegényes fethisiszta szerelésben egy büntető domina, aki lovaglópálcával ugrálta körbe és csapkodta hősünket ott, ahol lehetett. Mindeközben megindult az állati belsőségekkel-dobálózás, volt tyúklábtól kezdve májig minden, de valahogy inkább hajazott az egész egy ovis kajacsatára, mint egy keményvonalas gore live actre. Van némi tapasztalatom színpadi performance-ok terén, így bátran állíthatom, hogy nem olyan nehéz egy igazi disznóbelezést helyben megoldani. Az olcsó mikulásszerelést, a ketchup-vért és a láthatóan rögtönzött, szedett-vetett eszközöket, talán egy szinten profibbra kellene lecserélni. Egy kisebb, néhány fős közönséget szórakoztató C-kategóriás bulin még elmenne ez a családias amatőr act, de ennél azért azt hiszem nagyobb nevű bandáról van szó. Rendesen ki lehetett volna használni a partihely adta lehetőségeket, be lehetett volna vetni a fények hangulatkeltő erejét, ütősebb díszleteket lehetett volna készíteni, mindezt pedig komolyabban kellett volna előadni. Poénos, vicces gore-t is lehet profin csinálni. Ha a fentiek kő merev arccal, több átéléssel, ütős zene alatt, rendes felszereléssel lettek volna eladva, talán még meg is mosolyogtam volna az akciót, így viszont csak a fejemet fogtam.
Összességében én nem éreztem magam valami jól: a hatalmas tumultus, a produkciók alacsony színvonala (vagy az ízlésem és a zenei kínálat eltérő mivolta, lásd Nadir), a performance végtelenül amatőr kivételezése szerintem több negatívum, mint amennyit egy élvezetes koncert esetében még beleférőnek mondanék.