Graspop Metal Meeting 2011 – Koncertbeszámoló

2011. június 24-26. @ Belgium, Dessel

Az idén tizenhatodik alkalommal megrendezett Graspop Metal Meeting, mondhatni, a jóléti társadalom által teljes mértékben elfogadott, sőt támogatott metal happening mintapéldája. Még ha itthonról át is kell utazni érte fél Európát, bármelyik közeli nagyvárosból kényelmesen és egyszerűen meg lehet közelíteni. A különböző szolgáltatásokat, az infrastruktúrát és a vendéglátást tekintve meg pláne magasan az átlag fölött teljesít, maga mögé utasítva több, a hazai rajongók körében népszerűbbnek számító nemzetközi nyári fesztivált is. Nem beszélve arról, milyen impozáns fellépőgárdát sikerül összetoboroznia évről évre! A minőséget persze Belgiumban is meg kell fizetni, és hát az ottani árakat köztudottan nem a mi pénztárcánkhoz igazították, ám mindent egybevetve nem kétséges, hogy megérte útra kelnem.

Első nap (06. 24., péntek)

Délelőtt 11 óra körül gördült be Amszterdamból a fesztiváljárat. A buszról lekászálódván első utam természetesen a jegypénztárhoz vezetett. Karszalagfelvétel minimális sorban állás után letudva, aztán némi bonyodalom az ideális sátorhely keresése során (naná, hiszen a kemping már előző nap délután megnyílt), de még így is különösebb kapkodás nélkül sikerült odaérni a nagyszínpadhoz a Dio Disciples kezdése előtt. Csak a rend kedvéért, a tavaly elhunyt Ronnie James Dio egykori zenészei álltak össze ezen a néven Ripper Owens és Toby Jepson (Little Angels, Gun) énekesekkel, hogy a Mester emléke előtt tisztelegjenek. Akinek nem volt alkalma élőben megcsodálni az ő kivételes hangját és színpadi egyéniségét, az kénytelen lesz azzal beérni, ha efféle emlékzenekaroktól hallja a Holy Divert, a Long Live Rock N’Rollt, a Heaven And Hellt és a többi klasszikust, viszont immár vitán felül ez a formáció a leghitelesebb mind közül. Egy szó mint száz, nem a metal műfaj halhatatlanjának elvesztését gyászoltuk, hanem rá emlékezve őt és zenéjét éltettük a muzsikusokkal együtt. A hard rock két nagy hatású ősbandája következett.

A Foreignerben az eredeti tagok közül mára egyedül Mick Jones gitáros maradt hírmondónak. Némi rosszindulattal mondhatnám, hogy ez a csapat – soraiban többek között Kelly Hansen (Hurricane) énekessel és Jeff Pilson (egy másik hajdani egykori Dio-”tanítvány”, nem mellékesen a Dokkennek is alapembere volt) bőgőssel – nélküle is életképes lenne, főleg ha egyszer olyan nóták kerülnek ki a kezük alól, mint a Can’t Slow Down. De hát ha vérbeli Foreigner rajongó volnék, nyilván én is hiányolnám az egyébként jobbára csak totyogó és ímmel-ámmal vokálozgató „nagyfatert”, meg persze azt várnám, hogy a megszokott név alatt nyomja a társaság a 70-es évek végének / 80-as évek elejének mega-gigaslágereit (Feels Like The First Time, Dirty White Boy, Urgent, I Want To Know What Love Is), amelyek sokszoros platina-státuszig emelték a régi lemezeket. Ebben nem is akadt hiba, sőt a program még arról is el tudta terelni a figyelmet, hogy közben heves záport kaptunk a nyakunkba. A szintén a 70-es években alakult Journey alatt szerencsére már kisütött a nap, így – stílszerűen – felhőtlen hangulatban élvezhettük végig az ő best of műsorukat, amelyben az idei Eclipse album két tétele is helyet kapott. Arnel Pineda tökéletesen hozta stúdiós teljesítményét, ami önmagában véve is elismerésre méltó, hát még ennyi ugrálás és rohangálás közepette (azért remélem, nincs harag, ha frontemberként Hansent tartom jobbnak). Az ő fokozott aktivitásával éles kontrasztban állt Ross Valory bőgős arisztokratikus visszafogottsága, és ami azt illeti, Neal Schon gitáros sem szántotta fel a deszkákat, de Jonathan Cain billentyűssel együtt legalább néha megeresztett a közönség felé egy-egy kedélyes gesztust vagy mosolyt. Kezdődjék egy kis kalandozás a három sátras színpad között! A Sepultura, ha valaki netán kételkedne, ma is abszolút megbízható koncertzenekar. Az Arise-zal vagy a Refuse / Resisttel kizárt a melléfogás, és a poszt-Cavalera korszak is jóval értékesebb annál, minthogy puszta kézlegyintéssel el lehessen intézni. Ha egyszer Max és Igor visszatér, márpedig ez előbb-utóbb bizonyára bekövetkezik majd, kiemelt nagyszínpadi fellépőként látjuk viszont a bandát. Ám addig a mostani felállást is érdemes figyelni. A The Damned Things Scott Ian nélkül lépett fel, ami a gitáros első gyermeke születése miatt érthető – az Anthraxben is Andreas Kisser helyettesítette emiatt a közelmúltbeli koncerteken –, az előadásmód intenzitásából azonban sokat visszavett, mivel nem volt, akiről a többiekre is átragadt volna a lendület. Ezen mondjuk még túltettem volna magam, ha zeneileg történik bármi izgalmas, de sajnos nem sikerült meggyőződnöm arról, hogy klasszul is elsülhet, ha southern rock alapokra popos énekdallamok érkeznek. A jó nevű tagság és a We’ve Got A Situation Here ötletes klipje nélkül aligha figyeltek volna fel sokan erre a nem igazán falrengető muzsikára. Ha már itt tartunk, Duff McKagan és az ő Loadedje sem váltja meg a világot, sőt a Guns N’Roses ex-bőgősének (aki itt a hathúrost nyüvi) az énekhangja is meglehetősen szerény, a dolog mégis működik.

Hogy mitől? Először is maradéktalanul lejön a színpadról, hogy ez nem holmi unaloműző hobbiprojekt, hanem valódi zenekar, amelyet kéretik éppoly komolyan venni, amennyire Duff és a többiek odateszik magukat benne. Aztán ott van maga a zene, amely túl az Appetite korszakbeli GN’R-on annak punk rock gyökereit is képes megidézni. Semmi modernkedés, legfeljebb valamivel súlyosabban szólnak a riffek a régi időkhöz képest – Duff nem véletlenül húzott Down pólót. A műsor gerincét a friss The Taking album képezte, de a kép nem lett volna teljes olyan Guns nóták nélkül, amelyekben annak idején benne volt hősünk keze (So Fine, Dust N’Bones, It’s So Easy). Az Iced Earth utolsó koncertjeinek egyikét adta Matt Barlow-val a mikrofonnál. Utódját Stu Block személyében már megtalálta az őszülő vezér, Jon Schaffer, sőt időközben a következő lemez munkálatai is megkezdődtek, itt azonban a régi favoritok sorjáztak, kiegészülve a kevésbé emlékezetes Horror Show és a Ripper Owensszel rögzített The Glorious Burden egy-egy darabjával. A galoppozó riffek áradatában a legvarázslatosabb pillanatokat számomra a Something Wicked trilógia hozta, ezután gyakorlatilag fölösleges bármit is eljátszani… O.K., kivéve ha a zenekar-keresztelő számról van szó, már csak a hagyománytisztelet miatt is. A visszavonuló frontember egyáltalán nem a távozás szellemében énekelte és vezényelte végig a bulit. A többször is pokoli hangosan felhangzó „Barlow-Barlow” kórus azért láthatóan igen mélyen meghatotta. S a végén vissza a szabadtéri nagyszínpadhoz: a nap főbandája, a hosszú-hosszú búcsúturnéjával úton lévő Scorpions lényegében ugyanazt prezentálta, mint pár héttel azelőtt fővárosunkban, a számsorrendtől a háttérvetítésen át a Kottak-féle dobszólóig, na meg az azt kísérő idétlen kisfilmig (a szintén kissé hibbant ütőssel a főszerepben). Csupán lírai pillanatból volt kevesebb. A végtelenségig elnyújtott közönség-énekeltetéssel – „hey-ah-ee-oh”-zással – egybekötött The Best Is Yet To Come és a ráadásra tartogatott örökzöld Still Loving You persze nem maradhatott ki, de ezeket a nyugisabb mozzanatokat leszámítva legalább kellő fordulatszámon pörgött a show az elejétől a végéig. A „főhajtómű” Rudolf Schenker évtizedeket tagadhatna le a korából. Tényleg nem akármi, ahogy a tőle megszokott feszes gitárjáték mellett szinte megállás nélkül robog fel-alá a deszkákon a hatodik x-en is túl. Klaus Meinén ezzel szemben meglátszik az idő múlása, ő már csak komótosan, ráérősen mozog. A hangja viszont most is kellemesen és tisztán csengett. Nem mondom, hogy a slágerparádé közepette nem esett volna jól egy-két meglepetés-nóta, hiszen a tavalyelőtti budapesti bulit is szépen megtűzdelték extrákkal, nem beszélve az egykori tagokat felvonultató 2006-os wackeni múltidézésről. Ezzel együtt ez az (alighanem) utolsó találkozásunk is élményszámba ment. Valahogy így kell búcsúznia egy vérprofi, patinás csapatnak. Emelt fővel, méltósággal.

Második nap (06. 25., szombat)

A lehető legkevésbé örömteli hírrel kezdődött a szombat: az aznapi headlinerként behirdetett Ozzy Osbourne torokproblémák miatt lemondta a fellépést. Ugyanakkor zeneileg aligha indulhatott volna jobban a délután, amikor is a mai színtér legnagyobb ígéretei közül láthattunk mindjárt kettőt. A déltájban színre lépő norvég Kvelertak, amely idén tavasszal hazája legrangosabb zenei díjkiosztóján is tarolt energikus black metal / hardcore punk / rock n’roll elegyével, alaposan felrázott mindenkit a nézőtéren. Az efféle nyers és zajos muzsikának az ereje a klubokban mutatkozik meg igazán, de a hétköznapi kinézetű srácok itt sem tettek mást, mint amit nyilván egyébként is tenni szoktak, azaz minden látványos külsőség nélkül adták át magukat a fékevesztett zúzás örömének, rendesen bemozogva a terepet. A pszichedelikus rockot és a sludge-ot ötvöző, két dobossal dolgozó amerikai Kylesa muzsikája van olyan ötletes, hogy élőben előadva önmagában is élvezhető legyen, csakhogy egy klubbulijukhoz képest a statikus előadásmód – mozgás terén egyedül Laura Pleasants gitáros-énekes és Corey Barhorst basszer képviselte a lendületet a bandában, már amikor épp nem a mikrofonállvány vagy a billentyűk mögött akadt tennivalójuk – itt hátrányukra vált. Még szerencse, hogy a jól kitalált, sejtelmes, többnyire kék-zöld fényekkel sikerült valamelyest ellensúlyozni ezt. A két társulat között volt időm belepillantani a gótikus hatású, hangulatos metalból meglehetősen egysíkú, mélyre hangolt, groove-os akármivé satnyult Lacuna Coil nagyszínpadi produkciójába is, de az utóbbi évekbeli számaik így sem tettek rám mélyebb benyomást, mint lemezen (a Comalies albumnál régebbről amúgy sem ástak elő semmit Cristináék), úgyhogy róluk elég ennyi. A Celtic Frost romjain létrejött Triptykon bő háromnegyed órás műsorának leírására ellenben minden szó kevés lenne. Voltaképp Frostként is bőven megállná a helyét, amit ma Tom Gabriel Warriortól hallhatunk, ő viszont, tekintettel a lecserélődött zenészgárdára, inkább bölcsen elkerülte a névhasználat körüli jogi hercehurcát.

A lényeg azonban az, hogy most sokezres tömeg tapasztalhatta meg, miért tartja számon meghatározó hatásaként a Frostot az extrém metal mozgalom színe-java. Bizony, a Sepultura, az Obituary, a Mayhem, sőt még az Opeth is (akárcsak a többi nagy múltú mai prominens) mind a Procreation (Of The Wicked), a Circle Of The Tyrants és a Babylon Fell – hogy csak az itt eljátszott három klasszikust soroljam fel – bűvöletében kezdte gyűrni az ipart annak idején. És hát ahogy a kötött sapkás, kifestett arcú öreg harcos a mikrofonba hörgi, hogy „uhh”, nos, az pláne K-U-L-T!.. A Triptykon dalai meg, ahogy az imént utaltam rá, az utolsó Frost korong, a Monotheist egyenes folytatásának tekinthetők, csak még sötétebbek, nyomasztóbbak és súlyosabbak. Mindezt különösebb felhajtás, hivalkodó megnyilvánulások nélkül vezette elő a kvartett. A fiatalabb korosztályhoz tartozó hangszeresek fölényesen uralták a terepet, mind V. Santura gitáros, mind Vanja Slajh bőgős megszállottan döngetett a főnök oldalán. Koncertjüket egyértelműen a fesztivál egyik csúcspontjaként jegyeztem föl. Merész kontraszttal, de töretlenül magas színvonalon, a Spiritual Beggars feelinges negyvenöt percével folytatódott számomra a nap. A Firewindből ismert Apollo Papathanasio az énekstílust tekintve egész ügyesen alkalmazkodott ehhez a zsigeribb vonalhoz.

Mike Amott kvalitásairól aligha tudnék újat mondani, a fickó nagyon nagy tanár. Szólói amolyan önálló dalokként élnek a dalokon belül. Rajta kívül még Per Wiberg billentyűst emelném ki, akinek a retrós, Deep Purple ízű futamokat köszönhetjük. Egyébként hiába erősödött fel a Return To Zero albumon a 70-es évek befolyása, élőben ugyanolyan karcos hard rock bandaként szólt a brigád, amilyennek mindig ismertük. A Times Of Grace anyagát, a Hymn Of A Broken Mant felfoghatjuk egy, a volt énekessel írt soron kívüli Killswitch Engage kiadványként, amely mint ilyen nem is hat az újdonság megdöbbentő erejével, ám a színpadról áradó végtelenül pozitív, életigenlő üzenet a messzemenőkig igazolta a formáció létjogosultságát. Ez az attitűd annak ismeretében nyer értelmet és válik abszolút hitelessé, amin Adam Dutkiewicz a betegsége alatt keresztülment. A közönség sem gondolta ezt másképp, Adam és Jesse Leach pedig nem győzött hálálkodni a számok között a lelkes fogadtatásért. Amennyit a gitáros rohangált és bohóckodott a koncert alatt, az arról árulkodott, hogy a lemez elkészítése csakugyan felért neki egy alapos (lelki) terápiával, és végleg maga mögött hagyta a nehéz időket. Jesse meg a KSE-korszakához képest ma még jobban énekel. Szóval egyedül az újszerűség hiányzott innen: ugyanarról a jól megcsavart riffekben és éles váltásokban, üvöltős témákban és himnikus dallamokban egyaránt bővelkedő modern metalról beszélünk, amelyet az anyazenekar az elmúlt évtizedben sikerre vitt. Minden egyéb tekintetben príma volt a buli. Ozzy kiesésével és az újjáéledt Channel Zero beugrásával a nagyszínpad programja kissé átrendeződött. A legismertebb helyi csapatok egyike a tavalyi Graspopon is tiszteletét tette.

Azóta olyannyira felpörögtek a dolgaik, hogy egyenesen a Roadrunnerhez szerződtek le, akiknél kihoztak egy koncertfelvételt, na meg egy vadonatúj korongot is Feed’em With A Brick címmel, amelyet, csöppet sem meglepő módon, pillanatok alatt kapkodtak el a rajongók a CD-standoknál. A szett első fele a visszatérő albumra épült, s első hallásra az új nótákból is a thrash-es témákat és groove-okat egyedien kombináló Channel Zero szólt ki (a lemez utólag is megerősített ebben, a fentiehez csak annyit fűznék, hogy szokásához híven tovább korszerűsítette soundját az új gitárossal, a korábbi Soulfly tag Mikey Dolinggal kiegészült társaság), a 90-es évek termése a második blokkban jött. A csapat kirobbanó formában játszott, és minden megmozdulását nemzeti hősöknek kijáró ováció kísérte. Még néhány közönségszörfös is bemutatta a tudományát a buli alatt, amelyet a ráadásban előkapott Black Fuel koronázott meg. Így aztán amennyire sajnáltam a „Madman” távolmaradását, annyira kárpótolva éreztem magam Frankyék levonulása után. Rock n’rollban a Monster Magnet tetőzte be a napot. Dave Wyndorf, túl a sokéves önpusztító életvitelen, és egy kis híján halálos gyógyszer-túladagoláson, ma már lazán, felszabadultan hajtja azt a bizonyos traktort. A kilók elég durván felcsúsztak, de a figyelmet ugyanúgy vonzza magára, mint azelőtt, jellegzetes orgánuma szintén a régi. Néhány számban gitárt is ragad. A tavalyi Mastermind album visszakanyarodást jelent a direktebb, vaskosabb irányvonalhoz és ennek az anyaga is tette ki a játékidő zömét a Powertrip nótáival egyetemben.

A végén a Space Lord maga volt a pszichedelikus / stoner rock népünnepély. Úgy tűnik, Whitesnake-re járni ma kész lutri. A hangszeres szekció hagyományosan osztályon felüli, sőt Brian Tichy személyében most dobol csak náluk igazi klasszis Tommy Aldridge óta – ám élőben minden azon áll vagy bukik, hogy az adott napon milyen passzban van David Coverdale. Belgiumban sajnos „nem nyert” sorsjegyet húztunk… Emberünk állandóan járkált fel-alá, lóbálta a sörényét, dobálta a csókokat a lányoknak, nyúlkált a lába közé (hatvan körül azért már enyhén szólva necces ügy a szívtiprót játszani) stb. stb., mikzöben az énekrészei közül rengeteget bízott a zenészeire vagy a közönségre. Egyszóval sumákolt. Amikor mégis használta a mikrofont, akkor csupán valami förtelmesen rekedt krákogásra tellett tőle. Társai persze mindent megtettek, hogy mentsék a menthetőt, Doug Aldrich és Reb Beach beiktatta a közös gitárbűvészkedést, és sor került egy rövidebb dobszólóra is – utóbbi különösen élvezetesnek bizonyult, Brian puszta kézzel is csépelte a szerkót! –, de Coverdale megtépázott hangjának ezek a kis szünetek sem segítettek, így a záró Still Of The Nightot már meg sem várva álltam odébb. Hallottam és olvastam dicshimnuszokat pár nappal korábbi, illetve későbbi ‘snake bulikról, ahol az énekre sem lehetett panasz, mint ahogy negatív kritikákat is más idei koncertjeikről. Maradjunk annyiban, hogy mindenkinek az életében jöhetnek rosszabb napok vagy olykor mélypontok. Csakhogy az igazán kimagasló előadóknál ezek a gyengébb pillanatok sem lehetnek annyival gázosabbak az átlagnál, mint amennyivel most Coverdale alulteljesített a jobban sikerült (annak mondott) fellépéseihez képest. A főzenekarrá avanzsált Judas Priest ún. búcsúturnéja kapcsán rengeteg kérdés merült fel. A menedzselésükkel valami eleve nem stimmel – az pl. milyen röhejes már, hogy a harmincadik évfordulós British Steel turnénak nem volt brit állomása! –, ehhez jön még K.K. Downing rejtélyes kilépése, meg a heves magyarázkodás, miszerint lesz még lemez, lesznek még koncertek, bla-bla-bla… Nos, ez a buli a Monty Pythonba illő előzmények dacára is remekül sült el. „Ha már utolsó körút, hát adjuk meg a módját!”-gondolhatták a veteránok, és monumentális színpadképpel (sűrűn váltogatott háttérvásznak, pirotechnika, meg ami csak kell), na meg gondosan összeállított, tartalmas műsorral vágtak neki a világnak. A közel két órában a Halford-éra összes albumát megidézték legalább egy dal erejéig, és olyan régen játszott csemegék is terítékre kerültek, mint a Starbreaker, a Never Satisfied, a Night Crawler vagy a Blood Red Skies. Az alig valamivel harminc év feletti Richie Faulkner véghezvitte a csaknem lehetetlen küldetést, azaz tisztességesen pótolta K.K.-t. Ő maga is tisztában volt azzal, hogy itt ennyi a feladata, fazonját szintén e szempont szerint alakították, viszont a belőle áradó fiatalos dinamika új színt hozott a show-ba, ennek nyomán mintha Halford, Tipton és Hill is friss erőt merített volna. A You’ve Got Another Thing Comin’-ban önálló szólót is bemutatott a srác, és igen szép gesztus az öregektől, hogy erre lehetőséget adtak neki. Rob apó tulajdonképpen hozta az elvárhatót, az ő korában sokkal többre nemigen lehet már számítani. Hangját rendesen megeffektezték, talán jobban is a kelleténél, de végig derekasan teljesített, a sikolyai is nagyjából rendben voltak. Egyedül a Painkiller sántított, ezzel évek óta csak küszködik az énekes. Igaz ami igaz, hallottam sokkal kínosabb verzióban is tőle, ám lehet bármekkora kedvenc a dal, én inkább érdemei elismerése mellett nyugdíjaznám. Ellenben a Beyond The Realms Of Death-et, amelyet nem csupán a Priest, hanem az egész metal műfaj legcsodálatosabb balladájának tartok, álomszerűen, határtalan átéléssel tolmácsolta Halford, s ezzel az év eddigi koncertélményeinek egyik legszebbikét hozta számomra. A Breaking The Law alatt végig a publikum harsogta a szöveget, a ráadásban a „menetrend szerinti” számok érkeztek (The Hellion / Electric Eye, Hell Bent For Leather, You’ve Got… és Living After Midnight – kötelező körökre ne is vesztegessük a szót), így búcsúztunk tehát a heavy metal egyik élcsapatától. Elvileg. Legalábbis egy időre.

Harmadik nap (06. 26., vasárnap)

A korai kezdés hálátlan feladata ezúttal a Pagan’s Mindnak jutott. A norvég prog metal arcok muzsikáját valahol a TNT és a Dream Theater között helyezném el, és ha a példaképek idegborzoló feelingjét nem is hordozzák a nótáik, mindenképp kellemes hallgatnivalót nyújtanak. Az angol Rise To Remainnek odahaza már van respektje, a srácok az EMI istállóhoz tartoznak, az Iron Maiden előbandájaként bejárták a Távol-Keletet és Ausztráliát… Mindebben leginkább az játszik közre, hogy az énekes nem más, mint Bruce Dickinson fia, Austin. Nélküle ez a dallamos (próbálna csak ilyen családi háttérrel hörögni a fiú, ha-ha!..) metalcore valószínűleg nem is keltene ekkora feltűnést. Egyébiránt ügyes ez az Austin gyerek, van érzéke a melódiákhoz. Fiatal kora folytán nyilván nem nevezhető még saját stílussal bíró énekesnek, de hát atyja sem az első próbálkozásai során lett érett vokalista. Más tekintetben már most igyekszik felvenni a versenyt Bruce-szal, hiszen rengeteget mozog, rohangál, ugrál, sőt hangfalmászást is rendez. A magam részéről jobban örültem volna, ha zeneileg fedezek fel bármi különlegeset. Steve „Lips” Kudlow, az Anvil énekese-gitárosa-mindenese, ahogy az a zenekarról szóló filmből is kiderül, egy roppant szeretni való figura (amellett, hogy edzett harcos, aki lankadatlan lelkesedéssel viszi előre a bandát több mint három évtizede). Ez az őszinteségéből is fakad. Mondjuk amikor a színpadon állva odáig nyilatkozik, hogy ő egy vérbeli hippi, aki ragaszkodik a hosszú hajhoz, hisz a békében és szeret füvezni, az nyugodtan titulálható bárgyúságnak is – de mondom, legalább őszinte a fickó. Kár, hogy a zene erényeit nem méltathatom ilyen hosszasan, sőt kifejezetten öregesnek és porosnak is találom az Anvil-féle old school metalt. Lips persze csinálta a maga egyszemélyes műsorát, ám azzal is csak ideig-óráig tudta lekötni a figyelmemet, a magyar származású dobos, Robb Reiner pedig nem átallott az ötven perces játékidőbe önálló szólót is beerőltetni, ami végképp értelmetlen és szükségtelen volt. A Kreator olajozottan működő turnégépezete bármilyen fesztiválon biztos pont. Mille Petrozza és tizenegy éve változatlan felállású csapata nem pazarolta az időt, minimális pihenőkkel és átkötő szövegekkel zúzott végig, majdnem harminc év munkásságát belesűrítve a programba. Hát igen, a következő lemez megírása mellett lassan azon is ideje lesz agyalni, hogyan ünnepli majd a küszöbön álló kerek évfordulót a német thrash metal alapbandáinak egyike. Gary Meskil meg a Pro-Pain húszéves születésnapjára kezdhet készülni. Gondolt is egy nagyot, és a koncert első felét az 1992-es debüt, a Foul Taste Of Freedom nótáival töltötte meg, minden egyebet pedig a másodikra hagyott. Az, hogy az albumot rögzítő tagságból rajta kívül senki nincs már itt (épp most szállt ki a gitáros Tom Klimchuck is, aki a góré után a legtovább húzta a Pro-Painben) végül is mellékes annak fényében, milyen sűrűn cserélődnek az arcok Meskil körül. A számok között lélegzetvételnyi szünet sem volt, a konferálás voltaképp kimerült a dalcímek bejelentésében, és a lemezverziókhoz viszonyítva minden még gyorsabban hasított. A Mastodon tagjai sem a szavak emberei, s ismét csak azt mondom, ez így van rendjén. Mostani koncertjük is tömény, egybefüggő, ösztönös zenefolyamként írható le, pulzáló ütemekkel, mázsás riffekkel. Az egésznek továbbra is megvan az improvizatív érzete. A Crack The Skye korong vetítéssel kísért, teátrális bemutatójához képest ezúttal meglehetősen puritán háttér előtt döngöltek az atlantaiak, sőt a fölöttébb bizarr háttérvászon mintegy sugallta, hogy távolodni szeretnének a kifinomultabb, koncepciózus külsőségektől. Mi több, a fent említett anyagnak is egyedül a címadóját játszották el. A Dublin Death Patrol soraiban a Testamentes Chuck Billy és a hajdani Exodus-frontember Zetro Souza énekel, a többi tag között ott találjuk az ő testvéreiket és zenész cimboráikat – pl. a Tesla-dobos Troy Lucckettát is –, akik ugyanabból a kaliforniai városból származnak (a banda neve tehát nem az írországi Dublinra utal). Igaz, a futballcsapatnyi arcnak csak egy része volt jelen a deszkákon. Alapvetően a 2007-ben megjelent albumukat tolták, de hangulatfokozó gyanánt rögtön az elején elsikálták a Motörhead Iron Fistjét is. A muzsika mellesleg egyszerű, mint a faék. A legközelebb a régisulis thrash metalhoz áll, és sok benne a sima rocktéma is. A történet gyakorlatilag ennyiről szólt, semmivel sem többről: néhány kultikus thrasher fazon jól érzi magát együtt, miközben a közönséget is elszórakoztatja. Apropó, szórakoztatás. A „kenyeret és cirkuszt” Rob Zombie hozta el a népnek régi horrorfilmekre épülő díszletekkel, csontváz formájú mikrofonállvánnyal, táncoló-vetkőző csajokkal. Mintha a saját vagy éppen a White Zombie (volt More Human Than Human és Thunder Kiss ’65 is) videoklipjei elevenedtek volna meg. Jelenlegi csapatát Jonh 5 gitáros és Ginger Fish dobos is erősíti. Érdekesség, hogy anno mindketten zenéltek Marilyn Mansonnal, így abszolút otthonos terep számukra a Zombie-féle ipari beütésű groove-metal.

A derék horrormester természetesen emlékezett arra, amire az egybegyűltek aligha, nevezetesen a tizenhat évvel ezelőtti itteni fellépésére, s az idei meghívást megköszönve arra invitált mindenkit, legyen részese élete leghatalmasabb partijának. „Hallgattassék meg a másik fél is” alapon két nappal a Sepultura után a Cavalera Conspiracy is felbukkant, és – minő meglepetés! – műsorát telepakolta az anyazenekar jól ismert nótáival. Refuse / Resistből példának okáért repetáztunk… Ugyanígy sorra került a Nailbomb-féle Cockroaches, amelyben az ifjabb Cavalerák, Richie és a „kis” Igor is szerephez jutottak. Kár, hogy az ultratufa Max-riffekkel fémjelzett Conspiracy zenei világa hosszabb távon kevés valódi izgalmat rejt. Amúgy fenntartom, amit Kisserék kapcsán már leírtam: a két fél újbóli egymásra találása, amelyre egyébként is rengetegen várnak, szerintem csak idő kérdése. A Slipknot kezdésére, némi túlzással élve, a mezőre sereglett mindenki, aki élt és mozgott. Mint köztudott, a teljes mostani Slipknot turné, így ez a fellépés is a tavaly elhunyt Paul Gray bőgős emlékének szól (a koncerteken Donnie Steele pótolja őt). Ha valami, hát ez az érzelmi töltet adott mást, többet az iowaiak eddig látott bulijaihoz képest. A látvány, a színpadi akció és a szett nem nyújtott számottevő újdonságot. Biztosra lehetett venni, hogy hengerelni fog a brigád élőben, borítékolható volt az eszelős show ahogy az eszelős siker is – viszont jó volt újra látni a csapatot, és punktum. Különben megnyugtató a tudat, hogy bennük legalább fel sem merült a búcsú gondolata, még ha a jövőt (a következő lemezt) illetően vannak is egyelőre kérdőjelek.

Ezzel zárult a hosszú Graspop-hétvége, és meglátásom szerint ha csak töredékét is látta az ember az itt tárgyalt zenekaroknak, már nem távozhatott elégedetlenül. (És ahogy az a fesztiválokon lenni szokott, bőven lett volna még mit megnézni, csak hat az ember energiája véges, olykor meg a programbeli ütközések is közbeszóltak.) Annál is inkább, mert bár akadt egy-két kevésbé nívós produkció vagy a hírnévhez méltatlan teljesítmény, a bandák zöme valóban mindent beleadott, és döntő többségben a hangzással is szerencsénk volt. Summa summarum, a Graspoppal jövőre is minden bizonnyal érdemes lesz számolni.

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár