2009. szeptember 11. @ Budapest, Dürer kert
A Rock N Bass Family és a Grindrise Clothing szervezésében:
Fellépők: Slytract, The Sharon Tate, Forsaken Decay, Brainlust, Dance Like Travolta, Awake the Alchemist
Szeptember 11-én meglehetősen hosszú estét sikerült eltöltenem a Dürer-Kertben. Legalábbis hosszúnak tűnt… a hat együttes mindegyikét valahova a hardcore és a death metál közé lehetett belőni, a produkciók minősége azonban elég változó volt. Haladjunk sorjában.
Az est első fellépője az Awake the Alchemist volt. Szeretném röviden és fájdalommentesen letudni kritikusi kötelességemet: nem jó. Mivel azonban így le leszek támadva, hogy ezt semmivel sem indokoltam, attól tartok, kénytelen leszek részletekbe menni. A zene progresszív hardcore/metál/noise rock, és még ki tudja, mi szeretne lenni, de az együttes sem technikailag, sem számírás tekintetében nincs még azon a szinten, hogy ez összeálljon zenévé. A dobok pontatlanok, a gitárok szétcsúsznak, dalszerkezeteket nem igazán lehetett fölismerni, de a leggyengébb pont mindenképp az énekes. Nem tud énekelni (értsd: nincs jó hangja, és hamis), és az üvöltés sem megy neki. A színpadi mozgásról már szót sem ejtenék, egész egyszerűen idétlen. Ilyesfajta zenét Magyarországon az Isten Háta Mögött művel, és nem is akárhogy, az Awake the Alchemist azonban egyelőre sehol sincs a vélhető példaképtől. Sajnálom, ha a fenti meglátásaim bántóra sikeredtek, de sajnos nekem az a dolgom, hogy a negatív véleményemet is leírjam.
Ezután következett a sajátos nevű Dance Like Travolta. Elnézve a nagyon fiatal arcokat és az emós kinézetű énekest erősen meglepődtem, mikor a húrok közé csaptak, ugyanis death metált játszottak nem kevés progresszív-technikás és deathcore elemmel. Egyelőre még nem tudom, mit gondoljak a csapatról; van a zenében néhány nagyon impresszív rész, ezek egyik kedvencemet, a Necrophagistot juttatták eszembe; máskor viszont úgy éreztem, hogy oda nem illő elemek jelennek meg a zenében. A szólók közül néhány nagyon jól sikerült, és az énekes is külsejét meghazudtoló brutalitással hörgött – igaz, a koncert közepére elment a hangja. Még ha a produkció egyelőre messze is van a tökéletestől, sok minden bizalomra adhat okot. És miután így ránézésre egy 20 év alatti átlagéletkorú együttesről van szó, ebből még akármi kisülhet.
Az őket követő Brainlust szintén igen fiatal bandának tűnt, ők leginkább deathcore-ként aposztrofálható zenében utaznak. Tulajdonképpen nincs semmi baj a zenével; bár egyelőre úgy hallik, eléggé alaptémákat játszanak, legalább azokat korrektül szállítják. A színpadi mozgás is egyben volt, a nagyon sovány, szőke énekes igen energikusan vezényelte le a koncertet (egyébként úgy látszik, ez egy ilyen este volt; belőle sem néztem volna ki ezt a hat láb mélyről jövő gyomorhörgést). A zenén még lehetne színesíteni, mert ez egyelőre nem több kaptafa-döngölésnél, néha egy-egy dallamosabb tapping témával megtoldva. De fiatalok még, és hosszú út áll előttük.
Sajnos a Forsaken Decay-ről lemaradtam. Egy roppant kedves ausztrál leányzóval kezdtem el beszélgetni, kimentünk a kerthelységbe, és föl se tűnt, hogy ezalatt lezajlott a koncert. Mea culpa…
Szerencsére a The Sharon Tate-re sikerült visszatérnem. Itt számomra érezhető ugrás volt a fellépők között, ez ugyanis már érezhetően a profi liga volt. Még ha nem is sikerült teljesen lenyűgözniük metal/deathcore-jukkal, egész jó koncertet adtak, feszes és meggyőző színpadi fellépéssel. Engem kicsit zavart, hogy a koncert közben a háttérben folyamatosan horror videók mentek; egyrészt, mert elterelték a figyelmemet, másrészt, mert elég gagyinak tűntek (’70-es éveket idéző kameraállások, messziről is gyurmának látszó belek stb.) Mindemellett nem volt rossz a koncert, amit adtak, inkább csak maga a zene valahogy nem az esetem.
Végezetül az est fő fellépője, a Slytract következett. Sajnos hiába hallottam sokat már róluk, a zenekar eddig valahogy kimaradt az életemből. Most nagyon kellemes meglepetésben volt részem: az előbbiekkel szemben ők azok, akikre ha akarnék, sem tudnék rosszat mondani. Meglepően fogósan megírt death/thrash metált játszanak helyenként HC-s breakdownokkal meghintve. Nagyon kemény, pontos és tömör programot játszottak, tele jobbnál jobb gyors zúzdával, kimértebb, menetelős döngölésekkel, gonosz, hol thrashes, hol kimondottan deathes szólókkal. Az is tetszett, hogy noha a göteborgi melodeath vonulathoz semmi közük, mégis sokszor sikerül emlékezetes, dallamos, de az összképet csöppet sem lágyító elemeket becsempészniük zenéjükbe. Mindenkinek nagyon ajánlom a Slytract-et; ez egy nemzetközi szinten is erős csapat, az est fellépői közül pedig toronymagasan a legjobbak voltak.
Végezetül mit is mondhatnék? Sikerült ellátogatnom egy olyan koncertre, ahol a fellépők egyikét sem ismertem, és ebből is leszűrhettem, milyen nagy és változatos ma már a magyar underground. Azt nem mondom, hogy csupa gyöngyszemre bukkantam, de azoknak a zenekaroknak is sok sikert kívánok a továbbiakban, akik a beszámolót olvasva esetleg úgy érzik, hogy lehúztam őket.