GYÁR Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

2011. augusztus 18-20. @ Miskolc, Egyetemváros

Az idei Gyár Fesztivál otthonául szolgáló Miskolci Egyetem remek választású helyszínnek bizonyult: a hangulatos egyetemi környezet, megfelelő infrastruktúra, vonzó fesztiválbelépő, több színpadon rengeteg különféle stílusú fellépő, vendégbarát árak (Arany Ászok rulez!!!) igen vonzóvá tették számomra az amúgyis hőn szeretett várost a nyár középének eme forró hétvégéjére.

Hétórási érkezésesemnek betudható, hogy a miskolci, számomra az After All utódzenekar Haelo zenekar fellépésének csak a végére, az utolsó pár dalra értem oda. Finom modern/prog/borult zenéjük megalapozta a hangulatomat az elkövetkező órákra.

Hosszú átállást után lépett színpadra az angolok visszatért üdvöskéje, a Skindred. Ha finoman akarok fogalmazni, dzsunga raszta metáljuk nem az én világom. No de ettől még nem dől össze a világ, hisz rajtam kívül sokan kedvelik az efféle modern, a hip-hop, ragga, dub témákat a metalos groove-okkal keverő muzsikájukat; zsúfolásig meg is telt az Azfeszt nagyszínpad. Aprítottak rendesen!

Időközben átmentem a Rock! Europe színpadra, kíváncsi voltam Lovasiékra, vajon benőtt-e már a gárda feje lágya!? Pár éve véleletlenül Krakkóban elcsíptem őket egy egyetemi klubban: akkor, ott, a nem kevés legurított helyben csapolt sörnek köszönhetően lengyel testvéreimmel felhőtlenül szórakoztam a Kiscsillag mutatványán. Örömmel jelenthetem ki, Lovasi barátunk és sereglete az elmúlt években mit sem vesztett önnönmaga bájából!!

Időközben azonban a Superbutt fellépésére is kíváncsi lettem, vajon milyen tagsággal áll ki a szinte már-már csak Vörös Andris és kísérőzenészeinek tűnő formáció. Megdöbbenve láttam viszont a vérbeli metalarcokból álló szigorú felállást: iszonyat hajkoronák, széles terpeszek, intenzív színpadi munka, kő metal. Persze a frontember mit sem változott: szokásos mozgásával, grimaszaival, öltözetével nem kicsit kilógott a többiek közül. Rengetegen voltak kíváncsiak fellépésükre, állat módon is prezentálták az utóbbi évek Superbutt termését.

Az est legjobban várt fellépője számomra mégis a legendás miskolci Eclipse volt.

Ha őszinte akarok lenni, márpedig miért is nem tenném: csütörtökön kizárólag ezen alakulat miatt jöttem el hazulról a Borsod megyei fellegvárba.

Ezen kivételes ötös számomra érthetetlen módon tűnt el a köztudatból az elmúlt években, működésüket sokáig sűrű homály fedte. Igazán sosem voltak túlzottan felkapottak, mindig is egy szűk, de annál lojálisabb, zeneértő tábor állt mellettük. Létezésüket, zsenialitásukat, meg nem értettségüket valahol a Bedlam viselt dolgaihoz tudnám leginkább hasonlítani: kilencvenhetes, saját kiadású Soft Orange lemezüket a honi szakma az egekig magasztalta, aztán hosszú évekig csak egy promo, az Ageless jött ki tőlük, majd pár éve, 2006-ban sorban követte egy, a honlapjukról letölthető tizenegy számos Slowsonic. A dolgok jelen állása szerint Eclipse-ék újra aktivizálták magukat, remélve, ezúttal nem kell hosszú hónapokat, éveket várni újabb koncertekre vagy dalcsokorra.

Az Acélváros sátor tizenegy körül szinte kongott az ürességtől. A jelenlévő maréknyi érdeklődő -zenészkollégákat, barátokat nem említve- viszont kívülről fújta a jobbnál jobb, az idők folyamán klasszikussá nemesedett sorokat. Zenéjükben hihetetlen húzás és valami megfoghatatlan, szavakkal leírhatatlan lüktetés, vibrálás, élet van. Minden rockzene-fanatikus, értő fülű kollégámnak üzenem: Eclipse-et kéne ám végre hallgatni!!!

A csütörtöki nap -és úgy egyáltalán, a Gyár Feszt egyik- legjobb koncertje volt ez. Zeneileg, tudásilag lazán űberelték az egész mezőnyt, na, ez az igazság!!

Leanderék bulijába már csak belekukkantani volt kedvem, ismét alapos lánytömeg várta epekedve műsorukat. Hiába no, öregszem.

A pénteki nap ígérte AB/CD, Isten Háta mögött, Depresszió és Road buli különösebben nem villanyozott fel. Kristó Laciékat nagyon szeretem, de idén ki tudja hányadszor kaptam volna el őket, a Depi és Road kettősét is már számtalanszor elcsíptem. Metalzenékhez koptatott hallójárataimnak talán e napra ennyi lett volna a diéta.

Ennek fényében viszont teljes erőbedobással készülhettem a szombati támadásra: Cadaveres, Soilwork!! Ha valakinek mond valamit e két név, hát nem hagyhatta ki e különleges alkalmat. Körmiék nem sűrűn szántják fel a régió deszkáit -na jó, idén azért eljöttek Egerbe és Salgótarjánba-, a Soilwork-on való kötelező megjelenésem pedig egyértelművé tette, hogy a tribal metal alakulat bemelegítésén ott a helyem az első sorokban.

Az új lemezt azóta rongyosra hallgatva, csípőből nyomtuk az ismert sorokat. Azt pedig ugye már meg sem kell említenem, hogy az egyik, ha nem a legjobb magyar koncertbanda. Iszonyat intenzív színpadi munkájuk és a brutális hangosítás megalapozta a kellő ovációt a tömegből. Szeretem mindkét, Ádám Gabóval készült korábbi lemezüket, de ezt az újat, ezt valahogy iszonyat módon eltalálták. Jöttek is sorban róla a kötelező darabok. Egyedüli szívfájdalmamat is valahol kiönthetem: lassan hanyagolják a Versus szintén pokolfajzat klasszikusait. Szomorú tény, de érthető.

Efféle iszonyat buli után a Subscribe komplex őrülete nemigen hozott már különösebb lázba, bár ezt a csúrig megtelt sátorban jelenlévőkre nem igen lehetett elmondani. Sokan szeretik őket, és el kell ismerni, látványos show-t mutatnak be minden egyes alkalommal.

Az agyam azonban már a közelgő svéd modern metalosokon kattogott: mindenképp be kellett hát jutnom a legelső sorokba. Panic Broadcast című mesterművük ismét nem kicsit, de alaposan telibetalált. Nyolcadikként megjelenő alapvetésük 2010-es toplistám élén landolt, nem mellesleg a Natural Born Chaos óta fanatikusan figyelem működésüket.

Tízre szépen meg is telt a Nagyszínpad sátra. A zsírozottan működő Soilwork turné gépezet egyetlen fájó pontja talán, hogy a visszatért tékozló fiú Peter Wichers nem volt jelen a Europanic fesztiválsorozaton, helyette egy cimbora, bizonyos David Andersson segített ki Bjorn Strid-éknek. Már beálláskor elsőre feltűnt a svédek kiváló hangulata, így borítokolni lehetett a teljes káoszt. Gördültek is hamarosan a Soilwork-slágerek: Follow the Hollow, The Crestfallen, Late for the Kill, Early for the Slaughter, Night Comes Clean, Like the, Average Stalker, Rejection Role, The Chainheart Machine, Let This River Flow, Two Lives Worth of Reckoning, As We Speak, Stabbing the Drama, Nerve.

 

Ola Flink basszerről eddig is tudtuk, hogy nem százas, de amit itt elővezetett, az tényleg nem volt piskóta. A hátán fetrengve gitározott a deszkákon, rugkapált, pofákat vágott, a nyakában tépte a négyhúrost, hergelte a többieket. De Speed sem volt akármi: olyan hangorkán tört ki ebből a kopasz óriásból, olyan szinten énekelte el az amúgy sem egyszerű durva/tiszta váltott dallamokat, hogy koncert végén is csak a porban keresgettem az időközben elhagyott állkapcámat. A többiek sem akárkik: Sven Karlsson, Dirk Verbeuren, Sylvian Coudret és a beugrós Andersson gyerek egytől-egyig kegyetlen profi zenészek. Tizenkettő ezúttal nem egy tucat! -így ért véget számomra az egyben szombati nap végét is jelentő Soilwork buli.

Miskolcról ismét szép emlékekkel távozhattunk! Jövőre, ugyanekkor, ugyanitt!!

Szólj hozzá!