Haggard, Remember Twilight, Symphony – Koncertbeszámoló

2008. november 17. @ Budapest, Diesel

Tales of Ithiria Tour

“Eppur si muove” – rögtön ez, az estéhez minden szempontból illő gondolat jutott eszembe, amikor megláttam a Diesel klubban hömpölygő tömeget. Még soha nem voltam Haggard koncerten, és nem tudtam elképzelni sem, hogy mekkora tömeget képes megmozgatni ez a zenekar, különösen az után, hogy úgy néz ki, az új albumról megoszlik a rajongók véleménye. Az eddigi visszajelzések alapján ugyanis legalább annyian áradoznak róla, mint amennyien csalódtak benne, ez utóbbiba természetesen belejátszhatott a megjelenés állandó késleltetése is. A turnénak ezen napja ráadásul hétfőre esett, a Heidenfest másnapjára – ami szintén erősen elgondolkodtathatott egy-két metalrajongót -, ráadásul a turnén egy harmadvonalas folk metal zenekar kísérte őket, ami szintén nem a csábító kategóriába tartozott. Ám itt jön a fent említett idézet, mindezek ellenére mégis mozog a zenekar szekere, történjen bármi, egy Haggard mégiscsak egy Haggard, egy olyan élmény, amit látatlanban sem szívesen hagy ki az ember, de életében legalább egyszer látnia kell.

Mint említettem, a klub szinte tele volt, így a hosszas ruhatári álldogálás után erősen meglepődtem, hogy az emberek nagy része eltűnt valamerre. Először furcsálltam a dolgot, de hamar észrevettem egy kis tömörülést a kis kupolateremnél, ahonnan kiszűrődött valami zene is. Odamentem, és meglepődve tapasztaltam, hogy a koncert lényegében elkezdődött a Symphony fellépésével. Nos, őróluk semmit nem hallottam még, információt sem igen találtam, és mivel előre nem is voltak beharangozva, így abszolút meglepetésként ért a szereplésük. Zenéjük nagyon tetszetős, a kellemes melodikus témák – amiket legtöbbször a hegedű vitt – mellett sokszor súlyos, befordult doom témák jöttek elő, néha pedig a dark rock/metal elemeit véltem benne felfedezni. A zenéjüket vj kísérte, ami jó ötlet volt, és plussz hangulatot adott az egésznek.

Én úgy érzékeltem, hogy a számhoz tartozó videok helyettesítették a szöveget, de némely szám hiába épült fel remek témákból, egy idő után az ének hiánya miatt számomra kissé hosszúnak tűnt, de szerintem ez csak a zene összetettsége – amiben nem volt kivetnivaló – és nehezen emészthető volta miatt. Viszont néha el-elképzeltem a dalokat Stainthorpe-féle dallamos illetve hörgős énekkel, és mindkettő passzolna hozzá, előbbi esetben hangulatilag természetesen a My Dying Bride-ra hasonlítana, míg utóbbi esetben a hasonlóan dallamos északi death/doom bandákra. A gyorsabb részek így ének nélkül pedig a Mr. Silentet juttatták eszembe a hegedű miatt. Nagyon kellemes meglepetéssel örvendeztettek meg a szervezők, mert én még ennyire összerakott, számomra eddig névtelen zenekarral nem találkoztam. Az együttes egyetlen gyenge pontja talán a sablonos név – ami ráadásul eléggé megnehezíti az információk begyűjtését a bandáról -, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy minden más adott ahhoz, hogy rövid időn belül szélesebb körben ismertek és elismertek legyenek.

Ezek után következett a Haggard kísérőzenekara, a szintén német Remember Twilight. Feltételezem, személyes kapcsolat lehet a két banda között, mivel egyébként nem igazán látom értelmét az ő szerepeltetésüknek. Az már a MySpace-re kitett dalaiknál is feltűnt, hogy zenéjük gazdagon hangszerelt (két hegedűs és egy oboás játszik a hagyományos metal-felállás mellett), de borzasztóan egysíkú és sablonos. Mivel éppen előző nap ugyanezen a helyen volt Heidenfest, ezért a folk metaljukkal mintegy folytatták azt az estét, de inkább olyan volt, mintha annak egy gyengének sem minősíthető levezetése lett volna. Eleve Clint Mansell örökzöldjével kezdtek (a Rekviem egy álomért filmzenéjével), ami szerintem olcsó poén, ráadásul semmi köze nem volt a később látottakhoz, csak “lógott a levegőben” az intro. De ezen kívül az előadásban nem volt hiba, rendkívül energikusak, vidámak és barátságosak voltak, és igazából ez tartott bent a teremben. Tényleg olyan lelkesek voltak, hogy bármennyire is untam már három szám után a dalaikat, egyszerűen a színpadi jelenlétükkel bilincseltek le, mivel zeneileg tényleg nem voltak erősebbek a számok. Körbenézve láttam, hogy azért nem mindenki adta meg a zenekarnak azt az esélyt, hogy élőben meggyőzze őket, a koncertterem ekkor félig sem volt. Mindenesetre az azért elmondható, hogy a hangszereken mindenki tette a dolgát, az oboás ember pedig egy külön jelenség. Félelmetes volt ebben a csuha-szerű ruhában a maga több mint két méteres magasságával, ahogy forgatta a szemeit! De igazából ez volt a leginkább megjegyezhető momentum az egész koncerten, úgyhogy hiába nem volt hiba a koncerten, egyszerűen ennek a bandának a zenéje nem az én világom.

A szünet vége felé már kialakult a színpadkép, félhomály és minden kottatartó előtt/mellett egy-egy gyertya várt színpadra az est fénypontját, a Haggardot. A “The Origin” hangjai még ugyan playbackről szóltak, de ez éppen arra volt jó, hogy a zenészek megtalálják helyüket, a közönség belelkesedjen, és elkezdhessék a koncertet természetesen a “The Origin” folytatásával, a legújabb album címadó dalával, a “Tales of Ithiria”-val. Nos, nincs mit mondani, az első perctől kezdve le voltam nyűgözve! A hangzás is szerencsére nagyszerű volt – ezen meg is lepődtem -, minden hangot tisztán lehetett hallani, de emellett volt erő is mindenben (úgy, hogy a fülem egyszer sem fájlaltam tőle). De a lényeg az, hogy élőben szinte minden erénye megmutatkozott a csapatnak. Az énekek erőteljesek voltak – eleinte talán túlságosan is, de ez később normalizálódott -, de emellett szépek, és érdekes lehet, de én úgy érzékeltem, hogy a kórusrészeknél lágyabban, összehangzóbban szól együtt élőben, mint lemezen – feltehetőleg ott sávonként veszik fel, ami egy ilyen zenénél szerintem nem kissé ront az összképen, de ez persze az én véleményem. A dinamika – mint már említettem – a legelső számnál még nem volt 100 %-os, de erről nem hinném, hogy feltétlenül a csapat tehetne. Az egyik szoprán hölgy mikrofonja ugyanis erősebben szólt egy fokkal, mint kellett volna, de ezt csakhamar korrigálták, így teljes szépségében élvezhettük azt a csodát, amit ez a német társulat az ezt követő majdnem két és fél órában (!) bemutatott. Ez a koncert ugyanis közel állt a totális zenei élményhez, ahhoz, amihez ritkán van az embernek szerencséje. Mondom mindezt úgy, hogy bár kedvelem a zenekar munkásságát, rajongónak egyáltalán nem vagyok mondható. Egy kicsit tartottam attól, hogy a legelső lemezről – amit én még mindig gyakrabban hallgatok, mint a többit – alig fognak játszani, de rámcáfoltak, sőt, a számok összeállításakor mintha kifejezetten az én kedvemben akartak volna járni. Így természetesen a koncert gerincét képező Tales of Ithiria mellett játszottak minden albumról, és az elsőről a legtöbbet, aminek nagyon örültem! Leginkább azért, mert azért – valljuk be – azon a lemezen bármennyire remek szerzemények is vannak, a felvétel nem minden ponton kifogástalan, így kíváncsi voltam, milyen lehet egy profi megszólalással. Nos, élőben egyszerűen csodás! Új színben tűntek fel a dalok, és az az igazság, hogy mostanság ha újrahallgatom bármelyiket, egyből az jut eszembe, hogy újra a koncerten akarok lenni, és ott akarom átélni, mert azt az élményt még megközelíteni sem tudja a lemez. Leginkább a “The Day As Heaven Wept” tetszett, ennek a keményebb része hihetetlenül súlyosan szólt élőben! Attól tartok, hogy még oldalakon keresztül tudnék ódákat zengeni arról, hogy milyen érzés volt ott lenni, de szerintem bárki, aki aznap este látta őket, hasonlóan gondolkodik.

Ami különösen tetszett, az az, hogy a zenekar egyáltalán nem csupán a profi előadást tartotta szem előtt, ők is éltek a színpadon, vidámak voltak, kommunikáltak a közönséggel, még a professzor (Hans Wolf) is csápolt néha egyet-egyet zongorája mögül, és próbálta átvenni a közönség hangulatát. Nem volt nehéz, hiszen a lelkes hallgatósereg már az elején sem pihent, az olyan opuszok felcsendülésénél pedig, mint a “The Observer”, az “Eppur Si Muove” vagy az új albumról a “The Sleeping Child” rengetegen kezdtek el ugrálni, mozogni. A színpadképhez a gyertyák mellett egy-egy fáklya is hozzátartozott, amelyet Fiffi – az egyik tenor, aki inkább nézett ki egy megfáradt motorosnak mint egy profi énekesnek – időnként tűzfújásra használt fel. Az, hogy mi élveztük a koncertet az nem vitás, de ahogy elnéztem, ők legalább annyira jól érezték magukat, mint mi, (és ezt egyébként az elköszönésnél ki is fejtették, meg is köszönték). Ez látszott is, előadás közben is egymásra mosolyogtak, egymásra kacsintottak, és mikor a közönség ráhatás nélkül is ütemesen kezdett el tapsolni, az láthatóan örömmel töltötte el mindannyiukat. Egyik dalnál a vége felé azonban meglepődtem, mert a frontember Asis egyszer csak eltűnt a színpadról, és ha jól emlékszem, még valaki követte. Gondoltam, így lesz vége a koncertnek, szépen lassan mindenki levonul, de furcsa volt, hogy még hallottam a gitárt. Kis idő múlva azt veszem észre, hogy valaki vagy valami böködi a jobb vállamat, és mikor odanéztem, akkor láttam, hogy bizony Asis gitárjának a nyele az, ugyanis lejött a közönségbe egy kicsit együtt mozogni a tömeggel. Nem akármilyen jelenet volt, az biztos!
Az utolsó dal után nem volt túl sok esély arra, hogy a magyar közönség könnyen szélnek eressze a zenekart, a visszatapsolás hangereje majd szétvetette a Diesel falait. Րk vissza is jöttek, és Asis bőbeszédűen megköszönte az estét mindenkinek, egyenként bemutatta a zenekar mindegyik tagját, majd bejelentette, hogy akkor egy olyan feldolgozás fog következni, amelyet nagyon sok ideig próbált a zenekar, de végül nagyon örül annak, hogy sikerült összehozni, hiszen ezen nőttek fel, nagy hatással volt rájuk! Ezek után ugye legtöbben elkezdtek gondolkodni, hogy ez vajon Rachmaninov lesz-e avagy a Hijo de la Luna, ám arra senki nem számított, hogy a Napalm Deathtől a kultikus You Suffert adják elő! A közönség természetesen értékelte, bár – a viccnél maradva – a szimfonikus megvalósítást én azért hiányoltam. Nos természetesen ezek után a ráadásban két igazi Haggard remekművet is leadtak, az egyik az én másik kedvencem, a “De La Morte Noire”, míg az egész estét az “Awaking the Centuries”-zel zárták a közönség nem kis megelégedésére. Utána is próbálkoztunk visszatapsolással, de sajnos kevés sikerrel, ami nem meglepő, hiszen nem szokványos hosszúságú és minőségű koncertet kaptunk.

Mikor elhagytam a helyszínt, akkorra már el is felejtettem mindazokat a fenntartásokat, amikkel érkeztem – az utolsó album és az akörüli cécó alapján. Egyszerűen hatása alatt voltam, és még legalább egy ideig alatta leszek annak, amit láttam, hallottam. Nem feltétlenül kell szeretni ezt a zenekart, viszont mindenképpen látni kell egyszer őket élőben mindenkinek, aki szereti a zenét, stílustól függetlenül, mert kevés olyan együttes van, aki egyszerre profi és lélekkel játszik, energikus/játékos és precíz, valamint stílusokon és távoli zenei világokon ível át a munkássága. Nem véletlenül láttam bemenetelkor ifjú tinédzsertől idősebb zenebarátig mindenféle embert, és nem ok nélkül láttam kijövetelkor ugyanennyi elégedett és átszellemült arcot. Életem egyik legnagyobb, de mindenképpen az egyik legfontosabb zenei élménye volt ez az este, olyan, amit nem fogok elfelejteni, amíg a zenével bármiféle kapcsolatban leszek.

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár