2013. december 3. @ Budapest, Dürer Kert
Kétség sem fért hozzá, hogy a glasgowi Bleed From Within lógott ki leginkább az este profiljából. Papírforma volt, hogy erre az ide nem illő, Carnifex, Suicide Silence stb. vonalon levezetett séma-deathcore-ra szinte senki nem lesz kíváncsi, ennek megfelelően a jelenlévők többsége is inkább a bárpultot választotta a skótok helyett, akik az egyedi ötletekkel csakugyan elég skótul bántak szerény, szűk félórájukban.
De ha már kénytelenek voltunk ráhangolódni az efféle muzsikára, azért megpróbáltam nem a többiekkel azonos szinten mérni a srácok teljesítményét, mely bár valamelyest javított a megítélesen, de tisztán látszott, hogy van még miben fejlődniük. Talán Scott Kennedy frontember lelkesedése tudta a leginkább visszaadni a stílus igazi esszenciáját, egyébiránt a banda egész kiállása messze elmaradt a fentebb említett csapatok vehemenciájától. Egy-két keményebb betétnél voltak jó pillanataik, de a húrosok gyakran csak egyhelyben tötyörögve pengettek, lehetett volna több oldalváltás is, meg úgy ámblokk, nagyobb tűz a részükről. Nyilván nagy kihívás nekik ez a turné és a mérce sem alacsony, mégis úgy gondolom, egy három lemezes zenekar ennél többre kell, hogy képes legyen, különösen az egyik legszenvedélyesebb keményzenei műfajban. Nem kizárt, hogy más közegben jobban működik a dolog, de ezen az estén túl sok pozitívumot nem hagytak az emlékezetünkben.
Egy pöpec átszerelés után következett a Dying Fetus. Készültem lelkiekben a Bleed from Within bulija után, hogy breakdown helyett blastbeat és üvöltés helyett a pokol bugyrait is megrázó mély hörgések lesznek. A Brutal Assaulton elsöprő koncertet adó banda most is hozta amit kellett, azonban a hangzás körülbelül a koncert feléig nem találta a helyét. Az egész összességében halk volt, a pergőt hallani se lehetett és a gitárok is csak valahol hátul rádió minőségben zajongtak.
Az amerikaiak koncertjére, mint ahogy az várható volt, már egészen megtelt a terem. Aztán nem sokkal talán a One Shot One Kill romantikus dallamai után a Praise the Lord-ra helyre rázódott a hangzás. El is kapott a hév egy kis headbangelésre és pogóra. Rettentő profin lezúzott koncertet kaptunk, amit egy kicsit talán unatkozva adtak elő. Egyedül Trey Williams úr tűnt úgy, hogy élvezi is igazán a koncertet. Gyakran ellehetett tőle kapni egy mosolyt két dobtéma között. A gitárszólókat még mocskosabb precizitással küldték le. Aztán nagyon hamar két kedvenccel a Killing on the Adrenaline-al és a In the Trenches-el zártak.
Rövid átszerelés és végre elérkezett számomra az este fő attrakciója, avagy három év várakozás után újra láthatom a Hypocrisy-t! Nem különösebben meglepő mód az új lemez dalával az End of Disclosure-el kezdtek, majd a Tales of the Spineless-el folytatták. A hangzás egészen rendben volt, így egyből elkapott az atmoszféra és fel se nagyon eszméltem belőle a koncert végéig. Amikor előre mentem fotózni, pont elkezdődött a Killing Art amire hatalmas pogó kerekedett.
Kellemes felfrissülés volt a lassabb témák között. Majd jött az Eraser a nagy kedvenc albumról, bíztam benne, hogy játsszák a Slave to the Parasites-ot is, de nem volt. Mondjuk, nyilván amikor nem headlinerek akkor inkább egy válogatás programot éri meg tolni.
Én kiugró hibát nem találtam, az előadásmód, a hangulat, a fények minden a helyén volt. Megérte ennyit várni és a félig telt nagyterem együtt lélegzett és élt a zenekarral ők pedig velünk. Sokfelől érkeztek emberek, még vidékről is. Nagyon sok embertől hallottam, hogy a Hypocrisy miatt jöttek leginkább. Senki sem csalódhatott hozták a megszokott színvonalat, úgyhogy mindenki bánhatja, aki kihagyta. Óramű pontossággal zárták ők is a programot, hogy aztán átadják a színpadot az este főattrakciójának.
A Heaven Shall Burn headliner szerepét meglehetősen ellentmondásosan kezeltem. Egyrészről tökéletesen egyetértek azokkal a visszhangokkal, melyek szerint egy kibaszott vicc, hogy a Hypocrisy helyett ők kerültek a reflektorfénybe, azonban ha teljesen őszinte akarok lenni, rajongóként a HSB most jobban érdekelt, mégpedig azon egyszerű okból kifolyólag, hogy Peter-éket már sikerült teljes pompájukban elcsípnem a Hypocrisy tavaszi turnéján. A németek viszont időközben kihozták a VETO-t, klub körülmények között ráadásul még sohasem lehettem tanúja a menny lángbaborulásának, szóval számomra nem jelentett különösebb problémát napirendre térni a szereposztás fölött.
A bulit megelőző nagy hőzöngés azért szerencsére nem mutatkozott számottevően, igencsak szép számmal és jó hangulatban vártuk a srácokat, amihez a remek szervezés is hozzájárult. Zökkenőmentes program mellett, egy gördülékeny átszerelés után kezdődhetett is a móka – jó látni, hogy az utóbbi időkben újra divatba jött itthon a precizitás.
Másik szembetűnő dolog, hogy egyre jobban szólnak a hazai koncertek. A Counterweight berobbanásakor már érezni lehetett, hogy a körülményeken semmi nem múlik majd. A hangzás, illetve Marcus Bischoff teljesítménye hibátlanul visszaadta azt az egyedülálló karcosságot, azt a muzikális láncfűrész benyomást, amivel a HSB mindigis több volt az átlag metalcore zúzdáktól. Pusztán a lemezminőségű vokálnál persze jóval többet adott a frontember, hihetetlen színpadi intenzitást, arcbaüvöltést és a totális téboly minden lehetséges eszközét bevetve, Marcus rendszerint vastagon kiveszi a részét a banda hitelességéből, továbbá abból az eredményből, hogy a zenekar évről évre világszerte egyre nagyobb tömegeket képes (a szó legszorosabb értelmében véve) megmozgatni. A lényeget kimondva: ritka az ilyen egyéniség, kiváltképp a core színtér berkein belül.
A show persze nem csak róla szólt, körülötte is mindenki hozta a zene élét a saját hangszerén. A sok mozgásnak köszönhetően, Alex és Maik játékát is gyakran volt alkalmunk akár centikről is nyomon követni – hálám üldözze haláláig az illetékes(eke)t, akik a Dürerbe vitték a bulit a Club 202 helyett! A helykihasználástól mondjuk egy picit többet vártam volna a közönség részéről (mindössze egy arcot számoltam, aki bevállalta a stagedivingot), ami persze kényelem szempontjából sokaknak előnyös lehetett, csak mondjuk egy Heaven Shall Burn koncertre általában nem a komfortérzet miatt jár az ember. A küzdőtér közepén állók persze biztosan mást tapasztaltak, nem is azt mondom, hogy tétlen szemlélők voltunk, de biztosan láttak már nagyobb ütközeteket is a srácok a turné folyamán. A performra persze mindez nem volt kihatással, szenvedélyességben egyébként is komoly kihívás túltenni a brigád alakításán.
Ami a VETO dalait illeti, az előre borítékolható volt, hogy a Land Of The Upright Ones az Endzeit-hoz hasonló világégést hoz majd magával, még a Godiva is kellemes frissességet jelentett, a különösebb izgalmat nem nyújtó Hunters Will Be Hunted után aztán meglepetten vettem tudomásul, hogy három 2013-as szerzeménnyel ki is fújt az új lemez bemutatása. Lettek volna még ölteteim, mint például a Die Stürme Rufen Dich vagy a szerintem hatalmas potenciált rejtő You Will Be Godless, de ezen túlmenően is elmondhatom, hogy nem voltam teljesen kibékülve a setlist-tel. A középre belőtt Edge Of Sanity feldolgozás tökéletesen értelmetlen húzás volt, meg aztán túl sok volt a múltidézés, a program számomra azt tükrözte, nagyon ki akarják szolgálni a már meglévő közönségüket, miközben pont az aktualitások szorulnak a háttérbe. A setlist aztán elméletileg több helyen is változott a soron következő állomásokon, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy ez a kritika most a budapesti koncertnek szól. Látvány tekintetében egyébként szintén hasonló cipőben jártunk, a külföldön oly látványos háttér vetítések itthon ugyancsak elmaradtak. Mindent egybevetve azonban, a fő kvalitásokat tekintve azt kaptuk a csapattól, ami tőlük elvárható.
Setlist: 1. Counterweight; 2. Land Of The Upright Ones; 3. Combat; 4. Hunters Will Be Hunted; 5. Behind A Wall Of Silence; 6. The Weapon They Fear; 7. Black Tears (Edge Of Sanity Cover); 8. Godiva; 9. Trespassing The Shores Of Your World – Encore: 10. Awoken+Endzeit; 11. Not My God – Encore 2: 12. The Disease; 13. Voice Of The Voiceless.
Főműsoridő után szerencsésnek vallhatta magát az a maroknyi ember, aki nem távozott tíz perces intervallumon belül, mert szinte minden zenészt el lehetett kapni egy-egy fotóra és pár szóra a folyosón. Leírhatatlanul furcsa volt például Marcus-t ilyen halk és csöndesnek látni a civil életben, de olyanok is voltak, akik láthatóan nagyon otthonosan érezték magukat a színpadon kívül is. Alex-szel bárki hosszan és kedélyesen társaloghatott az aulában, de a Hypocrisy-s Tomas Elofsson is végtelenül szimpatikusan és közvetlenül állt a fanok rendelkezésére. Csak egy (ingyen) ital a pultnál és éjszakába nyúló beszélgetés… Tökéletes levezetés volt, egy vidám Peter Tägtgren-nel a finisben.
ÍRTA:
Jillian: Heaven Shall Burn, Bleed From Within
SteveShield: Hypocrisy, Dying Fetus