2009. július 15-19. @ Tokaj-Rakamaz
Idén ismét nagy mulatságban volt részünk a tizedik Hegyaljának köszönhetően. Szinte már elkerülhetetlen programnak bizonyul számunkra a minden év júliusának közepét elfoglaló fesztivál, hiszen a mindig gazdagodó koncert kínálatnak nehéz ellenállni. Zenei téren a tavalyi melodikusabb vonalat képviselő nemzetközi körökben is jól ismert bandákat idén a thrash nagyágyúi váltották fel. Ezen kívül újdonságnak számított még a fesztiválszervezők soron következő zöldülési törekvései. Az egyik ilyen reformnak a söröspoharak környezetbarát anyagból való gyártása számított. Így idén végre a fesztivál területen eldobált poharak nem okoztak nagy gondot, mivel könnyedén lehet őket majd komposztálni.
A tokaj-rakamazi fesztivál most is teltházzal zárta a négy napot, annak ellenére hogy az utolsó napra jósolt napijegyesek fele a jósolt vihar miatt inkább nem is indult neki bulizásnak. Ismét rekord döntésre került sor, hiszen összesen, ha jól tudom 71 ezer fesztiválozó mulatott a tizedik hegyalján. Őszintén szólva számomra már ez az iszonyú embertömeg inkább kellemetlen volt, mint ösztönző. A fesztivál népszerűségével ellentétben maga az alapterület ugye nem indult növekedésnek, és a szabad szemmel is könnyen belátható kis terület igen szűkösnek bizonyult ennek a hihetetlen emberáradatnak. Még az sem segített, hogy napközben a népnek lehetősége volt Tokaj kis utcái közé beáramolni, és eloszlani. Minden létező borozó és kajálda dugig volt telve, plusz az utca is tömve volt a földön ücsörésző kis csoportokkal. Az időnek köszönhetően mondhatom, az összetartó erők között első helyen leginkább a közös izzadás szerepelt, és csak utána következett a bulizás XD. Az utolsó nap „viharának” hívott kis esőcske híre végül kicsit kipucolta a placcot, ideje volt már fellélegezni, és egy kis valóban hűvös sört inni.:)
A helyhiány persze a zenei program élvezhetőségét is csökkentette. Ha a színpadtól már egy kicsit is messzebb merészkedtél, mondjuk egy padra, a szomszédos színpad basszusa óhatatlanul belemosódott az általad hallgatott produkcióba. A DeWalt sátorba meg néha igazi kínnak számított bepréselődni, mert azért ember legyen a talpán aki több koncertet is kibír hering módjára izzadt testek közé ékelődve, 60 fok és tömött füstben áztatva. Valljuk be picinek bizonyult idén minden, nem csak az alapterület, sátorok nagysága, padok és sörözők száma, de még a város sem bírt most el minket.
Idén a sátrazás mellett döntöttünk, szóval ismerősök már jó hamar -vasárnap azt hiszem- letáboroztak a sok-sok fának helyet adó első számú kempingben. Mivel a tavalyi fesztiválhoz képest idén úgy szemre legalább dupla annyi ember cirkált a kisvárosban, a pincékbe való bejutás, igen csak nagy nehézségekbe ütközött. Így aztán a hagyományokat megbontva, új kedvenc borozó után néztünk, amit csak úgy hívtunk a „teknősös”. Ezt pediglen azért, mert a kertben egy kis tavacskában teknőcök fürdőztek. Persze a hely valódi nevére azóta se derült fény, szóval a haverok odanavigálásával akadtak problémák.:)
1. nap
A borozóból a délután folyamán robbantunk ki egy kis bulizós ír zenére mulatni. Nagy sajnálatomra Paddy and the Rats-re nem sikerült odaérnünk, pedig igen jókat hallottam róluk. Főleg egy félegyházi bulijukról, ahol álltólag hajnalig ropták a pult a tetején XD
De sebaj, a Firkin kárpótolt minket egy kis modern ír kocsmazenével, amit képtelenség volt egy helyben állva mozdulatlanul szemlélni. A Flogging Molly, és a Dropkick Murphys sajátos stílusát követő és slágereit is játszó banda 2008 októberétől halmozza a sikereket külföldön és itthon egyaránt. A sokak által ismert ír nóták, mint például a Whiskey in the Jar, a Wild Rover, a Drunken Sailor vagy az Irish Rover a Firkin előadásában újraértelmezve friss, modern elemekkel gazdagodnak, mégis megőrizve eredeti receptjüket.
A énekes mulatozásra ösztönző hangja mellett a fuvolás dinamizmusa ragadott még magával minket. A régi M.É.Z. és a Shannon.hu-ból ismert Péter János fuvolás energiája nem akart elfogyni, vidáman és lelkesen pattogott a színpadon ide-oda. A dalok végig gyors, pörgős ütemben zúdultak a közönségre, a nyelvezet erdetinek hatott, még a tagok ruhája is próbálta az ír habitust reprodukálni. Azt sajnálom csak, hogy kora este játszottak, simán el tudtam volna képzelni késő éjszaka, mikor már mozgolódósabb kedvükben találja a közönséget.
Ami ezután következett, az már a DeWalt sátor műfajába tartozott, átlépkedtünk gyorsan tehát Death Angel-re. Érdekes egyébként, hogy a fesztivál idén három zenekart is prezentált kaliforniai Bay Areából, (igaz ezek közül az egyik egyértelműen inkább a modern, extrém metál fogalmát merítette ki az utóbbi időben.) A DA új felállással érkezett hozzánk idén, és a frissítés az eddig szinte családi vállalkozásként működő zenekart most két új nem fillippínó származú taggal gazdagította.
Kőkemény thrash muzsikát toltak, és bár a hangzás elég borzalmas volt (majd sajnos ez a DeWalt-ra többnyire jellemző maradt), lendületük a koncert előrehaladtával csak növekedett. Az új basszerost éreztem csak kicsit visszafogottabbank eleinte, de később már ő is behozta elmaradását a lelkesedésben, és még a Marshall erősítőkre is felugrott. Mivel ez volt turnéjuk utolsó helyszíne, így az utolsó nóta is nekünk, hegyaljásoknak járt, amely egy improvizációkkal megtűzdelt instrumentális szám volt. Ezt követte az énekes a fogadtatásért történő hálálkodása, és egy ígéret, hogy visszatérnek még hozzánk.
Őket a Kataklysm követte. Róluk azt érdemes tudni, hogy ők sem ma kezdték az ipart, még 1991-ben alakult a kanadai csapat, és egy évvel később már ki is adták első demójukat. Jelenleg ott tartanak, hogy 9. albumukat is megjelent már, melynek címe Prevail.
Az énekes, Maurizio Iacono biztosított minket arról, hogy aki nem hallott még róluk, azoknak aznap este megmutatták mi is az a Kataklysm. Annak ellenére, hogy még mindig nem érzem konkrétan a zenéjüket a magaménak, tetszett a hozzáállásuk, abszolút pozitív élményben volt részem a koncert szempontjából, A gitárok és a hyperblast abszolút meggyőző volt, szóval sokunkat érthetően headbangelésre késztetett. Tényleg korrekt produkciónak számított volna, ha a hangzás is megfelelő. De így is azért pezsdítően hatott a közönségre.
Ideje volt kicsit pihenni, szóval most a WMD kimaradt, de aztán igyekeztünk is vissza Keep of Kalessin-re. A norvég black zenét játszó bandára is elég kíváncsi voltam, hiszen e banda kapcsán is elhangzott már Csihar Attila neve. Ez persze még abban az időben volt, mikor Obsidian gitáros tagok híján különböző black-ben járatos arcokat gyűjtött maga köré új EP-je felvételénél. Mára azonban megvan a kiforrott csapat, két új lemezzel a háta mögött, és az új anyag a koncerten abszolút profin szólt. Zenéjük előnye, hogy nem azt a tipikus szimpla trú blacket tolják, hanem futja pár egyedibb ötletre is.
A napot számunkra ők zárták, aztán még pár páleszre futotta erőnkből, mielőtt eltettük magunkat másnapra.
2. nap
A hőség és a csupán pár órás sátras pihenés megtette hatását, elég kóválygós hangulatban leledzettünk napközben, és alig vártuk, hogy végre megint nyugodni kezdjen a nap. Addig is ismerősöket vadásztunk, nem kevés sikerrel… valahogy idén úgy tűnt, szinte tényleg mindenki eljött a cimborák közül.
Az első koncert, amire elvetődtünk Kaukázus volt. Könnyed kezdésnek gondoltam, és mivel már láttam őket egyszer-kétszer, egy kis bemelegítő bulizásra számítottam. Sajna nem ez történt, elég laposak voltak most a srácok, és még valahogy a teszkós számuk se ütött úgy, ahogy szokott. Szóval az első 3 szám után el is léptünk, valami energiadúsabbra vágyva.
Nem titkoltan már az este metálos fő attrakciójára ácsingóztunk erőteljesen, de addig még várni kellett, nem is keveset. Szóval a PUF-ba hallgattunk bele egy kicsit, miközben a padoknál sörözgettünk. Velük nem volt semmi gond, röviden megfogalmazva: dallamos, könnyed, táncolható. A közönség élvezte is, és most valahogy az ének is tisztábbnak tűnt, mint amire emlékeztem.
Már jóval Machine Head előtt a Bandland színpad közvetlen közelébe másztunk, a többi fotóssal igencsak hosszú sorba rendeződve, és várva a kordon elé beeresztést. A várakozással töltött percek először kellemesen, beszélgetéssel teltek, majd hirtelen sokk következett: a lábdob megszólalt. Iszonyú erős volt, szinte szaggatta a dobhártyát, és hát először azért bizakodva arra gondoltunk, hogy ez ugye még csak a hangolás, majd lejjebb veszik egy picit. De nem, egyre csak rosszabb lett, füldugó az meg sajna nem volt. (Nagyot nevettem is később, mikor holland ismerősök Szigetre alapból azzal mentek minden koncertre. Ez nekem eddig sosem jutott eszembe, fesztiválra minek az… Hát most rájöttem miért lenne jó.). Az első kb 10 sor már be is fogta a fülét, de azért a várakozók még mindig lelkesen vártak.
Végül kezdetét vette a koncert, elkezdődött a beeresztés is, ahol közölték velünk, hogy csak a sajtósok töredéke mehet be fotózni, és azok se három számra. No comment, akkor már úgy fájt a fülem, hogy pár kép ellövése után hátrafelé vettük az irányt. Jól tettük, viszonylag a színpadtól távolabb már tökéletes volt a hangzás, megfelelő hangerővel és torzítás nélkül, szóval végre élvezhetővé vált a koncert. Nem értem, miért nem lehet ezt úgy megoldani, hogy halláskárosodás nélkül elöl is lehessen tombolni.
Na de egyébként teljesen pozitív képet kaptam az együttesről. Keményen odatették magukat. Az eljátszott dalok ízelítőként szolgáltak minden korongról, nagyon jól összeszedett koncepció alapján. E „bemutató” első darabja a Burn my eyes album None but my own nótája volt, és ami igen meglepő, ugyanakkor számomra nagyon kedves volt, hogy eljátszották a Burning Red lassú számukat is. Én anno ezt az albumot hallottam először tőlük, és habár eléggé elüt az alapvető kemény zúzástól, én nagyon eltalált, szép számnak tartom. Habár az ének néhol nem volt teljesen tiszta, vagy csak túl torz volt (ebben az iszonyatos hang kavalkádban már nehéz volt eldönteni), azért mi nagyon odáig voltunk. Mikor a Blackening utolsó albumhoz eljutottunk, onnan természetesen leadták a Halo c. számot is.
Alapvetően nagyon ütős, tartalmas koncert volt, az énekes pedig rendkívül szimpatikus módon tartotta a kontaktot a néppel. Kár ezért az elcseszett hangosításért, de mindenképpen megérte meghallgatni őket. Az egyetlen negatívum magával a bandával kapcsolatban, habár ez a színfalak mögött játszódott, hogy csak az MTV-nek voltak hajlandó interjút adni, ami kellemetlen meglepetésként szolgált a tavalyi fesztivál után, amikor a lelkes újságírót még sajtótájékoztatóval is elkényeztették. A dolog azonban, mint később kiderült, nem kizárólag a banda miatt alakult így.
3. nap
Szokás szerint a borozás nem maradt el, és péntek lévén a barátok egyébként dolgozó része is befutott lassacskán. A törzs borozót újfent felkerestük, és ott ejtőztünk a kora esti kezdésekig.
Én kinéztem magamnak az IHM-et, többek között azért, mert egyszer régen láttam egy igen élvezetes szigetes koncertjüket, és azóta is csak jót hallottam róluk. A legújabb Kényelmetlen lemez szerintem nagyon el lett találva, szóval vágytam egy kis élő ízeltőre. A többiek szinte ráolvadtak a borozós padokra, és lehetetlen feladatnak tűnt kirobbantani őket. Így hát hősiesen, egyedül fogtam magam, és 40 foktól meg nem hátrálva, bátran visszaballagtam a Dewalt sátorhoz.
Már kezdetét vette a produkció, és mire odaértem, már hallottam is a nagy kedvenc, Eszem éjjel baglyot szám ismerős dallamát felcsendülni. Gyorsan be is furakodtam magam a tömeg közepére, és lelkesen csápoltam a továbbiakban. Az óriási sátorban persze őrjítő meleg leledzett, mert ugye a kemping felőli oldalát nem nyitották meg, így szellőzés egyáltalán nem valósult meg benne. Még később az este folyamán működésbe hozott ventillátorok se segítettek sokat. Szerencsére IHM alatt, még nem heringelődtünk annyira egymásnak, szabadon ugrálhattam a pörgős zenére. Persze sor került a Közelítő távolító, Itt valami megült stb. számokra is, de úgy összességében nem játszottak sokat, talán egy olyan max 40 percet. De az viszont kellemesen pezsdítő pénteki kezdésnek bizonyult számomra.
Nos, mint mindig a Quimby koncertjébe is belehallgattunk, és a teljesítmény számomra megintcsak hibátlannak tűnt. Igazából már olyan sok koncertjükön voltam, hogy valahogy nekem a mostani laposabbnak tűnt picit az átlagnál de lehet, hogy csak a hangulatom nem volt megfelelő hozzá. Mindenesetre sorra kerültek elő a jól ismert recept kitűnő számai: Most múlik pontosan, Magam adom, Sehol se talállak, Autó egy szerpentinen, Fekete lamoure stb, és ahogy a közönséget elnéztem, elégedetten csápoltak rá.
A felénél átmentünk végül a Testamentet is meghallgatni, és onnantól kezdve egy ideig nem mozdultunk a Dewalt mellől. Érdekes volt látni, hogy a banda most majdnem hogy az eredeti nyolcvanas évekbeli felállással tolja, az énekes pedig igazi kemény ősmetálosként még a rákot is túlélve, keményen energia dúsan tolta a metált nekünk.
Maga a műsor a legjobb számokat tartalmazta, így név szerint pl. Over the wall (metálhimnusz kezdésnek), aztán Alone in the dark, Practice what you preach, D.N.R. stb.. Persze a hangzással megint problémák voltak, de sajna a Dewalt sátornál úgy tűnik ez lassan már kikerülhetetlen tartozék. Chuck Billy lelkesen vezényelte a bulit, és tényleg nagyon pozitív koncertet hoztak össze nekünk.
Közben már egyre többen gyülekeztek a Finntrollt várva, egyszerűen már be sem lehetett férni a sátorba. Persze 50 fok, és hering feeling, de ezt nem lehetett kihagyni. Az intro nyilván az Ur Jordens Djup-ról bejátszott Gryning c. instrumentális szám volt, ami szerintem zseniális feszültségfokozó. A dugig tele sátor izmaikat megfeszítve várta a zúzást, amit meg is kapott. Van akinek nem jön be ez a folkos blackes stílus, de szerintem nagyon élvezhető, és ahogy körülnéztem, kajálta is a nép. Sajnos aki először látta őket, azoknak biztos nem volt maradandó élmény, mivel az éneket egyáltalán nem lehetett normálisan kivenni, sőt a gitárokat sem mindig. Mindenesetre minket kisegített az emlékezetünk, és buliztunk, már amennyire ezt a helyszűke lehetővé tette.
Még később sörözgetés közben hallottuk a Pepsi színpadról felénk szűrődő punk ritmusokat, de nem igazán éreztük a késztetést, hogy benézzünk:).
4. nap.
A fesztivál zárónapját leginkább az egyik fesztiválozótól hallott mondattal jellemezhetném: „A vihar az Ossian koncert miatt elmarad.” Utólag is bocs a plágiumért, de ennél találóbban nehéz lett volna összefoglalni a nap eseményeit.
Habár a délután folyamán már elég fenyegető sötét felhők gyülekeztek az égen, valójában mindenki izgatottsággal vegyes várakozással nézett a vihar elé, a napok óta tartó pokoli melegtől való megváltásként. A lehűlés azonban nem akart megérkezni, igaz, szelesre fordult az idő, és baljós hírek terjengtek arról is, hogy elmarad az egész program. Miután a sátrat biztonságba helyeztük, a városban kerestünk menedéket a várható vihar elől. Hasonlóan a legtöbb fesztiválozóhoz, a borospincék zsúfolva voltak fesztiválozókkal és előadókkal is, akik a koncertjük elmaradásán sajnálkoztak. A rémisztő félórás esőt aztán sikerült túlélni az egyik pince kapualjában, majd látva, hogy többre nem számíthatunk, visszamentünk a fesztivál területére, ahol néhány leengedett színpaddal, de töretlen fesztiválhangulattal találkoztunk. Ugyan a koncertek némileg tolódtak, mind a rajongók, mind az előadók láthatóan „bírták”, hogy a fesztivál nem hivatalos jelszavával éljek. A DeWalt sátorban már javában zúzott az Ossian, szembeszállva nem is olyan vadul tomboló elemekkel, a rajongóikkal simán túlharsogták a vihar hangját.
Minket is inkább a kimerültség tartott vissza a tombolástól, nem a hangulat hiánya, maguk az előadók mindent megtettek, hogy a szokottnál is nagyobb hangulatot csináljanak. A Pepsi színpadnál ragadtunk le végül, ahol a Mátyás Attila Band egészen forró hangulatot teremtett, sokan még táncra is perdültek az esőáztatta földön.
A koncertek körüli bizonytalanság és az egész napos várakozás – nem beszélve az előttünk álló, várhatóan hosszúra nyúló éjszaka kilátása eléggé kimerített minket, így nem volt energiánk részt venni a DeWalt sátor belsejében dúló tombolásban, Ahol a Hatesphere, majd az Ignite zúzott, mit sem törődve az időjárással. Állítólag elsöprő bulit tartott mindkét külföldi meghívott, nem okozva csalódást az itthoni rajongóknak, ami szerencsére szinte minden külföldi előadóról elmondható.
A beígért apokalipszis okozta kavarodásnak tehát csupán az lett az eredménye, hogy a bulizás egészen hajnalig – szinte reggelig – kitolódott, például a Pepsi Színpadnál, ahol a reagge és a ska rajongók bulizhattak megállás nélkül a PASO majd a LB27 egyik projectjének „felügyelete” alatt. Habár a nagyszínpadot és például a Médiasátrat is le kellett ereszteni, a koncert szervezésének javára legyen mondva, hogy sikerült minden beígért koncertet tető alá hozni, minden értelemben. Így hát a fesztivál utolsó napja, habár a vártnál talán kisebb közönséggel – hiszen mint már szó volt róla, a napijegyesek egy része nem merészkedett el a rendezvényre – de ezért talán családiasabb hangulatban telt el. Mivel kitartó fesztiválozók teljesen összekovácsolódtak a végére, és osztoznak egy remekül sikerült fesztivál élményében. Akivel beszéltem a fesztiválról mind azt mondta, hogy társaság és programok szempontjából is ez a hegyalja volt a legjobb, nem csak a Tokaj-Rakamazi, hanem egyáltalán, a fesztiválok sorában, méltón a 10. jubileumi Hegyalja fesztiválhoz.
KÉSZÍTETTE: darkfeelings, theowina