Hegyalja Fesztivál 2010 – Koncertbeszámoló

2010. július 14-18. @ Tokaj-Rakamaz

Aki volt már Hegyalján, az tudja, hogy ilyenkor Tokaj megtelik sok fesztiválozóval, akik napközben a fesztivál területén uralkodó meleg elől megpróbálnak bemenekülni a városba, valami árnyékos helyre. Ez most sem volt másképp. Mi is így tettünk.
Délután 3 felé aztán az emberek elkezdtek beszivárogni a fesztivál területére, bár a meleg még így is elviselhetetlen volt, az árnyékos helyek pl. Malátabár tele is voltak. A Pepsi színpad délutáni fellépőinek sem lehetett könnyű dolga, ugyanis a színpad ilyenkor pont nappal szemben volt, vagyis a színpadon is szauna volt. A küzdőtéren is hasonló klíma volt!
Itt kapott helyet elég korai időpontban a (kevésbé metál) Paddy And The Rats is. Az ő zenéjük az ír népzene és a punk keveréke, amivel nagyon nagy hangulatot tudnak csinálni (ha az időjárás hagyja). Sajnos csak a koncert második felére értem oda, de azt a szokott minőségben nyomták le.
Itt jött egy kisebb szünet. Ekkor már a Jim Beam sátorban is ment a műsor, de az első fellépő, akibe ott belenéztem az a Neck Sprainvolt, akik már tavaly is az új énekessel, Apey-vel léptek fel. Րk többek között a december 12-én búcsúzott Remembering The Steel (Pantera tribute)-ből ismerhetjük. Ez az Anselmo-s beütés most is megtalálható benne szerintem. Nem tudom miért, Pityesz távozása óta nem hoz annyira lázba a zenekar, így volt ez most is, ám azt el kell ismerni, hogy még mindig nagyon súlyosan tolják a srácok.

Gyors pakolás és beállás után a Watch My Dying lépett a deszkákra. Az esztergomi bandát 2 éve ugyanitt láttam először, és azóta csak itt volt hozzájuk szerencsém eddig. A korai időpont ellenére szép kis tömeg gyűlt rájuk össze, amit nem is csodálok. A buli a megszokott szertartásrend szerint telt. Újdonság talán csak a Hendrix feldolgozás volt.

Utánuk jött az Ektomorf, külföldön talán ők a legismertebb magyar zenekar, nem jönnek haza túl sokszor, csak úgy, mint egy külföldi zenekar. Ennek folytán szép kis tömeg zúzta végig a koncertet. Zenéjüket sokszor hozzák összefüggésbe Max Cavalera (Ex-Sepultura, Soulfly) munkásságával, ami nem alaptalan. A thrash-es/hc-s riffeket sokszor keleties és cigánynépzenei elemekkel ötvözi a zenekar. A koncertprogram az utolsó What Doesn”t Kill Me dalaiból és slágeresebb nótákból álltak össze. Az új lemezt olyan dalok képviselték, mint a Ratwar vagy Envy, aztán volt még Show Your Fist, Gypsy, Outcast, I Know Them, Fuck you all stb.

Nem tudom, hogy csak a magyar közönségnek szoktak-e az első lemezekről játszani, de az biztos, hogy a Tokajban elhangzott Testvérdal és a Nem engedem az itthoni rajongóknak jelent a legtöbbet. A közönség végig teljes erőből zúzott, a sátor padlója csak úgy rengett az ugrálástól. A hangzás nem volt a legtökéletesebb, de a jellegzetes Ektomorf hangzás az megvolt. A ráadást egy kisebb insrumentális rész nyitotta, majd előkerült a koncert előtt látott elektroakusztikus gitár, aminek az “elektro” funkcióját most sajnos nem tudtuk megismerni, ugyanis nem akart megszólalni. Végül Farkas Zolinak az egyik vokál-mikrofon sietett segítségére, és így adott elő egyedül egy számot az Outcast-ról. Bár a gitár nem igazán hallatszott, a közönség lelkesen énekelt, így nem veszett el a pillanat. Végül is tisztességes kis koncert lett belőle, úgyhogy panaszkodni nincs oka senkinek.

Egy kis ennivaló beszerzése után rögtön a nagyszínpadhoz indultam, ahol már javában zajlottak az este (és talán az egész fesztivál) fénypontjának számító fellépés előkészületei. Ekkorra már a keverőállás előtti terület tele volt emberekkel, de még éppen sikerült átjutnom a színpad bal oldalára, ahol a fotósok beengedése volt. A várakozás feszült percei lassan teltek. Többször volt hallható a “Motörhead-Motörhead” skandálás, de összességében úgy gondolom, hogy a közönség türelmes volt.
Majd hirtelen kialudtak a fények, a rock “n roll nagypapái a színpadra léptek és az ismerős “We are Motörhead and we play rock “n roll!” mondattal megkezdődött a buli. Mindenki mozgásba lendült, megindult a nyomorgás a közönség soraiban, Iron Fist! Az első 3 szám után balszélen sikerült helyet foglalnom, ahonnan jó rálátásom nyílt Lemmy-re és néha Phil-re is, Mikkey Dee-t nem igazán láttam. Az egyetlen probléma a mellettem tántorgó részeg csaj volt, de ezt inkább hagyjuk. A koncert első felében a gitáros megemlítette a 4 évvel ezelőtt ugyanitt adott koncertet, úgy látszik tetszett nekik, amit akkor tapasztaltak, és sokak örömére ugyanide visszatértek. Jól szóltak a srácok, főleg a lábdob ütött nagyot. Az első pár szám után egy zseniális gitárszólót hallottunk Phil-től, és valamelyik számba egy rövidebb dobszólót is beiktattak. A fiúk nagyon változatos műsorral álltak elő, szinte minden lemezről játszottak, az újabb lemezek és a régi klasszikusok egyaránt képviseltették magukat. Nagyon energikusan játszott az idén 35 éves zenekar, ennek ellenére (lehet hogy én álltam rossz helyen) nem volt olyan nagy hangulatban a közönség, mint amire számítottam, a végére mintha elszállt volna. Ennek ellenére jól esett, hogy locsoltatták a szervezők a tömeget, mert legalább felfrissült az amúgy állott levegő. Érdekes, de néha mintha a közönség nem értette volna igazán az összekötő szövegeket, de az ováció mindig megvolt.

A rendes műsorblokkot a személyes kedvencem, a Killed By Death és a Born to Raise Hell zárta, majd az ilyenkor kötelező “Motörhead” kórust követően visszajöttek Lemmy-ék. A ráadásban a valószínűleg valaha írt 2 legismertebb Motörhead szám kapott helyet, az Ace of Spades és az Overkill. Ezt követően Lemmy jellegzetesen széttekerte az erősítőt, hogy meglegyen a sípolás, majd a szintén jellegzetes meghajlással búcsúztak a közönségtől. A tömeg még a helyén maradt folytatást várva, de az végül nem volt. Hatalmas bulit csinált a legendás zenekar ismét, és nem kétlem hogy még visszajönnek a Hegy”-re.
Setlist: Iron Fist, Stay Clean, Be My Baby, Rock Out, Metropolis, Over The Top, One Night Stand, Guitar Solo, The Thousand Names Of God, I Got Mine, Cradle to the Grave, In The Name Of Tragedy, Just “Cos You Got The Power, Going To Brazil, Killed By Death, Born To Raise Hell, Ace Of Spades, Overkill.

Az ismerős zárás után már siettem is át a Jim Beam sátorba, mert tudtam, hogy Lemmy-ék ilyenkor nem szoktak már visszajönni, és azt is, hogy ekkor már játszott a Meshuggah. Így is volt, kb. az első számra értem oda. Meg kell, hogy mondjam, hallgattam 1-2 albumukat, de nem rajongtam túlzottan ekkor a zenekarért, de ismerősöktől hallottam, hogy élőben ugyanúgy szólnak, mint lemezen és hogy nagyon jó bulikat szoktak csinálni. Ebben a tudatban értem oda, ahol nagy nehezen sikerült az első sorokig jutnom. Ez azért volt, mert a sátor tele volt emberrel. Amit hallottam, az igaznak bizonyult, tényleg úgy szóltak, nem volt semmi effekt, minden élő volt, amit az albumokon hallhatunk. A hangulat megvolt, nagyon sokan bólogatták végig a koncertet, én is közéjük tartoztam, nagyon jó buli volt a késői kezdés ellenére is.

A svédek koncertje után visszavonultam egy kicsit a sátorhoz, de aztán rájöttem, hogy ott pihenni nem igazán tudok, úgyhogy visszamentem a Jim Beam sátorba Alcoholica-ra. Րk hazánk egyik Metallica tribute zenekara. A hajnali időpont ellenére meglehetősen sokan gyűltek össze rájuk, lehet, hogy mások sem tudnak Metallica-ra aludni. A fiúk nagyon technikásan nyomták a klasszikus számokat, és az énekes hangja nagyon hasonlít James Hetfield-ére, így elég hitelesen hangzott. Majdnem minden albumról játszottak a fiúk, így olyan klasszikusok kerültek elő, mint a For Whom The Bell Tolls vagy a Master. Amikor a Whiskey In The Jar-t bekonferálták, akkor úgy döntöttem, hogy ahhoz nem igazán van kedvem (mert már hallottam a fesztiválon a Firkin-től, és az ő verziójukat jobban szeretem). Ekkor talán már csak az ominózus St. Anger, a Load és a Kill volt hátra lemezek tekintetében. Ezzel zárult számomra a fesztivál utolsó előtti napja.

————–

A kemping területére érkezve nem kellett hosszasan keresgélnem a célpontomat, mert, ahogy közeledtem a számomra kapásból szimpatikus sátor felé, egyre erősebben szólt, egyre kivehetőbb volt a Maiden Wasted Years-ének taktusai. Bár kezdtem kicsit ideges lenni, hogy a meghirdetett időpont előtt elkezdte a bulit az Iron Maidnem legénysége. Viszont mire a színpadhoz értem, azonnal egyértelművé vált, hogy még csak a beállás percei zajlanak, így hát nem maradtam le semmiről. Mikor Töfi bejelentette, hogy néhány perc múlva kezdenek, még elég kevesen ténferegtek a sátorban. De amikor az intro felcsendült, elég szépen kezdett megtelni a küzdőtér. S mire a húrokba csaptak a srácok, már egészséges tömeg alakult ki és hangolódott a bő félórára. Igazi kuriózummal lepte meg a banda a rajongókat, mivel Kiss Zoli nem tudott eljönni, ezért egy “új” énekessel, név szerint, Bozsik Patrikkal léptek fel.

Voltak, akik értetlenül álltak, s kérdezgették, hogy “Ez az új énekes? Hol van a hosszú hajú srác?” Pedig Patrik már 10 évvel ezelőtt a zenekarban énekelt, csak akkor még kevésbé voltak ismertek, illetve a tanácstalanok még akkoriban a Halász Judit kazettákat hallgatták… Nos, ez a srác, azóta különdíjat nyert egy tehetségkutató versenyen, a Tears Of The Dragonnal, Bruce Dickinson klasszikusával. Bár kevésbé tartozik ide, de manapság színházakban, musicalekben énekel. Annak viszont kifejezetten örültem, hogy elvállalta ezt a fellépést, mert ezen a késő délutánon az Iron kevésbé volt Maidnem, mert szinte az újkori Bruce Dickinsont láttam megelevenedni a színpadon. Azt gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy az énekhanggal és a hangképzéssel nem volt gond, de a fizimiskája, a megjelenése, a gesztusai, a mimikája a nagy öreget idézték. Egy vérbeli frontembert láthattunk, hallhattunk, aki folyamatosan kontrollálta a közönséget, aki a reflektorok állványára felmászott, aki lobogtatta a Union Jacket. Persze a többek is kitettek magukért, szóltak a nagy klasszikusok, ahogy azoknak meg kell szólalnia, de rajtuk meglátszott a 40 Celsius fok körüli állapot. Viszont a közönséggel ők is folyamatos kontaktust tartottak fenn a közönséggel. A nagy klasszikusok, többek között a Trooper, Can I Play With Madness, Powerslave, Number Of The Beast, Fear Of The Dark, Run To The Hills közé beiktattak egy olyan dalt, amihez a Maidennek semmi köze. Maximum a hatása érezhető erősen. A Maidnem tagok új projektje, a Chronology egyik dala, a The Eye Of Time hangzott még el, ami még véletlenül sem lógott ki a repertoárból. Egyedül csak azt sajnáltam, hogy a beállás alatt játszott Wasted Years még sem került fel a palettára.

Némi roadie munka után Kalapács Józsi és legénysége fogott hozzá, hogy a hőségbe még további forró hangulatot csempésszen, ami számukra nem bizonyult végrehajthatatlan feladatnak. Már a koncert előtt összefuthattak a szerencsések az élő rock legendával, s könnyen meg lehetett állapítani, hogy valamiért nagyon fel van dobva, nem egy “átlagos”, koncert előtti hangulatban várja a buli kezdetét. Amint a színpadra került a banda, nem rejtette véka alá a frontember, hogy mi az izgatottságának oka. Számokban mérve: 3 kg 20 dkg, 55 cm. Az anyakönyvébe pedig Zselyke Ajsa (patakocska ajak – ősi székely nevek) nevet kapta a kislány. Szóval minden adott volt a jó hangulathoz, és akkor még meg sem említettem, hogy a gitáros, Sárközi Lajos is ezen a napon ünnepelte a születésnapját. Vitán felül, mindenkinek volt oka ünnepelni.

De nem is fogta vissza magát senki, igazi metálfieszta alakult ki a sátorban. Személy szerint nem vagyok egy fanatikus Kalapács zenekar fan, mert inkább a klasszikus Pokolgép vagy Ómen dalok állnak közelebb hozzám. De még az ilyen válogatós alakok is, mint én, jól lettek lakatva, mert a legnagyobb slágerek mellett azért nem kevés nosztalgiában is volt része a tisztelt publikumnak. A rock and roll örökké éltet, A sólymok fészke, a Bűnöm a rock, Én itt leszek közé szépen elosztva bekerültek az igazi nagy himnuszok. Konkrétan, cím szerint: a Gép-induló, az Itt és most, a Pokoli színjáték, illetve az örök kedvenc, az Ítélet helyett. Bivaly, ha nem énekelt volna, akkor is lett volna vokál, mert a közönség vállvetve üvöltötte a szövegeket. Bivi az egyik szám alatt szó szerint áthidalta a közte és a közönség közötti távolságot, minden különösebb előzmény nélkül leugrott a security árokba, s az első sort sáncoló korlátra fellépve megosztotta társaságát a rajongókkal. E tette nélkül is sokan fanatikusan imádják, de tény, hogy sikerült feltennie neki és zenekarának arra a bizonyos “i”-re a pontot.

Sajnos az extrém meleg az esti órákban sem csillapodott érezhetően, így várható volt, hogy még legalább egyszer ronggyá izzad az ember. Tehát az Ossiannal sem volt kegyes a sors. Paksi Endre meg is jegyezte, hogy most érkezett meg az USA-ból, ahol szintén meleg van, de az semmi ehhez képest, ami az aktuális koncertjüket fogja alapozni, és köszöni mindenkinek a kitartást, hogy ilyen körülmények között is szép számmal kíváncsiak rájuk. És persze szokásosan belecsaptak a Rock katonáiba. A rock katonái pedig szívták magukba kedvencük hangját, minden mozdulatát. Régi és új dalok, régi és új arcok, egy akarat, egy szenvedély által vezetve.

Az Ossian mondanivalójának fő vázát a lázadás, a bigott társadalmi konvenciók felrúgása, a jobb sorsra érdemes emberek tragédiája alkotja, közérthető módon tolmácsolva. Nem véletlen, hogy mennyi rajongója van a zenekarnak, hiszen a mai napig ugyanazon a színvonalon nyújtják ugyanazt, mint akár a nyolcvanas évek végén, és a mondanivalójuk sem vált kopottá, hiszen mindig tudták aktualizálni, ezáltal megszólítani az éppen soros generációt. Ennek az elvnek a kivonata volt a tracklista is, amelyet többek között a következő dalok nevesítettek: Rock “n” roll csak rock “n” roll, Acélszív, Magányos angyal, Ítéletnap, Külvárosi álmok, Éjféli lány, Szenvedély. Illetve, mint igazi hagyományőrző metál csapathoz illik, volt gitárszóló is, amelyet Brahms Magyar táncok című műve foglalt keretbe. Sőt, ha már gitárszóló, akkor belefér némi dobszóló is. Hornyák Peti teljesítménye felidézte minden ősrocker által korábban átélt koncertes dobamortizációt. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a biztonsági szolgálat ezen koncertek biztosítását ellátó tagjait írásbeli dicséretben részesítsem. Egyrészt amiért korrektül együttműködtek az újságírókkal, fotósokkal, másrészt pedig a fentebb említett dobszóló alatt felfigyeltem egyikükre, aki fülig érő mosollyal, kopasz feje mozgását a ritmusra hangolva ÉLVEZTE a műsort. Ritka pillanat, kérem, nem ilyen security-zsoldosokhoz vagyunk szokva. Szóval emelem a kalapom. A rocker vagyok himnusszal búcsúzott a banda, amit már nem követett ráadás, itt, ezen a ponton, Endre napon véget ért az Ossian koncert.

A következő kitűzött időpont fél 10 volt, ekkora volt ugyanis kiírva a holland Epica. Odamentünk jóval előbb, hogy legyen helyünk, megvártuk, míg kiözönlik a sok Depis. Bementünk, volt is helyünk a 4-5. sorban és vártuk a koncertet. Ekkora az Epica merch már ki is pakolt, volt egy kis hangolás is a gitár részéről, aztán csönd. Semmi. Néha megjelent egy-egy ember a színpadon, meg Epica crew-s fickó szaladgált a közönségen keresztül, de továbbra sem történt semmi. Gyakran beindult az “Epica, Epica” kiabálás teljesen jogosan, mivel senki nem tudott semmit, hogy miért kell várni. Egy kis csúszásra a kiírt időponthoz képest mindig kell számítani, ezt minden fesztiválozó, koncertre járó tudja, de hogy a kiírt időponthoz képest fél órával sincs semmi, az már elég idegesítő. Ez történt most is, néhány fickó fölment a színpadra, megkocogtatta a mikrofont, de többet nem igazán csináltak. Nem is csoda, hogy kis idő után a zenekar nevét kiabáló kórus átment valami sokkal durvábba, valljuk be, jogosan. Már 1 óra késés volt a helyzet, amikor az egyik szervező felment a színpadra, és bejelentette, hogy kezd a zenekar. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy eljött ez a pillanat.

Felcsendült az intro, majd a zenekar hangszeres szekciója megjelent a színpadon és be is indult a buli. Már ez is hatalmas megkönnyebbülés volt az addigra meglehetősen feszült közönségnek, de a legnagyobb ováció akkor tört ki, amikor az énekesnő is a színpadra lépett. Később megértettem, hogy nagyon is jogos volt, ugyanis Simone a nem épp mindennapi éneklés mellett nem csak állt egyhelyben, ami (valljuk be) nem minden metal énekesnőről mondható. Még közönségénekeltetés is volt, ami azért volt vicces, mert nyilvánvaló, hogy a közönség nem sok tagja érhette volna fel hangmagasságban és hangterjedelemben az énekesnőt, így ő énekelt a “mi” szintünkön. A koncert elsősorban az utolsó, Desing Your Universe című album dalaira épült, de nem maradhattak ki olyan slágerek, mint pl. a Cry For The Moon. Mivel a zenéjükben remekül eltalálják a melodikus és kemény metalos elemek arányát, így szerintem azoknak sem vált unalmassá a fellépés, akik (mint pl. én) amúgy nem voltak fanatikusok. Volt bólogatás rendesen. Külön érdekesség, hogy Simone magyarul köszöntötte a közönséget az első pár szám után és később is folyamatosan a “köszönöm” szót használta a tapsviharok viszonzására. Ez persze a két évvel ezelőtti nagy miskolci Epica koncert óta nem újdonság. Másik figyelemre méltó esemény az volt, amikor a gitáros Isaac valamelyik első számnál leugrott a színpadról és a közönség előtt headbangelve gitározott. Hát igen, merész fickó. Végül a nehézkes kezdés után jó kis buli kerekedett a dologból, a zenekar nagyon tisztességesen végigjátszotta a műsort, úgyhogy úgy vélem, senkinek nem lehet rájuk panasza, maximum a technika ördögét lehet okolni. Meg kell, hogy mondjam, hallgattam a koncert előtt a zenekart lemezen, de ott nem jött annyira át a dolog, mint élőben. Valahogy ott más volt. A Dalriada-ra való várakozás közben el tudtam csípni a zenekar 2 gitárosát, akik kijöttek a közönség közé. Nagyon barátságosak és közvetlenek voltak mindenkivel. Marc Jansen elárulta, hogy az egy órás csúszás nem az ő hibájuk volt, hanem a színpadi hangosítóké, mert szerinte nem értettek a dologhoz.

Az Epica rajongók nagy része elhagyta a tett helyszínét, és elkezdtek gyülekezni a Dalriada fan-ek. Akik nem voltak ott az előző fellépő koncertjén, azok szegények nem igazán értették, hogy miért csúszott ennyit a magyar folk metal csapat. Ez az átszerelés is eltartott egy darabig, ugyanis ezen az estén a zenekarral együtt fellépett a Fajkusz Banda is, akik köztudottan nagyon jó kapcsolatban állnak a zenekarral. A népi hangszerek hangosítását is meg kellett csinálni.

Ficzek András hirtelen odalépett a mikrofonjához, és bekonferálta az első számot, a Nap és Szél Házát. Ezzel el is kezdődött a koncert. Ekkorra a sátorban már tisztes létszámú közönség gyűlt össze, akik egyszerre kezdtek nagy headbangelésbe. A zenekar megpróbált minél rövidebben átkötni a számok között, ugyanis az a nem kívánt 1 órás csúszás megrövidítette a műsorukat, ami nagy kár. Ettől függetlenül ugyanolyan intenzitással és lelkesedéssel játszottak, a közönség is élvezte. Sajnos a technika ördöge még a koncert közben sem tudott aludni, a basszusgitárral volt valami gond, így néhány percre állnia kellett a műsornak. Ekkor Lauráék népdalokat kezdtek énekelni, ami zenei aláfestés nélkül is nagyon jó volt, ahogy figyeltem, a közönségnek is tetszett. A koncert felénél csatlakoztak Fajkuszék is a zenekarhoz, és így adtak elő 1-2 dalt az utolsó, Arany-album című lemezről. A fellépés vége felé András panaszt tett rá, hogy az egyik kontroll hangfal nem éppen úgy működik, ahogy kéne, ami ezen a napon nem az első eset volt, amit az ő számlájukra lehet írni. A koncert idejekorán a Walesi bárdokkal véget ért, ugyanis a sok csúszás miatt nagyon megrövidült a műsoridő. Hiába hívta a közönség vissza őket, sajnos ennyi volt. Úgy vélem egyik félnek sem ez a buli fogja “Az év Dalriada bulija” címet kapni, pedig mindketten megtették a maguktól telhetőt.

Meleg volt, hőség, a víz pedig… A szervezők kemény munkával elérték, hogy a víz csak ott volt, ahol eredetileg is lennie kellett. Köszönet nekik a kitartó munkáért, s azért kitartásért, amelynek köszönhetően idén is megrendezésre kerülhetett a Hegyalja Fesztivál. Immár 11. alkalommal.

Írta: Krisz
Kiegészítette: Azagtoth

Kapcsolódó cikkek

Hegyalja Fesztivál 2013 – Koncertbeszámoló

Melciah

Fesztkarácsony: bejgli – Hegy

NorthWar

Hegyalja Fesztivál 2012 – Koncertbeszámoló

Krisz

Indul A Hegy’ Karriergyár

NorthWar

Hegyalja Fesztivál 2011 – Koncertbeszámoló

Hermes

Teltház A Slayer Koncertjén A Hegy’en

NorthWar

Rekordszerdával Indult A Hegyalja Fesztivál

NorthWar

Megnyitott a 12. Hegyalja Fesztivál

NorthWar

Hegyalja: fesztiválhangulat árnyékban és mobilon

NorthWar

Hegy’ végső visszaszámlálás

NorthWar

Hegyalja: Hotel És Vízi Tanösvény Készül Kelet-Magyarország Fesztiválfővárosában

NorthWar

Hegyalja Fesztivál: Fogd a diákod és fuss!

NorthWar

Júniusi Hegy’ praktika – hó végéig használd ki a diákod!

NorthWar

Hegyaljások tervezik saját furmintjuk címkéjét

NorthWar

Hegyalja Fesztivál 2009 – Koncertbeszámoló

darkfeelings

Hegyalja Fesztivál 2008 – Koncertbeszámoló

darkfeelings

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár